Egy új amerikai párt. Az Amerika Párt. Ezt ígérte a mindig óriási terveket szövögető Elon Musk, aki a demokraták nagy támogatójából lett a republikánusok még nagyobb támogatója, hogy alig több mint száz napig tartó kormányzati szerepvállalás után mindkét nagy pártból kiábrándulva hatalmas, majdnem négyszázmilliárd dollárra becsült vagyonát a szerinte valójában egy nagy pártnak számító Republikánus Párt és Demokrata Párt hatalmának megtörésére szentelje. Az amerikai történelem alapján Musk előtt szinte lehetetlennek tűnő feladat áll.
Kisebb pártok mindig is voltak az Egyesült Államokban, jelenleg is többtucatnyi működik az országban, de az amerikai rendszer lényegében a köztársaság születése óta kétpárti, és 1857, a fiatalabbik nagy párt, a republikánus születése óta ez a két párt osztozik a hatalmon a képviselőházban, a szenátusban pedig a demokraták révén már 1845 tart a kétpárti uralom. 1852 óta más pártból elnököt se választottak.
Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy Musknak pontosan mi is a terve az új párttal, és a New York Times értesülései szerint ezt még ő maga sem tudja, csak nagy vonalakban ötletel tanácsadóival. Az biztosan lehetetlen feladat még egy olyan mérhetetlen vagyonnal rendelkező ember számára is, hogy a következő évi kongresszusi választásokra egy minden államban jelöltet állítani képes országos pártot állítson fel, mert az a választási szabályok miatt több évbe és beletelne.
A pártvezérnek készülő üzletember egyelőre csak annyit mondott a közösségi oldalán, hogy 2-3 szenátori választásra, és 8-10 képviselőházi helyre koncentrálnának, és azokon nyerve játszhatnák a mérleg nyelvét a fontos törvénytervezeteknél. Ez egy olyan stratégia, aminek megvalósítását tűzte ki célul egy volt republikánus szakemberekből álló mozgalom is, akik szerint lenne esély jól megválasztott képviselőházi körzetekben egy független jelöltnek a győzelemre. És el tudnák érni, hogy a két nagy párt közül egyiknek sem legyen 50 százalékos többsége.
Azonban még ez is nehéz feladata lehet. A második világháború előtt a képviselőházban még rendszeresen előfordult, hogy a 435 hely közül párat néhány kisebb párt, mint Progresszív Párt, vagy a Gazda-Munkáspárt tagjai foglaltak el, az 1950-es évek óta azonban csak egy-egy független jelöltnek sikerült bejutnia. Utoljára 1990-ben tudott egy új jelölt függetlenként nyerni: Bernie Sanders, aki aztán lényegében a demokrata frakcióhoz csatlakozott, és azóta már többször is versenybe szállt a demokrata elnökjelenségért. A képviselőházban jelenleg csak demokrata és republikánus képviselők vannak.
A szenátusban még nehezebben tudnak bekerülni kisebb pártok jelöltjei. A második világháború óta ez egyedül 1970-ben sikerült James Buckleynak, a New York Állami Konzervatív Párt jelöltjeként. Egy-egy független jelölt ugyan bekerül a száztagú testületbe, de számuk egy-kettő szokott lenni. Jelenleg két független szenátor van: Bernie Sanders, valamint Angus S. King, Jr.. Utóbbi Maine állam kormányzójaként szerzett nevet magának. 1913 és 2018 között mindössze 11-szer történt meg majdnem 1900 választásból, hogy egy független, vagy kisebb párt jelöltje győzni tudott egy demokrata és egy republikánus jelölttel szemben, és ebből nyolcan hivatalban lévő jelöltek voltak.
De nem jobb a helyzet az ötven állam törvényhozásaiban sem. A Ballotpedia adatai szerint öt állami szenátor van, aki nem demokrata vagy republikánus, az állami képviselőházakban pedig 19 olyan tag van, aki nem tagja a két párt egyikének.
Elnökválasztási sikertelenségek
A demokraták és a republikánusok egyeduralmát megtörni szándékozó kis pártok pedig még csak nem is álmodhatnak a legnagyobb zsákmányról, a Fehér Házról: 1852 óta vagy demokrata, vagy republikánus jelölt győzött. Próbálkozások persze voltak, néha elég szép teljesítménnyel.
A legsikeresebb harmadik párti elnökjelölt Teddy Roosevelt volt. A republikánusként az elnöki tisztséget 1901 és 1909 között betöltő politikus az 1912-es elnökválasztáson az általa alapított Progresszív Párt színeiben a szavazatok 27 százalékát szerezte meg, valamint hat államban győzve 88 elektori szavazatot. „Ez volt a legtöbb szavazat, amit egy harmadik pártos jelölt valaha elért. Igencsak csodálatos teljesítmény volt, de megosztotta a Republikánus Pártot, és a demokrata Woodrow Wilson győzelmét hozta” – mondta Barbara Perry, a Virginia Egyetem elnöki tanulmányokkal foglalkozó szakértője.
