Olyan döntéseket blokkolhatnak mostantól a német radikálisok, amelyeken az európai gazdaság jövője múlik

Van, aki történelmi vereséget szenvedett, és mégis kormányozni fog, és van, aki történelmi győzelmet hirdetett, mégsem lehetne távolabb a kormányzástól. Van, aki 12 év után esett ki a parlamentből, és van olyan is, akit már mindenki temetett, mégis meglepően jó eredményt ért el.

A német választásokon gyakorlatilag pontosan az az eredmény született, mint amit a közvélemény-kutatások előrejeleztek, és a végén a lehető legkevésbé meglepő forgatókönyv vált valóra: a jelek szerint a 2013 és 2021 közötti időszakhoz hasonlóan a Kereszténydemokrata Unió és bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CDU/CSU), valamint a szociáldemokraták (SPD) nagykoalíciója irányítja majd Németországot Friedrich Merz vezetésével.

Ezt látva mondhatnánk, hogy nincs itt semmi látnivaló, minden ugyanolyan lesz, mint korábban. A választási eredményt alaposan végignézve azonban olyan mintázatok rajzolódnak ki, amelyek a német társadalom és politikai térkép hosszú távú átalakulására utalnak.

Több leg is született

Rekordok és különleges események:

1. A választáson a szavazásra jogosultak 82,5 százaléka vett részt, amire az egyesített Németországban még nem volt példa. Német elemzők szerint a társadalmi polarizáció miatt mentek el most ilyen sokan szavazni.
2. A (nyugat)német politikát a második világháború óta meghatározó két nagy párt, a CDU/CSU és az SPD együttes támogatottsága nagyon durva negatív rekordot döntött meg. Az 1950-es évektől az 1980-as évekig ezek a pártok a szavazatok körülbelül 80 százalékát szerezték meg együtt, most csak 45 százalékát.
3. Ezen belül külön érdemes kiemelni, hogy az egykor a szavazatok 30-40 százalékát megszerző szociáldemokraták most 16,4 százalékot értek el, ami 1887 óta a legrosszabb választási eredményük. Még a náci hatalomátvétel előtti utolsó, 1933-as választáson is összeszedtek 18 százalékot.
4. A nyugatnémet demokrácia harmadik történelmi pártja, a jobboldali-liberális FDP a szavazatok 4,3 százalékának megszerzésével szintén története legrosszabb eredményét érte el. A második világháború óta most másodszor estek ki a parlamentből. A három történelmi párt együtt sem érte el a szavazatok 50 százalékát.
5. Ezekkel függ össze, hogy – az 1949-es választást leszámítva – most minden korábbinál több pártnak volt reális esélye a parlamentbe jutásra. Hét – a CSU-val együtt nyolc – párt ért el 4 százaléknál jobb eredményt, amire korábban nem volt példa.
6. A Németországban szélsőjobboldalinak tartott és ezért alkotmányvédelmi megfigyelés alatt álló Alternatíva Németországért (AfD) a szavazatok 20,8 százalékának megszerzésével története legjobb eredményét érte el. Németországban 2017 előtt nem volt parlamenti szélsőjobb, a különböző szélsőjobboldali formációk legfeljebb 2-3 százalékos eredményt értek el.
7. Ha összeadjuk az AfD-re, és a két radikális baloldali pártra, a Linkére (Baloldal) és a Sahra Wagenknecht Szövetségére (BSW) leadott szavazatokat, azt kapjuk, hogy a németek több mint 34 százaléka radikális, vagy más megközelítésben rendszerellenes pártra szavazott. Ezeknek a pártoknak az összesített támogatottsága korábban soha nem haladta meg a 22 százalékot – vagyis a fősodor elutasítottsága durván nőtt.
8. Bár a rendszerellenes pártok közül a BSW végül nem jutott be a parlamentbe, az AfD és a Linke összesen több mint a képviselői helyek harmadát megszerezte. A két alkotmányvédelmi megfigyelés alatt álló párt így blokkoló kisebbséggé vált (ezt németül Sperrminoritätnek hívják), vagyis együttesen meg tudják akadályozni az alkotmánymódosításokat és azokat a törvénymódosításokat, amelyekhez parlamenti kétharmad kell.
9. Viszonylag unalmas eredménynek egyedül az számít, hogy az eddig a kormányban lévő Zöldek a 2021-es 14,8 százalékról 11,6 százalékra rontották az eredményüket. Bár ezt közülük sokan kudarcnak értékelik, az elmúlt három év konfliktusos kormányzása után sikernek is számíthat, hogy nem omlottak össze úgy, mint a liberálisok vagy a szociáldemokraták.

