Oroszországot visszaintegrálják a világgazdaságba, visszaintegrálják az európai biztonsági rendszerbe, sőt még az európai energiagazdasági rendszerbe is, az a magyar gazdaság számára egy óriási lökést ad, nagy lehetőség. Sokat nyerünk a békén – erről beszélt Orbán Viktor a múlt pénteki rádióinterjújában.
Azért erős szavak ezek a miniszterelnöktől, mert az vitathatatlan, hogy Oroszország támadta meg Ukrajnát a nemzetközi normákat felrúgva, most mégis őt jutalmazzák. Orbán úgy beszél a háború szerinte várható kimeneteléről, mintha az agresszor jutalmazásával Magyarország nyerő pozícióba kerülne, és amúgy is eljönne a béke, ami jót tesz majd a gazdaságnak is.
Néhány nappal az Orbán-interjú után már az amerikai elnök mondatain hüledezett a világ. Trump szerint Ukrajna kezdte az orosz–ukrán háborút, Zelenszkij pedig diktátor. Az amerikai–orosz tárgyalásokkal eddig csak Putyin járt jól.
És hogy mit ért Orbán az alatt, hogy Oroszországot visszaintegrálná az európai biztonsági rendszerbe? Tavaly decemberben Szijjártó Péter Szergej Lavrovval is egyeztetett az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) külügyminiszteri szintű máltai tanácsülésén. Ezután az orosz állami hírügynökség, a TASZSZ angol nyelvű honlapján megjelent egy hír, miszerint Magyarország és Szlovákia érdeklődését is felkeltette az Oroszország által szorgalmazott új, eurázsiai „biztonsági architektúra” kiépítésének folyamata. Az eurázsiai „biztonsági architektúra” kiépülésével Oroszország újra birodalomként tudná értelmezni magát, nem véletlenül kapnak a koncepciótól hidegrázást a balti államok. Az ukrajnai háború is részben ennek a stratégiai célnak volt az egyik állomása. Ha így vesszük, akkor Moszkva számításai bejöttek, még akkor is, ha netán azoknak van igazuk, akik szerint Washington csak azért közeledik Moszkvához, mert így akarja megbontani az orosz–kínai barátságot.
Az orosz–ukrán háború rendezése most úgy zajlik, ahogy azt Orbán már 2022-ben megjövendölte. Nem az oroszok és az ukránok tárgyalnak, hanem az EU és Kijev mellőzésével Washington és Moszkva, ezzel is megerősítve azt a narratívát, miszerint az ukránok nem alakítói, csak szenvedő alanyai a Nyugat proxyháborújának.
Ahogy arra Buda Péter nemzetbiztonsági elemző a blogjában felhívta a figyelmet, az USA és Oroszország képviselői között lezajlott keddi tárgyalás legfontosabb és sokak számára meglepő fejleménye Marco Rubio amerikai külügyminiszter bejelentése volt arról, hogy a két ország közötti tárgyalásoknak csupán a köztes fázisa az ukrajnai háborús helyzet rendezése, a tulajdonképpeni cél a két ország közötti geopolitikai együttműködés és „történelmileg egyedülálló” gazdasági kooperáció kialakítása. Arról, hogy ez egy nagyon is reális szcenárió, Buda már tavaly novemberben beszélt egy interjúban.
Ha jól is látta Orbán a háború lehetséges kimenetelét, miszerint végül egy tárgyalóasztal mellett Washington és Moszkva mondja ki az áment, ahhoz nem kell jóstehetség, hogy lássuk: a béke messze van. Amit látunk, az inkább egy bizonytalan időszak kezdete, amiben azok a nemzetközi játékszabályok, amiket eddig ismertünk, többé nem érvényesek.
És még mindig nem minden jött be abból, amit Orbán remél vagy vár. Számára ugyanis létfontosságú lenne, hogy a washingtoni fordulat után Európában megerősödjenek az általa csak patriótaként emlegetett, keresztény nacionalista politikai pártok. Tesz is ezért, gondoljunk csak a német AfD-vel való kapcsolatára. A magyar miniszterelnök arra számít, hogy ha Brüsszelben az amerikaihoz hasonló ideológiai fordulat áll be, akkor az számára kedvezhet, mert úttörőként az élére állhat. Ebből nem is csinál titkot.
Ha nem lesz fordulat, vagy az nem olyan gyorsan történik, ahogy ő reméli, akkor sincs számára veszve minden: egy széttöredezett, szédelgő Európa is számos lehetőséget kínál azoknak a politikai erőknek, akik az európai mainstreammel szeretnének helyet cserélni, főleg úgy, hogy Washington már ugyanazt a követ fújja, mint az európai radikálisok. Orbán abban bízik, hogy egy széttartó Európán belül ő majd meg tudja kötni a saját kis alkuit, akár az oroszokról, akár a kínaiakról, akár az amerikaiakról van szó.
