A halott portbou-i menyasszony rejtélye: a fiatal lányt 32 év után azonosították, de ez újabb kérdéseket vetett fel

Talán a világon az összes kisvárosnak van egy bűnügyi sztorija, amit az újonnan beköltöző szomszédoknak el lehet mesélni. Ezek hol vicces, tyúklopásról szóló történetek, hol szomorú tragédiák. A spanyol-francia határnál fekvő Portbou városában is egy évtizedek óta megoldatlan rejtéllyel lehetett felkelteni az ide érkezők figyelmét.

1990 szeptemberében ugyanis a kisváros lakói arra ébredtek, hogy egy fenyőfára lógatott holttest himbálózik a házaik feletti dombon.

A rendőrök szinte azonnal öngyilkosságnak látták az esetet, emiatt pedig egy sor gyanús körülményt nem vizsgáltak ki. Például azt, hogy a nő hogyan tudott mezítláb felkapaszkodni a fára úgy, hogy egy karcolás se legyen a talpán. Vagy azt, hogy hogyan alhatta át egy kempingező turistacsoport azt, hogy néhány lépésre tőlük valaki megfullad. A Porbou-i menyasszony néven emlegetett nőről harminc éven át nem tudta senki, hogy ki lehetett, és hogy került a fenyőfára. Végül két tévéműsor és egy véletlen segített kideríteni a személyazonosságát.

A portbou-i menyasszony

Portbou a francia-spanyol határ mellett fekszik a spanyol oldalon, és tengerparti öble is van. A 90-es években, a schengeni egyezmény életbe lépése miatt rengeteg rendőr volt a városban. Bár hamar értesítették őket a holttestről, a helyi rendőrök főleg bevándorlással és csempészettel kapcsolatos ügyekhez értettek, nem a gyilkosságokhoz. Ezért inkább áthívták a szomszéd városból az akkor 35 éves nyomozót, Enrique Gómezt.

Nála is előbb ért azonban ki a helyszínre Carles Cereijo, aki épp akkor kezdett el dolgozni a helyi El Punt Avui című újságnál. A 18 éves újoncot egy pincér barátja hívása ébresztette, aki a kávézóban reggeli műszakban dolgozott, és hamar értesült a fán talált holttestről. Cereijo elég közel jutott a tetthelyhez, és jól meg tudta figyelni a nő holttestét. „Annyi idős, mint én” – állapította meg.

A nőnek szürkéskék szeme volt és sűrű, gesztenyebarna haja. Türkizzöld inget és kék tréningnadrágot viselt, de cipő nem volt rajta. Fekete szandálja a közelben volt, szépen egymás mellé állítva. Egy vékony fehér zsinór volt átkötve egy alacsony ágon és a lány nyakán. Lábai alig fél méterrel lógtak a talaj felett. „A beállítás annyira színpadias volt. Mély benyomást tett rám” – mondta Cereijo.

Körülbelül egy óra múlva valaki egy rózsaszín kendőt tett a lány fejére, amely úgy lógott, mint egy menyasszonyi fátyol. Ha nem lett volna ilyen borzalmas a jelenet, a kompozíciót talán gyönyörűnek lehetett volna tartani – a fátyolos lány az öböl felé nézett, amelyet fenyőfák kereteztek. 2017-ben az egyik rendőr, Rafael Jiménez még egy regényt is írt, amelyben a lány történetét képzelte el. Az akasztott menyasszony a szél földjén címet adta neki. Így kapta a „portbou-i menyasszony” nevet az ismeretlen nő.

Első ránézésre úgy tűnt, mintha a nő öngyilkos lett volna, de azért felmerültek kérdések. Először is: hogyan sikerült felmásznia a fára, csomót kötnie és elhelyezkednie az éjszaka közepén anélkül, hogy a fáramászás nyomokat hagyott volna a lábán vagy a testén? És ami még furcsább volt: a városban senki sem ismerte a nőt, és a Portbou-n átutazó külföldi hátizsákos turisták sem jelentettek be olyat, hogy eltűnt volna az útitársuk.

