Ez ahhoz mérhető csapás, mintha Európától elvennék az ókori Görögország, Róma és a reneszánsz összes alkotását

„Lopás, ha visszavesszük, amit elloptak tőlünk?” – ezt a kérdést teszi fel egy nemsokára megjelenő videójáték, a Relooted, amiben a játékosoknak majd műkincseket kell ellopniuk nyugati múzeumokból. De nem akármilyeneket: olyan, valóélet-beli afrikai tárgyakat kell megszerezni és visszavinni Afrikába, amelyeket a gyarmatosítás során a nyugati hódítók ragadtak magukkal Afrikából. A dél-afrikai Nyamakop által fejlesztett játék a futurista Johannesburgban játszódik, és egy tudósokból, programozókból és MMA-harcosokból álló csoport tagjaként kell visszarabolnunk a műkincseket egy művészettörténész irányítása alatt.

A mai napig nyugati kézben lévő afrikai műkincsek visszaszolgáltatása évtizedek óta heves viták tárgya. Több százezer afrikai műkincs része nyugati kiállításnak vagy gyűjteménynek. Egyes becslések szerint a szubszaharai Afrika műkincseinek 90-95 százaléka is a kontinensen kívül lehet.

Ezek a tárgyak az afrikai gyarmatosítás időszaka alatt kerültek európai kézbe – némelyiket megvásárolták a gyarmatosítók, de sok olyanról is lehet tudni, amelyhez erőszakkal jutottak hozzá. Ezek a tárgyak aztán évszázadokra magánkollekciókba vagy múzeumokba kerültek Európában vagy az Egyesült Államokban.

Gyakran lopással szerezték meg őket

A legtöbb afrikai műkincs a 19. század vége és az első világháború között került Európába. A gyarmatosítók gyakran azért gyűjtötték össze őket, mert ez segítette a befolyásuk megszilárdítását egy adott terület fölött. Emellett persze jövedelmező üzletet is jelentett a fosztogatás: mind a gyűjtők, mind a múzeumok hajlandók voltak fizetni a különleges afrikai művészeti alkotásokért.

Itt a hangsúly azon van, hogy a vásárlók gyűjtőknek fizettek a műkincsekért: az eredeti, afrikai tulajdonosaik ritkán láttak ebből bármennyi pénzt. A legolcsóbb módszer a tárgyak megszerzésére ugyanis a lopás volt, ráadásul

így olyanokat is megszerezhettek a gyarmatosítók, amiket soha nem adtak volna el a tulajdonosaik.

Az egyik leghíresebb példa ilyen műkincsekre a benini bronzok. Ez az elnevezés nagyjából ötezer bronzból készült műkincset takar, ezek között találhatók gazdagon díszített domborművek, állat- és emberfigurák, királyi jelvények és személyes dísztárgyak is. Ezeket a brit gyarmati hadsereg 1897-ben szerezte meg az akkori Benini Királyság (a mai Nigéria déli része) kifosztásakor. A legtöbbet erőszakkal vették el a gyarmatosítók. Az egyes darabok közel száz múzeumban elszórva lettek kiállítva, de rengeteg van magántulajdonban is.

Számos más példát lehet még találni, ezek között vannak uralkodói ékszerek, de emberi csontok is. Egyébként nem csak afrikai műkincseket találni a gyarmatosítók által eltulajdonítottak között: a British Museumban vannak például az athéni Akropoliszról származó Elgin-márványok.

Nyugati szemmel, nyugati közönségnek

Chika Okeke-Agulu, a Princetoni Egyetem művészettörténet-professzora arról beszélt a CNN-nek, hogy ezeknek a műkincseknek a hiánya óriási hatású: mintha az európai civilizációból kivonnánk az ókori Görögország, Róma, a Német-római Birodalom és a reneszánsz összes kulturális alkotását. A műkincsek nagy része látogatható ugyan nyugati múzeumokban, de Okeke-Agulu azt mondta, a legtöbb afrikai nem tud eljutni ezekre a kiállításokra. „Ezek a múzeumok csak azoknak elérhetők, akiknek épültek: amerikaiaknak, európaiaknak és hasonló nemzeteknek” – mondta.

Az is probléma, hogy amikor európai vagy amerikai múzeumok állítanak ki afrikai műkincseket, akkor európai és amerikai emberek döntenek arról, hogy milyen kontextusban mutassák be őket.

Amikor egy múzeum összeállít egy kiállítást, akkor a bemutatott tárgyakat kiválogatja és kategorizálja a múzeum, és ezt bizonyos szempontok szerint teszi. Az, ha nyugati múzeumok határozzák meg ezt a szempontrendszert, azt is jelenti, hogy nyugati intézmények mesélhetik el egy másik kontinens történetét. Ez adott esetben azzal a veszéllyel fenyeget, hogy sztereotípián alapuló narratívák öröklődjenek tovább.

Nem szívesen adnák vissza őket

Az utóbbi évtizedekben egyre több szó esett arról, hogy ezeket a műkincseket szolgáltassák vissza a mostani tulajdonosok, de egyelőre rengeteg a megválaszolatlan kérdés.

