Szíria a Földközi-tengertől Mezopotámiáig, a Torosz-hegységtől az Akabai-öbölig terjedő történelmi régióként az ókortól fogva birodalmak átjáróháza volt, és a nagyhatalmi vonalzókkal meghúzott határokon belül a második világháború után független államként működő Szíria is számos befolyási övezet metszéspontjában találta magát. Ez a kitettség értelemszerűen a 2011 után kirobbant polgárháborúban mutatkozott meg legegyértelműbben, amikor az ország területe az izraeli, iráni, szaúdi, katari, török, orosz és amerikai hatalmi politika ütközőzónájává vált.
Ahogy az a polgárháborúknál lenni szokott, a rohamosan apadó hazai erőforrások miatt a frakciók túlélése egyre jobban függött a külföldi szponzorok nagyvonalúságától:
- Oroszország és Irán direkt katonai támogatása 2015-ben megmentette az Aszad-rezsimet, cserébe mindkét ország a kormányzat feletti befolyás mellett számos támaszponthoz, katonai létesítményhez jutott hozzá.
- A Szíria északi részére szoruló ellenzéki milíciákat Törökország vette szárnyai alá, cserébe rendszeresen veti be a kurdok ellen, sőt, a Wagner-csoport mintájára szerveződő Szadat privát védelmi cégen keresztül több ezer szíriai zsoldos harcolt a líbiai polgárháborúban, illetve a Hegyi-Karabahért folytatott azeri–örmény konfliktusban.
- A kurdok 2012-ben kivívott kvázifüggetlenségét pedig a Kelet-Szíriában elvileg az Iszlám Államot sakkban tartó néhány száz fős amerikai kontingens biztosítja. Cserébe a régió arab, asszír és más etnikumait is magába foglaló Szíriai Demokratikus Erők (SDF) több ezer katonát áldozott fel az Iszlám Állam kalifátusának felszámolásáért folytatott harcban, kordában tartja a még mindig több ezer terroristát számláló szervezetet, és őrzi az összesen 26 börtönben fogva tartott 50 ezer, az ISIS-hez köthető foglyot. Az amerikai jelenlét fontosságát mutatja, hogy amikor 2019-ben Recep Tayyip Erdoğan török elnök telefonon rábeszélte arra Donald Trumpot, hogy vonja ki csapatait a török határ közeléből, az érintett kurd területeket napok alatt elvesztette az SDF.
Bassár el-Aszad rezsimének bukásával, egy stabil és valamennyire legitim kormány esetleges felállásával a külföldi befolyás ugyan talán kevésbé lesz direkt, de az biztos, hogy a jelenlegi képlékeny helyzetet sokan akarják a maguk javára fordítani. Több külföldi ország ugyanis vonakodik attól, hogy lemondjon stratégiai érdekeinek érvényesítéséről, Szíria pedig a Közel-Kelet közepén különösen fontos minden félnek.
Ezen stratégiai érdekek bizonyos területeken egybeesnek: a régióban és azon túl is csaknem mindenki érdekelt a politikai konszolidációban és egy dzsihadista reneszánsz megelőzésében. Más esetben – mint például a kurdok jövőjénél – viszont markáns törésvonalakat lehet látni.
Izrael esete speciális, a zsidó állam ugyanis vállaltan a totális izolációban gondolkozik, és a a „biztos, ami biztos” megközelítést kimaxolva megsemmisítette az Aszad-rezsim által hátrahagyott komolyabb fegyvereket és létesítményeket – légvédelmi- és ballisztikus rakétákat, a Földközi-tenger partvidékén horgonyzó hadihajókat, vegyifegyver-gyanús eszközöket előállító telepeket. Ezen kívül a szír hadsereg felbomlását kihasználva elfoglalta a 2814 méter magas Hermon-hegy keleti oldalán található demilitarizált zónát.
Az izraeli vezetők helyszíni pózolásai és nyilatkozatai azt sugallják, hogy a nemzetközi felháborodás ellenére egyhamar nem is akarnak visszavonulni. Ugyan Izrael „az ország biztonságának garanciájához” köti az újonnan elfoglalt állások kiürítését, de maga a Hermon-hegy által megkoronázott Golán-fennsík a példa arra, hogy a zsidó állam nehezen bír megszabadulni az ilyen területekről.