Ezek alapján tehát nem nehéz belátni, hogy a német politikai élet alaposan átalakult az idei előre hozott választásokkal.

Húsvétra akarnának kormányt, de ebbe páran még beleszólnak

A választás eredményeit látva mind matematikailag, mind a politikai logika alapján egyértelmű volt, hogy kereszténydemokrata–keresztényszociális–szociáldemokrata kormánykoalíció jöhet Németországban. A választást a CDU/CSU pártszövetség nyerte, ők korábban kizárták, hogy az AfD-vel vagy a Linkével lépjenek koalícióra, a Zöldekkel pedig nem lett volna meg a többségük. A választás után kiadott nyilatkozatokban minden párt elismerte, hogy Friedrich Merz CDU-vezért illeti a kormányalakítás joga, és az AfD-t leszámítva látszólag mindenki egyértelművé tette, hogy készpénznek veszi a nagykoalíciót.

Az elmúlt három év ismétlődő koalíciós konfliktusait és az AfD, valamint a Linke előretörését látva a CDU és az SPD vezetésének viszonylag egyértelmű lehet, hogy gyors koalíciós megegyezésre és stabil, vitamentes kormányzásra van szükségük. Bár Németországban van hagyománya a végtelenségig húzott koalíciós tárgyalásoknak, Merz most egyértelművé tette, hogy „gyors és egyértelmű tárgyalásokra készülnek” az SPD-vel, hogy nagyjából húsvétra megalakulhasson az új kormány.

Ez azonban nem biztos, hogy olyan egyszerűen megy majd, mint az elsőre hangzik. A német politikai hagyományoknak megfelelően egyértelmű, hogy a kancellári szék a nagyobb kormánypártok kancellárjelöltjét illeti, vagyis azt szinte biztosra vehetjük, hogy Friedrich Merz vezeti majd a kormányt. Cserébe viszont annak is nagy hagyománya van, hogy a koalícióban részt vevő kisebb pártok fontos minisztériumokat és politikai programjuk jelentős részének megvalósítását zsarolják ki a partnereiktől.

A 630 fős német parlamentből most a CDU-nak 164, az SPD-nek 120, a CSU-nak pedig 44 képviselője lesz. Amikor legutóbb, 2017-ben nagykoalíciós kormány alakult, az SPD és a CSU gyakorlatilag az összes fontos minisztériumot kizsarolta magának, a CSU most is bejelentette, hogy fontos tárcákra tart igényt. Várhatóan az SPD sem fogja majd vissza magát, és maguknak követelhetik a munkaügyi és a külügyminisztérium mellett a védelmi minisztériumot is.

Utóbbinak azért lesz nagy szerepe a következő ciklusban, mert mind a CDU/CSU, mind az SPD a hosszú ideje elhanyagolt és alulfinanszírozott német hadsereg reformjára és modernizálására készül, és erre a pénzt sem sajnálnák. 2023 januárja óta a szociáldemokrata Boris Pistorius Németország védelmi minisztere, és ő már a választások előtt jelezte, hogy ezen a poszton maradna.

Pistorius szerepének azért van nagy jelentősége, mert ő ma Németország legnépszerűbb politikusa, aki sikeres védelmi miniszterként 2029-re még népszerűbb lehet. Logikus tehát, hogy akkor ő legyen a szociáldemokraták kancellárjelöltje – a lejtmenetben lévő pártnak pedig kulcsfontosságú, hogy addigra fel tudjon építeni egy népszerű vezetőt. (Sokáig az idei választások előtt is szó volt róla, hogy a népszerűtlen Scholz helyett a népszerű Pistorius legyen az SPD kancellárjelöltje, de ezt ő végül nem fogadta el – elképzelhető, hogy azért, mert már most a következő választásra készül.)

