Amikor 2024 decemberében hetek alatt összeomlott a szíriai Aszad-rezsim, sejteni lehetett, hogy a katartikus jelenetek ellenére a fegyverekkel és külföldi bázisokkal teletömött, 13 éve darabjaira hullott országot néhány hónap alatt nem lehet egyesíteni és konszolidálni – különösen nem úgy, hogy a rendszerváltást egy radikális iszlamista milícia vezényli le.
Az al-Kaidából néppártosodó Haját Tahrir as-Sám és szövetségesei igyekeztek belakni az állami intézményeket és egy mérsékelt iszlamista–nacionalista rendszer képét mutatni, az Aszad után hatalomra került Ahmed Huszein as-Sár pedig a dzsihadistaruháját kamuflázsra, majd öltönyre, az al-Kaidában használt nom de guerre-ét polgári nevére, emíri pozícióját pedig ideiglenes elnökségre cserélte. Ugyan as-Sár többször is hitet tett amellett, hogy a vallási–etnikai kisebbségek a jövőben biztonságban élhetnek, mégis több súlyos atrocitás történt.
Három hónappal Aszad bukása után
Legjobban az elűzött rezsim gerincét – köztük a Szíriát 1971-től 2024-ig vezető Aszad-dinasztiát – adó alavita kisebbség tarthatott az új rendszertől. A Földközi-tenger partján található kormányzóságokban, Latakiában és Tartúszban a többséget alkotó sajátos vallási–etnikai csoport tagjai körében az Aszad-rezsim egykori főtisztjei szerveztek „ellenálló” mozgalmakat – melyeket „Az Igazság Őre Zászlóaljak”-szerű hangzatos elnevezések ellenére leginkább kisebb milíciákként, és nem széles bázissal rendelkező mozgalomként érdemes elképzelni.
Az alaviták a Közel-Keletet pettyező, lenyűgözően érdekes és egzotikus közösségek egyike. Az arabul beszélő népcsoport alapvetően az iszlám síita ágához tartozik, de a 9. századtól kezdve a Földközi-tenger partvidékét szegélyező hegyek védelmében saját szinkretista hitvilágot és vallási gyakorlatokat fejlesztettek ki – mely nem tiltja az alkohol fogyasztását, hisz a reinkarnációban és a szentháromság egyfajta változatában.
Mivel a szunniták és a síiták hitfelfogásától is eltértek, ezért sokak szemében eretneknek számítottak, és véres üldöztetéseket voltak kénytelen átvészelni. A párialét 1920-ban szűnt meg, amikor is a – jelenleginél nagyobb területet felölelő – Szíriát a Török Birodalomtól elcsatoló francia gyarmatosítók a gyarmati „oszd meg, és uralkodj”-elvnek megfelelően elsősorban az alavitákból, a drúzokból és keresztényekből verbuválták a helyi rendfenntartó erőket, és a hadsereget is velük töltötték fel. És mivel az 1946-ban kikiáltott függetlenség után a kormányzóképes elit is nagyrészt a hadseregből verbuválódott, így az alaviták a politikai elitbe is bekerültek. A kor meghatározó politikai ereje, a Baasz Párt – ennek élén állt az 1971-ben hatalomra jutott Háfez Aszad és fia, a 2024-ben megbukott Bassár el-Aszad is – alapvetően a világias (később pániszlám) nacionalizmust képviselte, egy csipetnyi szocializmussal megfűszerezve, azonban a katonai, rendvédelmi és titkosszolgálati kulcspozíciókba sok alavita származású embert emelt be.
Az alaviták többsége hiába nem számított az Aszad-rendszer nyertesének, hiába volt nekik közömbös vagy épp ellenszenves maga a rezsim, Szíria-szerte sokan azonosították őket az Aszad-rendszerrel és annak kegyetlenkedéseivel. És amikor 2011-ben kirobbant a polgárháború, akkor Aszad elsősorban az alavita törzsterületekről igyekezett pótolni a tömegesen dezertáló katonákat, és fiatal alaviták tízezreit sorozta be – hogy azután ezek a tízezrek vesszenek oda a polgárháborúban, és több alavita település váljon a szélsőséges szunnita milíciák célpontjává.
Az Aszad-restaurációért harcoló milíciák és az új vezetést adó új kormányerők között tavaly december óta rendszeresek az összecsapások. A harcok eszkalációját az indította be, hogy március 6-án, azaz múlt csütörtökön több helyszínen is fegyveresek ütöttek rajta a kormányhadsereg egységein, az összehangolt akcióban a Reuters szerint legalább 13 katona vesztette életét a tengerparti régiókban, Latakia, Tartúsz, Baniász és Dzsableh térségében.