Trump nagyon gyorsan földcsuszamlásszerű változást hozott a nyugati világban. Ez akkor is így van, ha sokan még mindig abban reménykednek, hogy az az ámokfutás, amit tőle látnak, csak átmeneti. Az amerikai elnök olyan rombolást hajt végre a nemzetközi térben, hogy ha pár év múlva lesz is politikai váltás Washingtonban, a bizalmat már nehéz lesz helyreállítani. Az Egyesült Államokra és az EU-ra konfliktusok sora vár. Az pedig, ami most történik, a gazdaságra és ezáltal a mindennapjainkra éppúgy kihat majd, mint a védelemre.
De vajon milyen hatással lesz mindez Európa jövőjére? Oroszország tényleg nem jelent veszélyt Európára? Az Egyesült Államok tényleg magára hagyja Európát? Ha igen, mire számítsanak az európaiak? Európa képes lenne megvédeni magát az Egyesült Államok segítsége nélkül? Ezekre a kérdésekre értelemszerűen még nem lehet egyértelmű válaszokat adni, de az ezzel kapcsolatos dilemmákat érdemes bemutatni.
Boldoguljatok, ahogy tudtok!
A második világháború vége óta Európa elválaszthatatlanul kötődik az Egyesült Államokhoz. Bár időnként voltak szakadások a transzatlanti kapcsolatok szövetében, ezeket eddig mindig sikerült helyrehozni – hívta fel a figyelmet Max Bergmann A transzatlanti szövetség a Trump-korszakban: Az eljövendő ütközések című írásában. Bergmann szerint az Egyesült Államok és Európa olyan ütközőpályán halad, amely alapjaiban fogja megváltoztatni és átalakítani a transzatlanti kapcsolatokat.
Nem csupán egyetlen ügy ver éket az USA és Európa közé. A NATO-tól Ukrajnáig, a klímapolitikától a kereskedelemig, a technológiai szabályozástól Kínáig az Egyesült Államok és Európa folyamatosan összeütközésbe kerül majd egymással.
Bergmann szerint fokozza a feszültséget, hogy Európa és a Trump vezette Egyesült Államok eltérően látja a világot, és másként közelíti meg a nemzetközi ügyeket. A szabályokon alapuló liberális nemzetközi rend gondolatát például a Trump-adminisztráció több tagja lényegében elutasítja, míg ez továbbra is Európa geopolitikai szemléletének egyik alapvetése.
Európa számára az Egyesült Államokkal való kapcsolat mindig is egyfajta iránytűként szolgált, külpolitikájának alapját képezte, a saját biztonságát remélte tőle.
De az Egyesült Államoknak már egyre kevésbé fontos Európa, és ez Trump előtt is érezhető volt.
Oroszország Ukrajna elleni inváziója – 2014-ben a Krím annektálása, majd a 2022-es teljes körű támadás – átmenetileg ismét Európára irányította az amerikai figyelmet, de Bergmann szerint csak időlegesen. Ha a NATO vissza is tért hidegháborús szerepéhez (Oroszország elrettentéséhez), az Egyesült Államok nem. Sőt – ellentétben a hidegháborús időkkel – Trump Washingtonjában Bergmann szerint az az érzés vált uralkodóvá, hogy az öreg kontinens egyre kevésbé tényező a világpolitikában, miközben anélkül élvezi az amerikai biztonsági garanciát, hogy a saját védelméért felelősséget vállalna.
Ami most zajlik, az radikális elmozdulást jelent az Egyesült Államok Európa-politikájában. Washington az 1950-es évek óta nem is igazán volt érdekelt abban, hogy Európa önállóan szervezze meg katonai védelmét. A NATO jelenlegi struktúrája garantálta az Egyesült Államok befolyását egy gazdag és technológiailag fejlett régióban. Trump azonban most azt követeli, hogy az európai országok GDP-jük 5 százalékát fordítsák védelemre – csak viszonyításképp: a Világbank adatai szerint az USA a GDP-je 3,4 százalékát fordítja katonai kiadásokra. Az amerikai elnök tudja, hogy ez lehetetlen követelés, Bergmann szerint így készíti elő a terepet az amerikai visszavonulásra.