Közel járt a sikerhez 1968-ban Alabama állam hírhedten szegregációpárti kormányzója, George Wallace is, aki miután négy évvel korábban elveszítette a demokrata előválasztást Lyndon B Johnsonnal szemben, megalapította az Amerikai Függetlenség Pártot, hogy elinduljon az elnökválasztáson. A főleg a feketék és fehérek egymástól való elkülönítésével kampányoló, de a fehér munkásosztályt populista gazdaságpolitikájával és elitellenességével is megszólító politikus a közvélemény-kutatásokban 23 százalékon állt egy hónappal a választás előtt, de végül csak 13,5 százalékot szerzett.
Ő volt az utolsó harmadik párti politikus, aki elektori szavazatokat tudott szerezni, öt déli államban nyert a választáson. Ez majdnem elég volt nagy tervéhez, hogy elég elektori szavazatot elcsenve a demokrata Hubert Humphrey és a republikánus Richard Nixon közvetlen győzelmét megakadályozva a törvényhozásra hárítsa az új elnök megválasztását. Nixon végül simán nyert, mert Humphrey a várakozáson alul szerepelt. Wallace 1972-ben újra indult, de kampány közben egy merénylő megpróbálta megölni, és lebénította. Ez olyan önreflexióra késztette, hogy a következő évtizedekben megbánta szegregációpárti nézeteit, és a feketék jogaiért kezdett el küzdeni. 1989-ben így már a feketék 90 százaléka rá szavazott Alabama állam kormányzóválasztásán.
Ezt követően 1992-ben történt meg, hogy egy harmadik jelölt valamennyire bele tudott szólni a demokrata és a republikánus jelöltek küzdelmébe, amikor Ross Perot texasi milliárdos a szavazatok 19 százalékát szerezte meg. A főleg az államháztartási hiány csökkentésével kampányoló független jelölt négy hónappal a választás előtt még első helyen állt a közvélemény-kutatásokban a demokrata Bill Clinton és az újraválasztására készülő republikánus elnök, George H. W. Bush előtt, de kampánya végül megroggyant, júliusban félbe is szakította azt, hogy októberben mégis visszatérjen. Végül egyetlenegy államban sem tudott győzedelmeskedni.
Négy évvel később a Reform Párt jelöltjeként indulva a voksok 8 százalékát kapta. A rá következő elnökválasztáson, 2000-ben a Zöld Párt a fogyasztóvédőkét híressé vált Ralph Nadert indította, aki 2,8 millió szavazatot szerzett. Bár ez elenyésző, kevesebb, mint három százalék volt, a demokraták jelentős része meg volt győződve arról, hogy a rá adott szavazatok miatt kapott ki Al Gore alelnök George W. Bush republikánus jelölttől.
Kis pártok, nagy siker
A hatalmat tartó két nagy párttal szemben induló kis párt utoljára az amerikai polgárháború előtt tudott győzedelmeskedni, amikor a rabszolgaság intézménye elleni küzdelemre újonnan alakult Republikánus Párt jelöltje, Abraham Lincoln került be a Fehér Házba. Vagyis egy harmadik pártnak akkor lehet esélye, ha fel tud karolni egy olyan fontos társadalmi problémát, amivel a hagyományos elit nem hajlandó foglalkozni. „Van egy ügy, amivel nem foglalkoznak, vagy szándékosan kizárnak az országos közbeszédből, mert egyik párt sem mer szembenézni az azzal járó politikai kritikával. A klasszikus példa a rabszolgaság” – mondta a PBS-nek Sean Wilentz, a Princeton Egyetem amerikai tanulmányokkal foglalkozó programjának igazgatója.
Ha konkrét győzelmeket nem is, részsikereket azért arathatnak harmadik utas pártok. Azt elérhetik, hogy a nagy pártok által került fontos társadalmi témák végül utat találjanak a mainstreambe. Ilyen volt a nők szavazati joga, a gyerekmunka elleni küzdelem és a munkásosztály jogainak erősítése, amiért a 19-20. század fordulóján a szocialisták küzdöttek. Ross Perot előtt pedig az államháztartás hiánya egyáltalán nem szerepelt a demokraták és a republikánusok programjában, azóta viszont megkerülhetetlen téma lett a politikai életben. A sok szavazat, amit kapott, figyelmeztetés volt a két nagy pártnak, hogy „jobb lesz, ha odafigyeltek erre, mert valamit rosszabb fog történni veletek a következő választáson” – mondta Barbara Perry. Ha a választáson győztes Bill Clinton „nem tett volna valamit a hiánnyal, nagy bajba került volna, és ez főleg Ross Perot-nak köszönhető” – mondta a PBS-nek Michael Beschloss történész.
George Wallace pedig lényegében új stratégiát adott a republikánusoknak 1968-ban, amikor megmutatta, hogy milyen sok szavazatot lehet szerezni a déli államokban a feketék egyenjogúságát követelő polgárjogi mozgalmat ellenzők körében. Négy évre rá Richard Nixon megalkotta a déli stratégiát, amivel elérte, hogy a hagyományosan demokrata déli államok átálljanak a republikánusokhoz – Barack Obama 2008-as észak-karolinai és floridai győzelméig kizárólag déli származású demokrata jelölteknek, Jimmy Carternek és Bill Clintonnak sikerült csak győzelmet aratnia a konfederáció egykori területén.