Az alábbiakban azt is sorra vesszük, milyen érdekek és számítások repkedhetnek a stratégák fejében Washingtontól Abu-Dzabiig.
Trump markában tartja a szír gazdaságot
Egy ilyen felsorolást akkor is az Egyesült Államokkal kell kezdeni, ha Donald Trump a rezsim bukásának napjaiban CSUPA NAGYBETŰVEL leszögezte, hogy az USA-nak nincs dolga a „homok és halál” földjén zajló eseményekkel. Ugyanis az Egyesült Államok a globális stabilitás őreként, egy kiterjedt közel-keleti szövetségi rendszer patrónusaként és saját érdekeit képviselve is kénytelen Szíria jövőjével foglalkozni. A január 20-án hivatalba lépő elnöknek, sőt, lehet, hogy már elődjének ugyanis egy sor, a szíriai helyzetre reagáló döntést mindenképp meg kell hoznia.
Az Egyesült Államok Szíria-politikáját 2011 után alapvetően három szempont határozta meg. Az első az Aszad-rezsim megbuktatása volt, melyet szankciókkal és egyes milíciák támogatásán keresztül igyekezett elősegíteni, de vállalható ellenzéki partner híján sem Barack Obama, sem Donald Trump nem akart túlságosan belefolyni a még az iraki vagy afganisztáni konfliktusoknál is bonyolultabb polgárháborúba. Ezzel összefüggésben az USA nem nézte jó szemmel az Aszad-rezsim melletti katonai intervencióval egyre növekvő iráni és orosz jelenlétet sem. A harmadik prioritás a szíriai dzsihadista frakciók megsemmisítése/meggyengítése; ez az al-Kaida helyi emirátusa elleni légicsapások mellett 2014-től egyre inkább az Iszlám Állam Irakra is kiterjedő kalifátusának felszámolását jelentette.
Az USA 2024-re mind a három területen kedvező fejleményeket könyvelhetett el: az Aszad-rezsim megbukott, az orosz és iráni jelenlét gyakorlatilag megszűnik (az oroszok helyzetéről itt írtunk részletesebben); a kalifátust amerikai áldozatok nélkül 2019-re sikerült felszámolni, maradványait a Szír-sivatag mélyén tartani.
Azonban ahhoz, hogy a pozitív fejleményekből sikert lehessen kovácsolni, az Egyesült Államoknak újra kell fazoníroznia Szíria-politikáját.
Jelenleg a nyugati államok óvatos távolságtartással várják, mit is kezdenek a kormányzással a Damaszkuszt villámhadjáratban elfoglaló iszlamista milíciák. Az új rendszer erős embere, a dzsihadista nom de guerre-jét levedlő Mohamed al-Dzsúláni avagy Ahmed Huszein as-Sár határozottan Nyugat-konform húrokat penget: ígéretet tett a kisebbségek védelmére, a nők jogainak tiszteletben tartására, és nem utolsó sorban arra, hogy Szíriából nem lesz terroristabázis.
Az Egyesült Államoknak – a nemzetközi közösség többi tagjával együtt – a közeljövőben döntenie kell arról, ad-e esélyt egy (talán szoft-) iszlamista kormánynak. Ez az esély egyrészt a meghatározó ellenzéki milícia, a Tahrír as-Sám és az azt vezető as-Sár terroristaminősítésének visszavonását jelentené – ugyanis az egykori emír 10 millió dolláros vérdíjjal a fején adott interjút a CNN-nek, vagy ült le vezető uniós diplomatákkal tárgyalni. Ahogy az portrénkból kiderül, az nem kérdés, hogy 2012-ben as-Sár megérdemelte-e a terrorista bélyeget; de az sem, hogy ez a bélyeg megnehezíti az intézményes diplomáciát.
Miután egy amerikai delegáció találkozott as-Sárral, Barbara Leaf külügyminiszter-helyettes azt mondta, hogy a megbeszélések nagyon hasznosak voltak, és a Hajat Tahrír as-Sám vezetője „pragmatikusnak” tűnt. A HTS-t továbbra is terrorszervezetként tartja nyilván az Egyesült Államok, de pénteken ejtették a vezetője fejére kitűzött 10 millió dolláros vérdíjat, írja a BBC.