A béketárgyalások sikerétől függetlenül az újjáépítés és Ukrajna újrafelfegyverzésének pénzügyi terheit a Trump-adminisztráció elsősorban Európa felelősségének tekinti majd. Csakhogy Európának nincs elegendő katonai eszköze és védelmi ipari kapacitása ahhoz, hogy ellensúlyozza az amerikai támogatás csökkenését. Emiatt amerikai katonai felszereléseket kell vásárolnia Ukrajnának. Végső soron a saját erőforrásait kell majd felhasználnia az amerikai katonai támogatás megvásárlására. Ez viszont tovább növelheti a Washingtonnal szembeni frusztrációt és bizalmatlanságot.
A bizalomnak persze az sem tesz jót, hogy Washington közvetlen tárgyalásokat kezdett Oroszországgal Európa feje felett, annak biztonsági jövőjéről döntve. Európában sokan egy „Jalta II” forgatókönyvtől tartanak, utalva az 1945-ös konferenciára, ahol az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió felosztotta Kelet-Európát.
A kialakult helyzetet valójában nem Trump idézte elő, legfeljebb csak felgyorsította a folyamatot. Miközben a NATO vezetése egy ideje komolyan aggódott Európa széttagolt védelmi politikája miatt, már az Obama-adminisztráció az európaiak értésére adta, hogy vissza szeretne lépni a globális vezető szerepből. Ennek részeként értelmezték azt is, amikor Obama a 2014-es NATO-csúcson bejelentette: az Egyesült Államok ki szeretne vonulni Afganisztánból. Mindeközben Európa nem vette komolyan az Oroszország jelentette fenyegetést.
Európa képes lenne egyedül segíteni Ukrajnának?
Abban nagyjából egyetértés van az elemzők között, hogy Európa nem tudja helyettesíteni az USA katonai hírszerzési és precíziós fegyverzeti technológiáját. Éppen ezért már korábban is az volt az egyetlen lehetséges út, hogy Európa valamiképpen megpróbálja meggyőzni Trumpot arról, ne adja fel az Oroszország elleni szankciókat. Egy lehetséges alkuként jöhetne szóba például az, hogy az EU vállalná, hogy több amerikai fegyvert vásárol, vagy növeli védelmi kiadásait.
Az amerikai kivonulás súlyos veszteségeket jelentene Ukrajnának fegyverek és pénzügyi források tekintetében. Európa önmagában valószínűleg nem tudná megállítani az orosz előrenyomulást.
Európa már most is fegyvereket vásárol a világpiacon Ukrajnának, sőt egyes országok (például Dánia és Belgium) közvetlenül Ukrajna védelmi iparába fektetnek be. De ha Európa amerikai segítség nélkül szeretne segíteni Ukrajnának, akkor ennél is mélyebben a zsebébe kellene nyúlnia. Noha az EU költségvetésének egyharmadát a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésére fordítják, sok pénz felhasználatlan marad. Ezt részben védelmi célokra lehetne átcsoportosítani. Emellett NATO-tagoknak nagyobb védelmi kiadásokat kellene vállalniuk, például az észt javaslat szerint a GDP 0,25 százalékát Ukrajna védelmére kellene fordítani.
De önmagában ez a fajta támogatás nem elég, ha nincs egységes politikai akarat és irányítás. Ahogy arra a Foreign Policy egyik elemzése rávilágított, a katonai vezetésre egyik nagy európai hatalom sem tűnik ideálisnak: Németországban belpolitikai válság van, Franciaország is gyengélkedik, az Egyesült Királyság új kormányfője, Keir Starmer pedig még csak nemrég kezdte meg hivatalát. Így a feladat Ursula von der Leyenre és Kaja Kallasra, az Európai Bizottság alelnökére hárulhat, ha egyáltalán vállalják a vezető szerepet.
Von der Leyen már bizonyított válsághelyzetekben, például a járvány és az orosz energiafüggőség csökkentésénél, és a müncheni biztonsági konferencián is elég magabiztosan állt ki Ukrajna mellett. De ha bele is vágna egy ilyen feladatba, akkor is be kellene vonnia EU-n kívüli szövetségeseket, az Egyesült Királyságot, Japánt, Ausztráliát és Kanadát. De még ennél is fontosabb, hogy egységet kellene teremtenie az unión belül, amit Magyarország és Szlovákia ott fúrna, ahol csak tudna, miközben a Trump-féle „megoldásokat” támogató oroszbarát populisták is erősödnek.
Van-e realitása annak, hogy Oroszország Európára tör?