A nőnél nem volt személyi, sem útlevél, sem pénz, sem pénztárca, sem vonatjegy. A zsebei üresek voltak. Mintha szándékosan törölték volna a személyazonosságát.

A Figueres temetőben lévő hullaházban Rogelio Lacaci törvényszéki orvos vette át a holttestet. Nem látott okot arra, hogy megkérdőjelezze a bíró ítéletét, aki öngyilkosságnak minősítette a halálesetet. Erőszaknak semmi nyoma nem volt, kivéve a nyakán lévő zsinór által hagyott csíkot. Lacaci elvégezte a boncolást, amely megerősítette, hogy a nő az akasztás miatt halt meg.

A nő a tinédzser évei végén vagy a 20-as évei elején járhatott, úgy tűnt, hogy halála előtt jó egészségnek örvendett, és ápoltnak tűnt. Az orvos aprólékosan lefényképezte a ruháját, de a márkák címkéi keveset árultak el: bárhol Európában vásárolhatták őket. Mivel nem tűnt úgy, mintha lecsúszott alak lett volna, így Lacaci biztos volt benne, hogy valaki keresi a lányt.

Két hónap telt el, de a „menyasszony” kiléte rejtély maradt, nem jelentkezett érte hozzátartozó. Mivel a hullaház hűtőszekrénye a hirtelen áramkimaradások miatt hajlamos volt meghibásodni, ezért Lacaci úgy döntött, hogy a temetőbe szállítja a lányt. Az orvos bebalzsamozta a holttestet, így biztosította, hogy sértetlen maradjon, ha valaki igényt tartana rá. Ezután egy fehér hullazsákba tették, és egy olyan temetőfülkébe helyezték el, ami a városháza tulajdonában volt. Azokat temették ilyen nyughelyre, akiknek a családja nem tudta kifizetni a saját fülkét. A sírra azt írták, hogy „NN”, azaz „Nincs Neve”.

A következő években a spanyol média időnként visszatért a rejtélyre. Később az ügy szerepelt az eltűnt személyeket és azonosítatlan holttesteket listázó európai weboldalakon, amelyeken kétségbeesett rokonok kerestek információt szeretteikről. Spanyolország más részeiből, valamint Németországból és Franciaországból is érkeztek családok, akik eltűnt lányaikat keresték. Az ujjlenyomatok és az orvosi leletek azonban kizárták, hogy az ő gyerekükről lenne szó.

1999-ben a spanyol kormány létrehozta a Fénix programot, az eltűnt személyek új DNS-adatbázisát. Ennek sokkal egyszerűbbé kellett volna tennie a Portbou-lány azonosítását. De amikor Lacaci a haláleset után tizenegy évvel, 2001-ben megérkezett a temetőbe, hogy DNS-mintát vegyen, a sírfülkét üresen találta. A helyi sírásó ugyanis betartotta az önkormányzati szabályokat, és tíz év után a temető közös sírjába helyezte át a nő földi maradványait. Lacaci tiltakozott a helyi bírónál, de nem tehetett semmit.

A spanyol Kékfény indította újra az ügyet

Carles Porta, a 61 éves író és filmes Katalóniában ismert és népszerű televíziósnak számít. Porta 2020 óta a katalán TV3 csatornának készíti a Crims című, igazi bűncselekményeket bemutató műsorát. Porta a történeteit a régi vágású bűnügyi tudósítók hálózatától szerzi be, és tőlük hallotta teljesen véletlenül 30 év után a portbou-i lány történetét.

A rejtély felkeltette Porta érdeklődését, és azt gondolta, hogy egy róla szóló Crims-epizód talán felfrissítheti valakinek az emlékezetét, és segíthet azonosítani a hullát. De amikor ő és a stábja megkapta a nyomozati anyagokat, rájöttek, hogy valami nem stimmel. „Senki sem fogalmazott meg valódi kétséget az öngyilkossággal kapcsolatban, amíg ki nem kérdeztük Lacacit, és akkor az egész berobbant” – emlékezett vissza Porta.