Ennél is húsbavágóbb kérdés a szankciók sorsa. Szíria ellen a rezsim különböző üzelmei és rémtettei miatt a hetvenes évek óta gyűlnek a különböző nemzetközi büntetőintézkedések, melyek 2011 után váltak igazán súlyossá. A büntetőintézkedések pénzügyi és gazdasági szempontból valósággal gúzsba kötik az országot: a kormány nem fér hozzá a nemzetközi vagyontárgyaihoz, a civil szervezetek a pénzküldési szolgáltatásokhoz, a gyógyszergyártók a vegyi anyagokhoz, a netezők a Google-höz. A szankciók egy része az Aszad-rezsim köreit célozta, azonban nem meglepő módon összességében leginkább a lakosságot sújtotta. Ezért ahhoz, hogy az ország talpra állhasson, szükség lenne az egyelőre fenntartott büntetőintézkedések újragondolására.
Az új szír vezetés legitimációjához szorosan hozzátartozik Szíria egységének és szuverenitásának elismerése. Ez az Egyesült Államok szempontjából azért is fogós kérdés, mivel az általa patronált kurdok némi joggal tartanak attól, hogy ha az USA kivonul Kelet-Szíriából, akkor odavész vérrel szerzett autonómiájuk, odavesznek a régió legprogresszívabb jogi és társadalmi vívmányai.
Az amerikai vezérkar pedig attól tart, hogy az elkötelezett és lojális partnernek bizonyuló kurd milíciák nélkül újból megerősödhet az Iszlám Állam,
melynek üzelmei felett mind Törökország, mind a törökpárti milíciák sokszor hunytak szemet. A kurdok alapvetően nem utasítják vissza az egységes Szíria eszméjét, azonban egyelőre nemzetiségi jogaiknak érvényesülésére, egy esetleges területi autonómiára nem kaptak sem ígéretet, sem garanciát. A kurdok helyzetét Aszad bukása után itt elemeztük részletesen.
A győztes sem visz mindent
Törökország akkor is kitartott az ellenzéki milíciák mellett, amikor úgy tűnt, már esélyük sincs a rezsim leváltására. Ezt a kitartást részben szomszédságból fakadó kényszer diktálta, részben pedig az a török nemzetstratégia, mely egzisztenciális kérdést csinál a négy országhatárral felszabdalt kurd etnikai tömb feldarabolásából.
Erdoğan törekvései 2024 decemberére teljes sikerrel jártak; Aszad bukásának legnagyobb nyertese Törökország, mely az I. világháború óta nem látott mélységű befolyási övezetre tett szert. Azonban egy dolog az orosz bombázók által megtépázott iszlamisták irányítása, egy másik egy 25 milliós ország erőforrásai felett rendelkező állam befolyásolása.
Ankara a kurdok vegzálásán túl joggal remélheti azt, hogy sikerül majd lírásítani az új damaszkuszi vezetéssel létrejött különleges viszonyt.
A török építőipari cégek árfolyamát máris megdobták a polgárháborús károk helyreállításából remélt megbízások, és az exportra termelő cégek is nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy folytatódik a már az Aszad-rezsim idején megindult gazdasági enyhülés, és a jelenlegi 2 milliárd dollár (kb. 800 milliárd forint) többszörösére emelkedik az export.
A szíriai rendszerváltással megoldódhat az Erdoğannak sok belpolitikai fejfájást jelentő menekültkérdés is. Törökország a polgárháború első szakaszában 4 millió menekültet fogadott be, közülük az EU-val 2016-ban megkötött visszatartási szerződésnek köszönhetően legalább 3,2 millióan jelenleg is ott élnek. A kezdeti szolidaritás után a menekültek jelenléte politikai viták kereszttüzébe került, a választási kampányban a szíriai menekültek befogadását harsány idegenellenes szlogenekkel kritizálta az ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP). Aleppó majd Damaszkusz elfoglalását követően máris tízezrek indultak haza Törökországból, az ENSZ 2025 első félévében összesen egymillió visszaköltöző menekülttel számol.