Az új damaszkuszi vezetés azonnal jelentős erősítéseket vezényelt a térségbe, a pénteki imákon pedig Szíria több mecsetében is „dzsihádot” hirdetett az imám az új kormány megsegítésére, a mozgósításra pedig egyes milíciák spontán nyugatra indultak.
A hétvégén rendkívül heves és véres harcok dúltak a Földközi-tenger nyugati partján, ezekben a londoni székhelyű, de a szíriai polgárháború eseményeiről informátorhálózata jóvoltából rendszerint megbízható értesüléseket közvetítő Emberi Jogok Szíriai Megfigyelőközpontja (OSDH) szerint 250 felkelő és 230 kormánykatona vesztette életét.
Különösen sok volt a civil áldozat: az ENSZ emberi jogi főbiztosának hivatala (OHCHR) kedden 111 civil (90 férfi, 18 nő és 3 gyerek) halálát tudta igazolni, de a civil áldozatok tényleges számát ennél jóval magasabbra teszi. Az OSDH közel ezer áldozatról is írt.
Ugatásra kényszerítette, majd amikor megunta, agyonlőtte
A közösségi platformokat ellepő felvételek és a hírügynökség mégoly óvatos beszámolói alapján is egyértelmű, hogy a térségben szörnyű mészárlások zajlottak.
A legnagyobb szíriai olajfinomítónak is helyt adó Banijász egyik lakója például arról számolt be a Guardiannek, hogy a Dzsablehből visszavonuló Aszad-párti fegyveresek elsáncolták magukat a helyi kórházban, és onnan lőtték a rendfenntartókat, majd az ellenük felvonuló erők nemcsak a fegyveresekkel vették fel a harcot, hanem tucatjával végezték ki a civileket.
Egész családokat, köztük nőket és gyerekeket öltek meg Szíria tengerparti régiójában a hadsereg által Bassár el-Aszad hívei leverésére indított felekezeti öldöklés részeként – közölte az ENSZ emberi jogi főbiztosának hivatala. Az ENSZ MTI által idézett keddi jelentése is megállapítja, hogy
„Számos egészen felkavaró esetben egész családokat, köztük nőket, gyerekeket és harcképtelen embereket gyilkoltak meg”.
A harcok és atrocitások pontos rekonstruálását, a felelősök azonosítását megnehezíti az a tény, hogy miközben igen szűkösek a megbízható források, addig a közösségi platformokat (főleg a Telegramot) csaknem feldolgozhatatlan mennyiségű kép és videó lepte el, melyek a feltételezett atrocitásokat dokumentálják. Van olyan videó, melyen egy terepszínű ruhába öltözött fegyveres arra kényszeríti foglyát, hogy ugasson (a kutyákat nem kedvelő iszlám kultúrában ez igen nagy önmegalázás), és miután kimulatta magát, minden teketória nélkül agyonlövi.
Hírügynökségek által idézett beszámolók alapján úgy tűnik, hogy az atrocitások főleg a szír–török határszakaszt ellenőrzése alatt tartó, Törökország által támogatott Szíriai Nemzeti Hadsereg számlájára írhatók. A nevével ellentétben iszlamista milíciákból álló koalíció egyes tagjai nemzetközi szankciók alatt állnak nemi erőszak és kínzás megalapozott gyanúja miatt, szemtanúk szerint egyes kivégzéseket külföldiek – kaukázusi, főleg csecsen dzsihadisták, akiket jellemzően az Iszlám Államból adoptáltak – hajtottak végre. Helyszíni felvételek alapján egyes városok utcáit napokig holttestek borították, mert a lakók nem mertek kimenni értük.
Ugyan kisebb méreteket öltve, de az Aszad-hű frakciók felkelése nem korlátozódott a nyugati országrészre, az Institute for the Study of War amerikai agytröszt egyebek mellett közösségi posztok elemzésével arra jutott, hogy Homszban, Aleppóban, Damaszkuszban, sőt, az Eufrátesz-völgyének keleti részén található Deir-ez-Zórban is összecsapások zajlottak. Az elemzőintézet jelentése furcsállja, hogy a koordinált rajtaütések nem katonai létesítmények vagy stratégiailag fontos objektumok ellen irányultak, és feltételezi, hogy a háttérben inkább a belső feszültségek – Irán által támogatott – fokozása állhat.