A tévés csapata az ügy aktájából megmutatta az időközben nyugdíjazott orvosnak a spanyol rendőrség, a Guardia Civil közeli fényképeit a felakasztott lányról, amelyeket Lacaci annak idején nem láthatott. Valójában ez volt az első alkalom, hogy az orvos látta a helyszínt, a fát és rajta a holttestet.

„Amikor megláttam a fotókat, azt mondtam: »Na, ez lehetetlen.« A zsinórt először az ág köré kell kötni, aztán a nyakad köré. De hogy csinálod ezt meg, ha közben egy másik ágon egyensúlyozol a sötétben? Vagy megtanult repülni, vagy valaki segített neki”

– mondta a nyugdíjas orvos. Lacaci biztosra akart menni, és a lépcsőházában fadarabok segítségével rekonstruálta a jelenetet az otthonában. Ez alapján már biztos volt benne, hogy ez a mutatvány lehetetlen.

Valóban, a lány meglehetősen természetellenes pozícióban lógott az amúgy nagyon rövid kötélen, amikor rátaláltak. A holttest arccal a fa törzse felé fordulva, szinte pár centire tőle lógott a fáról, a kötél csomója pedig a tarkója mögött volt. A holttest feje így az ég felé nézett. Lacaci és még sokan mások úgy vélik, hogy ha a lány öngyilkos lett volna, akkor a kötél csomója felé nézett volna arccal. A nő testén semmilyen sérülés nem látszott, annak ellenére, hogy az elhelyezkedése alapján a haláltusája közben többször neki kellett volna ütköznie a fatörzsnek. Ha magánál volt, és gyilkosság áldozata lett volna, akkor a fatörzset átkarolva könnyen levegőhöz juthatott volna.

A Guardian újságírója több helyivel is beszélt. Az egyikőjük elmélete az volt, hogy a lány hátizsákos utazó lehetett, akit kirabolhattak. Ekkoriban gyakori módszer volt, hogy az utazókat a vonaton megtámadták, elkábították, és elvették minden pénzüket. Lehet, hogy valami hasonló eset balul sült el, és ezért akasztották fel a fára a kábult lányt.

Lacaci elmélete ennél hátborzongatóbb volt: szerinte valakik rituális gyilkosságot rendeztek. Erre utalt a festői – temetőhöz közeli – helyszín, és az is, hogy nem volt nyoma dulakodásnak. Tekintettel a meredek, zord terepre és az oda vezető szűk lépcsőre, amelyet meg kellett mászni, hogy odaérjenek, lehetetlen lett volna odavonszolni a lányt, hacsak nem volt eszméletlen. „Még akkor is négy vagy öt ember kellett volna hozzá” – mondta egy másik törvényszéki orvos.

Porta közben elindult egy másik nyomon is. Amikor megtalálták a lány holttestét a fán, kb. 30 méterre onnan a rendőrök találtak egy osztrák fiatalokból álló csoportot, akik még jócskán az igazak álmát aludták. A rendőrök keltették fel őket, hogy megkérdezzék, nem hozzájuk tartozott-e a lány. A fiatalok azt mondták, nem ismerik a lányt, és valóban elég valószínűtlennek tűnt, hogy a gyilkos vagy a gyilkosok csoportja a tetthelyhez ennyire közel táborozzon le aludni. Miután a helyi rendőrőrsön kihallgatták őket, el is engedték a fiatalokat, akik a Volkswagenjükbe pattanva le is léptek a helyszínről.

Porta és a stábja megpróbálta felkeresni a kempingezőket, de csak egy embert sikerült elérniük. A férfi, Peter Treinbenreif viszont nem sok mindenre emlékezett azon kívül, hogy Portbou-ba nagyon késő este érkezett, és hogy traumatizálta őket a rendőrségi ügy.

A szomszéd városba indult, de soha nem tért vissza

Porta itt elakadt a nyomozásban, de az volt a gyanúja, hogy mégiscsak az osztrák szálon kéne továbbmenni az ügyben. A tévés ezért az osztrák ATV-hez fordult, és a csatorna a javaslatára leadott egy rövid riportot a lány ügyéről – hátha a többi táborozó jelentkezik. Innentől kezdve a véletlennek köszönhető, hogy továbblendült az ügy.