A magyar politikai elit Oroszország miatt láthatóan nem aggódik, vagy ha igen, nem mutatja ennek jeleit. Akár a Fidesz, a legerősebb ellenzéki párt háza tájékáról is olyan hangok hallatszanak, hogy ha Ukrajna el is bukik a háborúban, Európának nincs miért aggódnia. Ismerősen megnyugtató hangok ezek: a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója, Ilyash György 2022 februárjában néhány nappal azelőtt, hogy Oroszország megtámadta volna Ukrajnát, egy igencsak rosszul öregedő véleménycikkben, de egyébként teljesen racionális indokokkal magyarázta meg, Moszkvának miért nem áll érdekében lerohanni a szomszédját. Ilyash nem volt egyedül ezzel a véleményével, rajta kívül rengeteg magyar és külföldi szakértő vélekedett hasonlóan, abból kiindulva, hogy ezeket a folyamatokat racionálisan gondolkodó szereplők mozgatják.
„Néhány ember számára nehéz elképzelni, hogy a 21. században Európát ismét egy megalomániás diktátor fenyegeti. … Hiszen Hitler és Napóleon alakjai már a történelemhez tartoznak” – írja Keir Giles, a londoni Chatham House európai védelmi és orosz szakértője, Who Will Defend Europe?: An Awakened Russia and a Sleeping Continent (Ki védi meg Európát? Egy felébredt Oroszország és egy alvó kontinens) című könyvében.
Az Egyesült Államok izolacionizmusa, Európa vezetésének kudarcai és a Nyugat kollektív naivitása Putyin imperialista fenyegetésével szemben mind összeadódtak. Giles a könyvében emlékeztet rá, hogy Oroszország az elmúlt évtizedben folyamatosan építette haderejét, és „Putyin szándéka, hogy megszerezze, amit ő (és sok orosz) jogos jussának tart, soha nem volt ennyire egyértelmű.”
Miközben egyes európai politikusok, köztük Orbán Viktor az orosz–ukrán háború rendezéstől békét, megnyugvást és valamiféle stabilitást remél, azok, akik nem politikusi szemüvegen keresztül figyelik az eseményeket, nem ennyire optimisták.
„Még ha Oroszország ukrajnai háborúja véget is ér, nem lesz visszatérés ahhoz a feltételezett békeállapothoz, amelyben Európa 2022 előtt élni hitte magát. … Újra egy olyan korszakban élünk, ahol a katonai erő fogja meghatározni emberek millióinak életét és jövőjét a kontinensen” – írja könyvében Giles. Igaz, azt még ő is elismeri, hogy az orosz fenyegetettség mértékét nehéz meghatározni.
Azok, akik szerint Oroszország nem támadná meg Európát, rendszerint azzal számolnak, hogy Putyinék Ukrajnában is csak lassú, véres harcok árán tudtak előrenyomulni, és a NATO-val szemben szinte biztosan veszítenének. Giles szerint Putyin NATO elleni háborús döntése két fő tényezőtől függ: van-e Oroszországnak ehhez megfelelő katonai ereje, és mi ösztönözné Moszkvát erre a lépésre. Ő úgy véli, a szándék nem kétséges, és nagy a kockázata annak, hogy Oroszország meggyőzi magát arról, hogy rendelkezik a szükséges képességekkel is.
Az aggódók érvét erősíti az is, amit látunk: Putyinnak nem okoz gondot kiképzetlen katonákat „húsdaráló taktikával” az ukrán frontra küldeni, miközben a szovjet időkből megmaradt fegyverkészleteket is mozgósítja. Emellett hosszú távon fegyverkezik, folyamatosan építi az orosz hadsereget. 2024 áprilisában az amerikai kongresszus előtt elhangzott, hogy az orosz hadsereg 15 százalékkal nagyobb, mint az invázió kezdetén, és havonta mintegy 30 ezer új katonát toboroz.
A NATO sokat hivatkozott 5. cikkelye Giles szerint valójában inkább csak egy remény, amely politikai akarat híján érvényét vesztheti. Putyin tisztában van vele, hogy katonailag nem győzheti le a NATO-t; de politikailag talán igen, ha sikerül az 5. cikkelyt kiüresíteni. Ezenfelül Trump NATO-val kapcsolatos bizonytalan álláspontja tovább növeli a kétségeket az amerikai elköteleződés felől. Márpedig az USA katonai védelme nélkül Európa védtelen maradna. Ha Európa most el is kezdené a saját védelmi képességeinek kiépítését, az túl sok időbe telne – és ezt az időt nem biztos, hogy megkapja – véli Giles.
Európa egyedül védtelen?
Jóllehet az ukrajnai háború után az európai NATO-tagok növelték védelmi kiadásaikat és katonai készenlétüket, a kontinens még mindig jelentős hátrányban van az Egyesült Államok nélkül – ez pedig már a Financial Times elemzésében olvasható.