A koalíciós megegyezést az is nehezíti és lassítja, hogy az SPD alapszabálya szerint a koalíciós szerződést a párt több százezres tagságának is jóvá kell hagynia. Vagyis hiába egyezik ki a párt vezetése a CDU/CSU-val hosszú távú megfontolások alapján valamilyen kompromisszumban, ha a párt tagsága úgy érzi, valamit le akarnak nyomni a torkukon, ők még megvétózhatják a kormányalakítást.

A 2013-as nagykoalíciót az SPD-tagok 76 százaléka támogatta, a 2018-ast viszont már csak 66 százaléka – ami azt mutatja, hogy a szociáldemokraták közül akkor elég sokan ellenezték a jobboldallal való összefogást. Most érezhetően más a közhangulat, de a szavazás így is több hétig elhúzódhat, ami értelemszerűen a kormányalakítást is késleltetni fogja.

Az első nagy kérdés az adósságfék törlése

A német belpolitika egyik legfontosabb kérdése már évek óta az, hogy eltöröljék-e az országot gúzsba kötő adósságfékszabályt. Németországban az alkotmány 109. cikkelyének 3. bekezdése értelmében 2016 óta tilos az államnak növelnie az adósságát: ennek megfelelően vagy pluszos vagy nullás állami költségvetést lehet csak csinálni.

Ezzel az égvilágon semmi baj nem volt a 2016 és 2019 közötti időszakban, amikor töretlenül nőtt a gazdaság. 2020-ban, a koronavírus-járványra hivatkozva egy időre hatályon kívül helyezték a szabályt, de aztán visszatért, és a 2024-es költségvetést megint nullásra kellett megcsinálni. Igen ám, csakhogy akkor már nem nőtt, hanem zsugorodott a gazdaság, közben pedig Oroszország lerohanta Ukrajnát, és felmerült, hogy esetleg fejleszteni kéne az elavult német hadsereget.

Az adósságfékszabály eltörléséről (vagy megkerüléséről) azonban még a Scholz-kormányban sem volt egyetértés. Tavaly novemberben hivatalosan azért bomlott fel a koalíció, mert Christian Lindner szabaddemokrata pénzügyminiszter Scholz utasítása ellenére sem volt hajlandó azt megkerülni. (Vagyis nem akart bizonyos tételeket az állami költségvetésen kívüli árnyékköltségvetésben elszámolni.)

A CDU/CSU akkor nem volt hajlandó arra, hogy a szabály megváltoztatásával vagy kikerülésével ellenzékből segítse ki a Scholz-kormányt, mostanra azonban már ők is úgy gondolják, hogy nem feltétlenül kell nullás költségvetést készíteni. Közben azonban úgy változtak meg a parlamenti erőviszonyok, hogy már nem olyan könnyű megszabadulni ettől, mint korábban.

Elvesztette kétharmados többségét a politikai fősodor

Az adósságfékszabály eltörléséhez ugyanis módosítani kellene a német alkotmányt, amihez kétharmados parlamenti többség kell. A CDU-nak, CSU-nak, SPD-nek és a Zöldeknek azonban az új parlamentben nincs kétharmados többsége. Vagyis a változáshoz szükség lenne vagy az AfD, vagy a Linke szavazataira.

Igen ám, csakhogy az AfD a neoliberális gazdaságpolitikai elképzeléseivel nem akarja eltörölni az adósságfékszabályt, és nem is támogatja azt, hogy az állam kiskapukon keresztül kerülje ki. Ez persze az ő részükről azért is logikus, mert új hitelek felvétele nélkül a kormány a következő években jóval nehezebb pénzügyi helyzetben lesz, ezért ők ellenzékből könnyebben bírálhatják majd.

A Linke mindig is ellenezte az adósságfékszabályt, tehát elvileg nyitottak lennének annak eltörlésére. Ők viszont azzal nem értenek egyet, hogy a mostaninál jóval több pénzt költsenek a német hadseregre. A napokban kiadott nyilatkozatuk szerint tehát csak akkor járulnának hozzá a szabály eltörléséhez, ha a plusz pénzt a fegyverkezés helyett oktatásra, állami infrastruktúrára és a gazdaság működésének igazságosabbá tételére fordítanák.