Egy ausztriai rokonainál nyaraló olasz nő ugyanis pont látta a műsort, és másnap e-mailt küldött az ATV-nek. Azt állította, hogy a holttest Evi Rauteré lehetett, aki 30 évvel korábban tűnt el. Az ATV-s műsor rendezője utánajárt Evinek, és a személyleírás pontosan egyezett. Ezután megkereste Evi nővérét, Cristina Rautert, egy firenzei filmforgatási cég tulajdonosát. Kiderült, hogy a nőnek tényleg van egy húga, aki három évtizeddel korábban eltűnt. Azóta annyi sehova se vezető információt kapott róla, hogy szkeptikusan fogadta azt a hírt is, hogy esetleg köze lenne a húgához a portbou-i esetnek.

Cristina Rauter 1990. szeptember 3-án a firenzei lakásán látta utoljára húgát, Evit. A két lány az osztrák Lana városkájából származott, de az idősebbik testvér épp Firenzében tanult, a húga pedig látogatóban járt nála. „Nyugodt volt, semmi jele szomorúságnak vagy depressziónak, csak élvezni akarta a nyár utolsó napjait” – mesélte Rauter. A 19 éves Evi szeptember 11-én kezdett volna az új munkahelyén, de addig még nyaralt egy kicsit a nővérénél. A nővérével reggeli közben még vitatkoztak is azon, hogy a fiatal lány stoppolva akart utazgatni. Mielőtt elment volna otthonról, Cristina átadott neki 50 000 lírát – mai értéken körülbelül 25 eurót –, hogy legyen készpénze aznapra. Evi azt mondta, hogy talán kitakarítja a lakást, de az is lehet, hogy ellátogat a 45 kilométerre lévő Sienába.

Amikor Rauter ebédidőben visszatért, az asztalon egy sárga post-it cetli volt: „Kedvem támadt elugrani Sienába, majd később jövök” – állt rajta. Rauter úgy számolta, hogy a húga körülbelül két óra alatt ér el Sienába busszal vagy vonattal, és ugyanennyi időbe telik a visszaút is. Arra számított, hogy Evi még aznap délután vagy este hazaér a városnézés után. Este 8 órakor Cristina aggódni kezdett, este 10-kor pedig már pánikba esett. A telefon mellett maradt, remélve, hogy Evi felhívja azzal, hogy lekéste az utolsó vonatot vagy máshová ment. Reggel arra gondolt, hogy Evi az első vonaton lesz, vagy csörögni fog a telefon. De Evi soha többé nem jelentkezett. „Elkezdődött a mi horrorfilmünk” – mondta Cristina.

Evi otthagyta Firenzében a táskáját, még a napszemüvegét is, de magával vitte a lakáskulcsát, a Casio óráját, a vasúti diákkedvezményes kártyáját és a személyi igazolványát. Ha baleset történt, Evit könnyen azonosítani lehetett volna. A rendőrség közölte Cristinával, hogy 48 órát kell várnia, mielőtt eltűntként jelentheti a húgát. Cristina a keresés és a telefon mellett való üldögélés mellett pánikszerűen biciklizett Firenze környékén, remélve, hogy az utcán összefut Evivel. A szülei is eljöttek Lanából Firenzébe és a pályaudvaron lófráltak, hátha befut a kisebbik lányuk.

Másnap reggel 9 órakor Cristina végre bejelenthette húga eltűnését. Teljes személyleírást adott a rendőrségnek: egy tizenéves lány, sűrű, gesztenyebarna hajjal, farmernadrágban, zöld ingben és Casio karórával. Pontosan ez volt az a személyleírás, amelyet két országgal odébb a spanyol rendőrség a portbou-i lányról szóló jelentésében is írt. A rendőrségnek úgy tűnt, hogy a fiatal lány szándékosan tűnt el, de a nővére szerint Evi nem az a típus volt, aki hirtelen bezsong és megváltoztatja a terveit, bár a stoppolás iránti új lelkesedése aggasztó volt. „A legjobb barátnők voltunk. Ha problémái voltak, hozzám fordult” – mondta Cristina Rauter a Guardiannek.