Egy homszi diák a Wall Street Journalnek azt mondta, hogy bár náluk nem voltak kivégzések, az utcákon grasszáló milicisták minden éjszaka hangosbemondókkal kürtölték szét, hogy a helyiek „árulók és orgyilkosok”.
Az továbbra is kérdés, hogy a minden bizonnyal túlnyomórészt alaviták elleni atrocitások a hivatalos kormánycsapatok vagy pedig a kormánytól független milíciák műve-e. Egyik opció sem hízelgő as-Sár kormányzatára nézve:
- Ha a kormánycsapatok műve a rengeteg civil lemészárlása, az előrevetíti, hogy Damaszkusz ígérete ellenére végső soron a kisebbségek erőszakos elnyomására törekszik.
- Ha pedig a kormányerők képtelenek voltak megfékezni egy ekkora pogromot, az a központi adminisztráció erőszak-monopóliumát kérdőjelezi meg, és előrevetíti, hogy a jövőben is borítékolhatók a konfliktusok a Törökország támogatását élvező robusztus észak-aleppói milíciákkal.
Mindeközben pedig az elmúlt hónapokban több régió mindennapi életét keserítették meg az emberrablásokból, önkényes vámszedésből élő bandák, melyek részben az újsütetű hatalmukat élvező milíciákból, részben pedig az új rendszerben szélnek eresztett – addig is kirívóan erőszakos és korrupt – rendőri erőkből verbuválódtak.
A kisebbségellenesség imázsán enyhíthet, hogy Damaszkusz hétfőn egyezségre jutott a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erőkkel (SDF) arról, hogy az SDF az ellenőrzése alatt álló kelet-szíriai területeket és a 2012 óta működő kurd autonóm intézményeket integrálja a szír állami intézményrendszerbe.
Első a stabilitás
Az arab államok igen óvatosan, az erőszakot általánosságban elítélve foglaltak állást. Marco Rubio amerikai külügyminiszter viszont a vérengzésekért „a radikális iszlamista terroristákat, köztük a külföldi dzsihadistákat” tette felelőssé, és leszögezte, hogy az USA „a szíriai vallási és etnikai kisebbségek mellett áll, beleértve a keresztény, a drúz, az alavita és a kurd közösségeket”. Washington felszólította Damaszkuszt, hogy vonja felelősségre az elkövetőket.
Izrael viszont a kormány nyakába varrta a vérengzéseket; Jiszráél Kac védelmi miniszter szerint megmutatkozott az egykori al-Kaida-harcos as-Sár és rendszerének valódi karaktere. Persze Izraelt nemcsak az emberi jogok védelme motiválja, hanem az a törekvés is, hogy igazolja a Golán-fennsíkot megkoronázó Hermon-hegy megszállását és a Dél-Szíriában lakó drúz kisebbség felett felsejlő izraeli protektorátust.
A súlyos atrocitások annál is megrendítőbbek a nemzetközi közösségnek, mivel nyugati és közel-keleti vezetők egyaránt sok politikai tőkét fektettek az új kormányba, abban reménykedve, hogy végre van egy válsággóc, amitől meg lehet szabadulni. Európai szemmel Szíria stabilitása azért is kulcsfontosságú, mivel a rezsimváltásra hivatkozva lehetett szigorítani a menedékkérőkkel kapcsolatos eljárásokon, és felcsillant a remény arra, hogy csökkenhet a kontinensre nehezedő – inkább politikai, mintsem idegenrendészeti – migrációs nyomás.
A szíriai kormányzat amerikai felszólítás nélkül is ígéretet tett a tettesek megbüntetésére. Miután Haszán Abdul Gáni hadügyminiszter vasárnap deklarálta, hogy vége a harcoknak, és a közintézményekben újra megindul a munka, Ahmed as-Sár ideiglenes elnök két bizottság felállítását is bejelentette:
az első a harcokat és az azzal kapcsolatos atrocitásokat vizsgálja ki, a másik pedig az alavita közösség gondjainak megismerésére és orvoslására lesz hivatott.
As-Sár hétfőn a Reutersnek elismerte, hogy „sok frakció hatolt be Szíria partvidékére, és sok erőszakos cselekmény történt […] A harcok lehetőséget teremtettek a bosszúra”. De azt is kijelentette: „Az elnyomottak védelmében harcolunk, és nem fogadjuk el, hogy ártatlanok vérét felelősségre vonás nélkül lehessen kiontani – még akkor sem, hogy ha az elkövetők a mi sorainkból is kerülnek ki.”