Rémálom az Al-Jamama-palotában
A 15 bő esztendő után egy fenyegető adósságspirálra ráfekvő Törökország azonban önmagában nem rendelkezik olyan forrásokkal, melyek fedezhetnék a szír helyreállítás 400 milliárd dollárra becsült költségeit, és az is kérdés, honnan érkezik majd a pénz a 14 év alatt Szlovénia szintjéről Csádéhoz közeli szintre süllyedt gazdaság újraindításához. Az új kormányzatnak például égető szüksége lenne a részben amerikai–kurd kézben lévő olajipari létesítmények újraindítására – 2011 óta az olajkitermelés a tizedére, a földgázkitermelés a harmadára esett vissza.
De hát itt vannak a gazdag Öböl-monarchiák, melyek azt sem tudják, hová szórják a pénzüket! Ugye…? A helyzet nem ilyen egyszerű. Az Aszad-rezsim összeomlása az Öböl-monarchiákat is ugyanúgy meglepte, mint mindenki mást. A 2016-ig az ellenzéki erők támogatásában igen aktív olajmonarchiák pont az elmúlt években kezdtek megbarátkozni az Aszad-rezsimmel való együttműködés gondolatával, ennek jegyében vissza is vették Szíriát az Arab Ligába.
Ugyan az Öböl-országok sejkjei nem sírták tele párnájukat, amikor értesültek egy újabb iráni fiaskóról, de Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek ízlésének nem igazán felel meg a győztes sem. Aron Lund Közel-Kelet-kutató szerint ezen országok elitjében
valóságos PTSD-t idéztek elő az Aleppó és Damaszkusz utcáiról érkező forradalmi hangulatú képsorok.
Az Öböl-monarchiák ugyanis irtóznak a 2011-es arab tavasz emlékétől, és ahol tudják, üldözik a rendszerváltó mozgalmak egyik főszereplőjét, a Muszlim Testvériséget, mely jelenleg is élvezi Törökország és Katar támogatását, és mely a szíriai ellenzék nagy részén kívül a Hamász ideológiai-mozgalmi ősatyjának számít.
Szaúd-Arábia a 80-90-es években elévülhetetlen érdemeket szerzett a globális dzsihád létrehozásában, azonban 2001 után a körmére égett a vahabita mecsetek és imámok támogatása; az Iszlám Állam frankensteinjét látva pedig a síitaellenes szektariánus uszítást is lejjebb tekerte. Éppen ezért Rijádban és Dohában is kifejezetten fáznak a radikális iszlamista gyökerekkel rendelkező, népmozgalmi elemekkel feldúsított szervezetektől. Az aggodalmaknak nem csak ideológiai okai vannak: attól is tartanak, hogy a káosz miatt jelentős mennyiségű fegyver és amfetamin kerülhet illetéktelen kezekbe, majd országaikba – mondjuk volt, amit korábban az Aszad-rezsim segítségével állítottak elő és csempésztek külföldre.
A fenntartások ellenére a Tahrír as-Sám vezetői a múlt héten találkoztak a Muszlim Testvériségeket szintén üldöző Egyiptom, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek és a kevésbé iszlamista dél-szíriai ellenzéki csoportokat felkaroló Jordánia damaszkuszi nagyköveteivel.
Kína csak az olajat szeretné látni
Kína hagyományosan igyekszik távol tartani magát a közel-keleti konfliktusoktól, a gazdasági kapcsolatokat – köztük saját gáz- és olajellátásának biztosítását – előtérbe helyezve közvetítő szerepet játszott az Irán és Szaúd-Arábia közti enyhülés beindításában. Ugyan a szír polgárháború során az ENSZ Biztonsági Tanácsában sokszor bevetette vétóját az Aszad-rezsim védelmében, melyre 2022-ben kiterjesztette az „Övezet és Út” nemzetközi beruházási projektjét.
Azonban Kína sem csoportosította át a Tajvani-szorosból az Orontész partjára haderejét, és egy szóval sem siratta meg korábbi stratégiai partnerét, az eseményeket egy tartózkodó nyilatkozattal kommentálta, melyben politikai megoldásra szólította fel a szíriai frakciókat. Peking ideológiailag nem válogatós – a határaihoz sokkal közelebb államot foglaló/építő tálibokkal is korrekt viszonyt alakított ki –, neki a stabilitás és a gazdaságpolitikai fogadókészség a legfontosabb. Utóbbi azért is fontos, mivel a polgárháború dollármilliárdos energetikai beruházásait tette alvó állapotba, és ezekből valamikor olajat és földgázt szeretne látni.