Evi végül nem került elő, hiába nyomozott a rendőrség, és hiába kapott időnként sehová sem vezető tippeket a család. A helyi lapok inkább arról spekuláltak, hogy a lány elszökhetett a titkos szerelmével. 2011-ben, 21 évvel az eltűnése után Rauterék kérvényezték, hogy Evit hivatalosan is halottnak nyilvánítsák. Ezután végre nem kaptak több levelet Evi nevére, hogy menjen szűrővizsgálatokra vagy szavazni. „Természetesen nem felejted el. De meg kell tanulnod együtt élni vele, különben megőrülsz” – mondta Cristina.

2022-ben az ominózus telefonhívás után az osztrák tévés átküldte Cristina Rauternek a képeket, amelyeken az áldozat szerepelt. A nő azon tűnődött, hogy vajon nem Photoshoppal készültek-e a képek. „Felismertem a ruhákat. De attól még lehet, hogy hamisítvány” – mondta magában. Két napjába telt, mire rendesen áttanulmányozta a képeket, amelyeket Lacaci készített Evi ruháiról. Édesanyja felismerte a lány alsóneműjét, és azt is megmondta, hol vette. Innentől már biztos volt, hogy a portbou-i menyasszony a 19 éves Evi Rauter.

Baklövések sorozata a nyomozásban

Bár a portbou-i lány személyazonossága kiderült, az ügy nem oldódott meg, sőt, újabb és újabb kérdések merültek fel.

„Most már tudjuk a végét, de semmi mást. Azt, hogy mi történt a lakásom bejárati ajtaja és a portbou-i fa között, semmit nem tudunk”

– mondta Cristina Rauter. Kérdések sorozata fogalmazódott meg: mi történt a személyi igazolványával, a pénzével és a vasúti kártyájával? Hogyan találta meg az éjszaka közepén a fenyőfát, és hogyan mászott fel a hozzá vezető keskeny, meredek betonlépcsőn? Rauter nem hitte, hogy a húga halálában senki nem játszott volna közre. Ezt azzal is indokolta, hogy maga a környezet egyszerűen túl szép, túl drámai ahhoz, hogy egy helyismerettel nem rendelkező csak úgy rátaláljon, és úgy döntsön, hogy ott öli meg magát. „Mármint a fa, a panoráma, a temető, a helyzet, a szimmetria. Ezt nem lehet megcsinálni, hacsak nem ismered a helyet, és nem gondolsz mindezekre a dolgokra. Számomra ez olyan, mint egy jelenet egy filmből. Ez nem normális” – mondta Cristina.

Cristinát megdöbbentette a húga arckifejezése is. „Mintha egy angyal lenne ott. Egészen boldog. Furcsa, mintha drogok hatása alatt állna, vagy ilyesmi” – mondta. Hogy ebben igaza volt-e, azt azért se tudni, mert a spanyol rendőrség 1990-ben még nem készített rutinból drogtesztet. Rauter dühödten értesült róla, hogy mennyi mindent mulasztott a spanyol rendőrség: az orvosszakértőnek a helyszínen kellett volna először megvizsgálnia a holttestet, ehelyett Lacaci még a fotókat se látta harminc évig. Hogy miért nem volt ott Lacaci? Mert a rendőrség ekkor nem biztosított számára fuvart, a bűntett helyszíne pedig elég messze volt a hullaháztól.

És hogy lehet, hogy Evi ahelyett, hogy 72 kilométert utazott volna délre, az olaszországi Sienába, közel ezer kilométert utazott két másik országgal odébb? A lányt kora reggel találták meg, körülbelül 22 órával azután, hogy elbúcsúzott a nővérétől. Firenzéből Portbou-ba több mint 10 óra alatt lehet eljutni kocsival, de ha az ember stoppol, ez sokkal több időbe kerül. Ha viszont vasúton utazott, Evi felszállhatott volna a 13.15-kor induló vonatra Firenzéből, és Pisában átszállhatott volna a Portbou felé tartó vonatra, amely hajnali 5.45-kor érkezett meg aznap. Az viszont nem hangzik életszerűen, hogy erre az útra 25 euróval a zsebében akart volna vállalkozni, ráadásul egyedül, váltóruha vagy bármi nélkül.

A vasútállomástól a temető melletti fenyőfáig mindössze 10 perc alatt el lehet sétálni. Evi még napfelkelte előtt odaérhetett. Egy nő egy közeli lakóházból azt állította, hogy éjjel hangokat és egy lány kiabálását hallotta. Ez viszont nem volt szokatlan, Portbou-ban állandó volt a bulizás zaja esténként.

Egy másik furcsa kérdés: a fa mellett táborozó osztrákok ügye. Ők állítólag már jóval azelőtt lefeküdtek a sötétben, hogy Evi a helyszínre ért volna az állomásról. Állításuk szerint nem láttak és nem hallottak senkit az éjszakában, bármi is történt, azt ők átaludták. Az egyikőjük, Michael Fuhs hajlandó volt a Guardiannek nyilatkozni. Elmondása szerint a csoportot többnyire gyerekkori barátok alkották, gyakran utaztak együtt délre Spanyolországba vagy Portugáliába. Már ismerték Portbou-t, ezért néhányan a temető közelében, a tengerparti nyüzsgéstől távol aludtak. Fuhs úgy érezte, ez egy privát hely, és nem olyan, amelyet egy idegen könnyen megtalált volna a sötétben.

Az internetes fórumokon sokan spekulálnak arról, hogy mégiscsak lehetett valami köze az osztrák csoportnak Evi halálához. Lacaci szintén azon az állásponton van, hogy a lányt az osztrák fiatalok vehették rá az akasztásra, talán valamilyen bátorságpróba jegyében. A Crims csak egy embert ért el közülük, senki más nem volt hajlandó nyilatkozni. Evi kiválóan beszélt olaszul és németül is, így összeismerkedhetett a fiúkkal, de Cristina Rauter szerint a húgának nem voltak osztrák ismerősei Firenzébe, így nem tudja elképzelni, hogy a lány hogyan és miért találkozott volna a csoporttal.

Emlékművet emelnek a fenyőfához

2022 júniusában, két hónappal Evi azonosítása után az olasz rendőrség – egy bírósági patológus javaslatára – emberölés gyanújával indított nyomozást. A spanyol bíróságok azonban megtagadták az ügy újbóli megnyitását. Ennek oka, hogy a spanyol gyilkossági ügyek 20 év után elévülnek, és ennyi idő elteltével már senkit sem vádolhatnak meg a bűncselekménnyel.

Ennek ellenére Cristina nem adta fel a reményt, hogy egyszer majd válaszokat kap a kérdéseire. Nagy nehezen elérte, hogy exhumálják húga földi maradványait. Bár Evi testét bebalzsamozták és a többi maradvánnyal ellentétben fehér zacskóba csomagolva temették el, nem sikerült megtalálni a jelöletlen sírok egyikében sem. Körülbelül 200 holttest csontszilánkjait szedték ki a talajból, dobozokba helyezték őket, de a holttest, amit kerestek, soha nem került elő. Időközben az olasz rendőrségi nyomozásnak nem sikerült semmi újat felhoznia, ezért lezárták az eljárás. „Gyanúsított nélküli bűncselekményként tartják számon” – mondta Cristina.

Portbou viszont nem felejt – és a bűnügyek rajongói sem. Aki ma a városkába látogat, az egy rögtönzött kis emlékművet talál a fenyő tövében, amin gyertyák és virágok láthatók. „Ez Evi Rauter emlékműve, és mindazoké, akik névtelenek maradtak” – olvasható egy kis kézzel készített fatáblán. A város a Rauter családdal egyetértésben nemsokára rendes emlékművet helyez majd el a fa alatt.