Ezt a kérdést több zöldpárti és szociáldemokrata politikus azzal oldotta volna meg, hogy még az új parlament megalakulása előtt egy rendkívüli ülésre hívják össze a régi parlamentet.

Ilyenre egyszer, 1988-ban már volt példa, jogi akadálya pedig elvileg nem lenne, hogy a leköszönő képviselők szavazataival módosítsák az alkotmányt. Miközben több CDU-s politikus is nyitottnak látszik erre a megoldásra, Friedrich Merz CDU- és Markus Söder CSU-vezér kizárta, hogy a közeljövőben módosítsanak az adósságfékszabályon.

Bár ők egyelőre nem tisztázták, pontosan mit szeretnének, az tűnik logikusnak, hogy az előző évekhez hasonlóan egy költségvetésen kívüli árnyékköltségvetéssel vágják át az adósságfékszabály gordiuszi csomóját. A német szabályok ugyanis lehetőséget teremtenek arra, hogy az állam különleges esetben bizonyos kiadásokat ne számoljon be a költségvetésébe, ami így ki tud jönni nullára.

Annak ellenére, hogy mindenki tudja, hogy ez a német alkotmányban rögzített adósságfékszabály kijátszása, a németül Sondervermögen néven futó árnyékköltségvetéses megoldás politikai elfogadottsága viszonylag magas. Sajtóértesülések szerint pedig a CDU/CSU–SPD nagykoalíció a következő hónapokban egy 200 milliárd eurós (átszámolva 80 ezer milliárd forint) árnyékköltségvetést tervez elfogadni kizárólag a hadsereg fejlesztésére. Ehhez is szükség lenne azonban a képviselők kétharmadának támogatására, ami szintén csak a március közepéig összehívható régi parlamentben lenne meg.

Az adósságfékszabály és a különböző célokra felállított esetleges árnyékköltségvetések kérdése messze túlmutat önmagán:

a német gazdaság az elmúlt években részben azért nem tudott növekedni, mert az állam nem tudta hitelfelvételből pörgetni.

A német gazdaság pedig az európai gazdaság növekedési lehetőségeit is meghatározza, vagyis a német állami hitelfelvétel kérdése az egész kontinens helyzetére hatással lehet.

A blokkoló kisebbség mást is meghatároz

A hagyományos német pártok vezetőinek nyilatkozatai alapján az idei választás után ők tényleg megijedtek attól, hogy a szerintük szélsőséges – saját maguk szerint rendszerellenes – pártok blokkoló kisebbségi pozíciót szereztek maguknak a parlamentben. Ez korábban fel sem merülhetett, így a hagyományos pártok megszokták, hogy csak egymással kell egyeztetniük, ha fontosabb reformokat akarnak végrehajtani.

A legfontosabb téma persze a költségvetésé, de az igazán jelentős reformokhoz sok más kérdésben is szükség lehet parlamenti kétharmadra. Ilyen lehet a menekültek vagy a gyerekek jogainak megváltoztatása, vagy akár a hadiállapot – egészen pontosan védelmi állapot – kihirdetése. Utóbbi azért kényes kérdés Németországban, mert mind az AfD, mind a Linke elég megengedő Oroszország kapcsán, és kérdés, hogyan reagálnának, ha az orosz hadsereg Ukrajna után egyszer például a Baltikumot is megtámadná.

A német sajtóban nyilatkozó jogászok és politikai szakértők szerint persze nem valószínű, hogy az AfD és a Linke gyakran él majd a közös blokkolás lehetőségével. A két párt az orosz–ukrán háborút tekintve részben hasonló állásponton van ugyan, a legtöbb kérdésben pont egymással ellentétes állásponton vannak, vagyis a kormányzó pártoknak lehetőségük lenne a két blokk közül legalább az egyikkel megegyezni.

Elmaradt a nagy áttörés

Bár a fentiek alapján úgy tűnhet, hogy Németország a szélsőségek martalékává vált, és küszöbön az AfD hatalomra kerülése, sok jel mutat arra, hogy távolabb vagyunk ettől, mint az elsőre látszik. Az idei választási kampányt ugyanis egy sor olyan tényező határozta meg, amelyek mind az AfD-nek kedveztek.