Az első és talán legfontosabb, hogy gyakran hiányzik a valós szándék. Több évszázada nyugati kézben lévő tárgyakról van szó, amelyek rengeteg látogatót vonzanak a kiállításokra. A múzeumok pedig piaci szereplők is, a belépőjegyek és a szponzorok adományai fontos bevételi forrást jelentenek. Vagyis ha elkezdenének ismert kiállítási tárgyakat afrikai múzeumoknak ajándékozni, azzal fontos bevételi forrást veszítenének el.

A múzeumok sok esetben azért sem akarják visszaadni a műkincseket, mert szerintük az afrikai múzeumok nem elég jól felszereltek. Azzal érvelnek, hogy a nyugati intézmények fejlettebb technológiával és tudással rendelkeznek, és az alkalmazottaik is jobban képzettek. Emellett azt is fel szokták hozni, hogy az afrikai intézmények lényegesen alulfinanszírozottabbak. Vagyis szerintük nagyobb biztonságban vannak a kiállítási tárgyak nyugaton.

Persze jogosan merül fel itt a kérdés: mondhatja-e egy nyugati múzeum, hogy nem ad vissza egy műkincset, mert attól tart, hogy el fogják lopni – miközben végső soron azt maga is lopásból kiindulva szerezte meg. Ilyenkor ugyanis azt az üzenetet is közvetíti a múzeum, hogy az afrikai országokban és emberekben nem lehet megbízni, még annyira sem, hogy a saját történelmi kincseikre vigyázzanak.

Több afrikai ország is kérte már a műkincseit

Az az eshetőség is problémás, ha a visszaadás után nem múzeumba kerülnének ezek a tárgyak, hanem egy-egy afrikai ország vezetőjének a személyes tulajdonába. Erre a legjobb példa megint a benini bronzok története. Németországban nagyjából 1100 van belőlük, és egy 2022. júliusi megállapodás szerint ezeket vissza is szolgáltatták volna Nigériának. Huszonkettőt vissza is adtak, ezután azonban elakadt a folyamat. Felmerült ugyanis, hogy a bronzok a benini obához, vagyis királyhoz kerülnének. Ez visszakozásra késztette a németeket, akik attól féltek, hogy a király személyes tulajdonaként a bronzokhoz nem férhetnének hozzá az átlagemberek.

Korábban már több afrikai ország is kérte, hogy visszakerülhessenek hozzá a műkincsei. Ám több európai országban jogi akadályokba is ütközik a tárgyak visszaadása. Az 1963-as British Museum-törvény például csak azt engedi meg, hogy a múzeum a tulajdonában lévő tárgyakat más intézményeknek kölcsönadja, azt azonban nem, hogy elajándékozza őket.

Ehhez hasonlít az 1983-as nemzeti örökségvédelmi törvény, amely szerint az Egyesült Királyság egyes nemzeti múzeumainak kuratóriumai nem vonhatnak ki a múzeum tulajdonában álló tárgyakat a gyűjteményből, kivéve, ha azok másolatok vagy helyrehozhatatlanul megrongálódtak.

A visszaszolgáltatás módját is viták övezik, ugyanis erről sincs konszenzus. A legradikálisabb lépés a teljes lemondás lenne a műkincsek tulajdonjogáról, de korántsem ez az egyetlen járható út. Születhetnek például cseremegállapodások nyugati és afrikai intézmények között, amelyek részeként az afrikaiak is adnának kiállítási tárgyakat a nyugati múzeumoknak. Az is felmerült, hogy turnéztatni kellene a műkincseket, de kölcsönökről és digitális hozzáférésről is szó van. Ezeknek a megoldásoknak azonban mindegyike megosztó, és a konszenzustól is távol vannak még a felek.

Ennek ellenére voltak már példák visszaszolgáltatásra:

• augusztusban három emberi koponyát adott vissza a francia Nemzeti Természettudományi Múzeum Madagaszkárnak;
• 2024-ben két londoni múzeum arany- és ezüsttárgyakat, köztük 13 asanti királyi ékszert küldött vissza Ghánába egy hosszú távú kölcsön részeként;
• 2021-ben pedig három réztárgyat adott vissza a New York-i Metropolitan Museum Nigériának.

Ennek ellenére a műkincsek visszaadása korántsem általános gyakorlat, ezek az esetek egyelőre inkább kivételnek számítanak.

A Relooted készítői hangsúlyozták, hogy a játékkal nem azt szeretnék üzenni, hogy a való életben is a visszalopást támogatják. Ezt erősítik azzal is, hogy a játékban nincs erőszak. „Szerettünk volna kontrasztot mutatni a műkincsek megszerzésének rendkívül erőszakos módjával. A műtárgyak visszaszerzése nem nyers erőszakkal és erőfölénnyel történik, hanem éppen azoknak a rendszereknek és intézményeknek a kijátszásával, amelyek elvitték a műtárgyakat” – mondta Ben Myres, a Nyamakop vezérigazgatója.