Amerikai segítség nélkül azért lenne védtelen Európa, mert az Egyesült Államok biztosítja a NATO-nak a legfontosabb logisztikai, hírszerzési és haditechnikai kapacitásokat. Ezeket Európa önmagában nem képes pótolni. Ilyenek például a légi és szállítóképességek (az amerikai C–16 teherszállító repülők), a modern fegyverrendszerek (például az F–35-ös vadászgépek), de ide sorolhatók az USA katonai és kiberhírszerzési képességei is, amelyek messze felülmúlják az európai országokéit.
A NATO főparancsnoka, Christopher Cavoli is arra figyelmeztetett, hogy az orosz hadsereg a háború után erősebben térhet vissza, miközben az orosz katonai vezetés továbbra is ellenségként tekint a Nyugatra. Moszkva célja továbbra is egy erős, revizionista birodalom kiépítése, és ha netán katonailag Kínával összefog, Európa védelmi kapacitásai nem sokat érnek majd.
A Financial Times az európai védelmet gyengítő problémák közé sorolja, hogy az európai védelmi ipar széttagolt. Ez növeli a költségeket és rontja a hadműveleti hatékonyságot. Míg az Egyesült Államok 32 különböző fegyverrendszert használ, Európa 172-t, ami súlyos kompatibilitási és logisztikai problémákat okoz.
Gondot okoz az is, hogy bár az európai NATO-tagok növelték védelmi költségvetésüket, a jelenlegi 2 százalékos GDP-arányos védelmi kiadások nem elegendőek egy önálló védelmi rendszer fenntartásához. Egyes szakértők szerint 3-4 százalékra kellene emelni a költségeket, de ezt kevés politikai vezető vállalná be.
De ugyanígy az is problémát jelenthet, hogy amerikai vezetés hiányában az európai országok közötti koordináció nehézkes. Ahogy egy szakértő a Financial Timesnak fogalmazott: „El tudjuk képzelni, hogy Macron engedelmeskedjen Donald Tusknak, vagy fordítva?”
Ha az USA kivonulna Európából, az a kontinensen katonai-politikai válságot okozna, amelyet csak radikális reformokkal és jelentős védelmi kiadások növelésével lehetne kezelni – ez a végkövetkeztetése a Financial Timesban megjelent írásnak.
Mit érne egy közös európai hadsereg?
Elméletben egy közös európai haderő gazdaságilag és katonailag is előnyös lehetne. Ahogy erre Bart M. J. Szewczyk a Foreign Policyben megjelent írásában felhívta a figyelmet, egy közös hadsereg csökkentené a párhuzamosságokat, növelné a méretgazdaságosságot, és hatékonyabb elrettentő erőt biztosítana. Azonban a Foreign Policyben megjelent írás szerint a realitás az, hogy az EU nem egy szövetségi állam, hanem szuverén nemzetállamok laza együttműködése. Éppen ezért egy közös hadsereg működése állandó politikai vitákba ütközne, mivel minden ország saját érdekei szerint akarná irányítani. Franciaország, Németország, Magyarország vagy más tagállamok eltérő nézőpontja – például Oroszországgal vagy fegyverszállításokkal kapcsolatban – lehetetlenné tenné a gyors és hatékony döntéshozatalt. És egy olyan hadsereg, amelyet végül nem lehet bevetni, semmit sem ér – olvasható a cikkben, ami azért egy megoldási javaslatot is felvillant.
Eszerint bár egy közös európai hadsereg nem működne, de az EU fontos szerepet játszhat a védelmi ipar támogatásában és a források összehangolásában. Szewczyk írása emlékeztet arra, hogy az EU már eddig is kétszer annyi összesített segítséget nyújtott Ukrajnának, mint az Egyesült Államok (144 milliárd euró az amerikai 68,7 milliárddal szemben). Az EU által finanszírozott Európai Békekeret például 11,1 milliárd eurót biztosított 2022 és 2024 között Ukrajna felfegyverzésére.
A Foreign Policyben megjelent írás szerint az unió közös védelmi politikájának az ipari fejlesztésére és a szabályozási keretek kialakítására kell összpontosítania. Például csökkentenie kellene az európai hadiipar széttagoltságát, hogy hatékonyabban tudjon működni. Emellett az EU alacsony kamatozású kötvényekkel finanszírozhatná a védelmi kiadásokat és prioritásként kezelhetné a védelmi technológia fejlesztését. Így akár versenyben tudna maradni Oroszországgal és Kínával szemben.
Ez tehát azt jelenti, hogy EU támogathatja a közös védelmet az ipari és pénzügyi háttér biztosításával, de a katonai döntések továbbra is az egyes nemzetállamok kezében maradhatnának.