• Az első ilyen a két éve tartó gazdasági válság, ami miatt érthetően növekszik a rendszerellenes és/vagy radikális pártok támogatottsága.
• A második az elmúlt hónapokban lezajlott, főleg migránsokhoz köthető támadások, amelyek az egész német közhangulatot a bevándorlásellenes AfD irányába befolyásolták.
• A harmadik a több mint három éve tartó orosz–ukrán háború, amelybe a német állam anélkül fektetett be rengeteg pénzt, hogy a háború lezárásához közelebb kerültünk volna.
• A negyedik pedig az a látszólag banális dolog, hogy az AfD-hez részben hasonló ígéretekkel kampányoló, tavaly alakult Sahra Wagenknecht Szövetségének annyira nem volt ideje felkészülni az idei kampányra, hogy egyéni képviselőjelölteket sem tudott indítani. Ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a korábban vártnál kevesebb szavazatot kaptak, a szimpatizánsaik jó része helyettük az AfD-t választhatta.

Volt tehát egy választás, amelyen minden tényező az AfD-nek kedvezett, ami a kampány utolsó hetében Elon Musk támogatását is bezsebelte, Orbán Viktor pedig a Karmelitában fogadta a kancellárjelöltjüket. Mindezekkel együtt sikerült 20,8 százalékot elérniük, amivel továbbra is végtelenül távol vannak a hatalomtól.

Emlékezetes, hogy a választás előtti közös sajtótájékoztatón Orbán Viktor arról beszélt, hogy azért hívta meg akkor Alice Weidelt, mert szerinte a választások után más vezetők sorban állnak majd, hogy találkozzanak vele. Arról is beszélt, hogy a következő német kormány majd leveszi a csizmát a magyar kormány melléről – a választási eredmény tükrében ezekre egyelőre nem nagyon lehet számítani.

Az AfD ráadásul egyszer már jócskán vesztett a támogatottságából: míg a 2017-es választáson akkor abszolút áttörésnek számító 12,6 százalékos eredményt értek el, 2021-ben majdnem egymillió szavazót elveszítve 10,3 százalékra szorult vissza a támogatottságuk. Vagyis semmi nem zárja ki, hogy az orosz–ukrán háború lezárása, a gazdasági helyzet javulása és a migránsok integrációjának/kitoloncolásának változása esetén megint jelentősen veszítenek majd a támogatottságukból.

A mostani német választás tehát belpolitikai szempontból egyértelműen a hagyományos pártok vereségét és az AfD előretörését mutatja. A nemzetközi helyzetet, az Európai Unión belüli erőviszonyokat és az orosz–ukrán háború európai uniós megítélését tekintve viszont az eredmény világos győzelem a hagyományos pártoknak, és egyértelmű vereség az azok megdöntésére igyekvő tábornak. Hogy 2029-ben, meg a következő magyarországi parlamenti választás, valamint francia és amerikai elnökválasztás után mi lesz a helyzet, azt most még nehéz megjósolni.

Rögtön keménykedéssel kezdték

A választások után Friedrich Merz CDU-vezér arról beszélt, hogy az AfD előretörése az utolsó figyelmeztetés a mérsékelt pártoknak, hogy közös megoldásokat találjanak. Nem sokkal később aztán Merzék már a másik irányba kezdtek támadni, és egy parlamenti interpellációval helyeztek nyomást államilag támogatott civil szervezetekre.

Ennek részeként a CDU és a CSU közös frakciója egy 551 kérdésből álló kérdéssort küldött el olyan civil szervezeteknek, amelyek az elmúlt években állami támogatásokban részesültek. A szervezetek egy része az elmúlt hónapokban részt vett a CDU és az AfD parlamenti együtt szavazása elleni tiltakozások szervezésében, de olyan civil szervezeteknek is válaszolniuk kell, mint például a Greenpeace. Tőlük többek között olyanokat kérdeznek, mint hogy költségvetésük mekkora része származik állami forrásból, vagy hogy van-e valamilyen politikai párthoz vagy szervezethez közvetlen kapcsolatuk.

A német választásról szóló hétfői műsorunkat itt lehet megnézni: