Alig egy hónapja vette át Japán vezetését Takaicsi Szanae, aki máris komoly diplomáciai viharba lavírozta magát. A magát Margaret Thatcherhez hasonlító nacionalista politikus ugyanis az elődjeinél egyenesebben mondta ki az ország parlamentje előtt, hogy egy esetleges kínai támadás Tajvan ellen kimerítené azokat a feltételeket, amelyek az amúgy elkötelezetten pacifista Japánt katonai reakcióra sarkallhatnák.
Ez a mondat kiverte a biztosítékot Kínában, ahol beindult az elmúlt években parkolópályára tett farkasdiplomácia, és magas rangú tisztviselők egymásra licitálva vágtak súlyosabbnál súlyosabb sértéseket a friss japán miniszterelnök fejéhez. Ezzel párhuzamosan a kínai államapparátus sorban jelentette be a megtorló lépéseket, amelyekkel látványosan igyekezett megbüntetni Japánt. Többek között betiltották a japán halak importját, és félmillió kínai mondta le japán útját.
A legtöbb elemző szerint a dühödt kínai reakció mögött az a megfontolás állhat, hogy még a miniszterelnökségének elején szeretnék megleckéztetni Takaicsit.
A Tajvan függetlenségének kérdésére különösen érzékeny kínai rezsim ugyanis a lehető legjobban szeretné izolálni a szigetet, amelyet a saját részének tekint. Ezt Tajvan nagy része elutasítja, ráadásul a jelenlegi tajvani kormány a szokásosnál hangosabban áll ki a demokratikus ország szuverenitásáért. Tajvan azonban egyedül nem lenne képes ellenállni egy esetleges kínai inváziónak, szüksége van az olyan szövetségesek támogatására, mint Japán.
Kérdés, hogy Kína meddig megy el a fenyegetésekkel és retorziókkal. Kulcsfontosságú lehet az amerikaiak reakciója, akiknek ugyan hivatalból Japán mellett kellene állást foglalniuk, de Trump alatt jóval kiszámíthatatlanabbak lettek. Előfordulhat például, hogy a szövetségesei felé rendkívül kemény, a világ diktátoraival viszont kesztyűs kézzel bánó amerikai elnök ezúttal inkább Pekinget választja, különösen ha attól tart, hogy veszélybe kerülhet a frissen kötött kereskedelmi tűzszünete Kínával.
Kollektív önvédelem
Japánt a második világháború óta eltelt 80 évből 66-ban a Liberális Demokrata Párt (LDP) irányította. A párt 1955-ös alapítása óta mindössze kétszer, 1993 és 1994, illetve 2009 és 2012 között nem volt hatalmon. Az utóbbi évek azonban rég nem látott felfordulást hoztak az országba. A makacs gazdasági gondok és a rohamosan öregedő társadalom megrengette Japán eddig stabilnak hitt modelljét, miközben a szuperhatalommá erősödő Kína olyan biztonsági kockázattá vált, amilyennel Tokió évtizedek óta nem szembesült.
Az egymást sorban váltó miniszterelnökök nem voltak képesek érdemben javítani a helyzeten, a kvázi egyeduralkodó liberálisok népszerűsége pedig történelmi mélységekbe zuhant. Ráadásul az országot különösen érzékenyen érintették Donald Trump amerikai elnök védővámjai, amelyek csökkentenék a japán termékek versenyképességét az ország legnagyobb exportpiacán.
Takaicsi szavai ebben a helyzetben annak ellenére okoztak óriási felháborodást, hogy nem voltak előzmény nélküliek. A politikusról régóta lehet tudni, hogy annak az Abe Sinzónak a protezsáltja, aki saját miniszterelnöksége idején több módon is szakított az ország erősen pacifista hagyományaival. Ezek egyike volt 2015-ben az alkotmány kilencedik cikkelyének újraértelmezése, amely kiterjesztette az önvédelem fogalmát szövetséges országokra is.
Ez azért volt fontos, mert a japán alkotmány az önvédelmet leszámítva megtiltja az országnak a katonai eszközök használatát konfliktusok kezelésére. Az újraértelmezést egy évre rá törvényi erőre emelték, Japán így elviekben (bár továbbra is csak szigorú feltételek mellett) segítségére kelhet szövetséges országoknak, amennyiben a konfliktus Japán létét fenyegeti. Az új doktrínát kollektív önvédelemnek keresztelték el.
Ám az eddig nem volt egy az egyben kimondva, hogy milyen forgatókönyvek fordulhatnak elő, amelyek Japánt egy ilyen beavatkozásra sarkallhatnák. Ennek a homálynak vetett most véget Takaicsi, akit november 7-én kérdezett meg egy ellenzéki képviselő arról, hogyan kéne kinéznie egy tajvani konfliktusnak ahhoz, hogy az Japán létét fenyegesse. Takaicsi erre azt válaszolta:
„Amennyiben hadihajókat [vetnek be] és erőszakot alkalmaznak, akkor az, akárhogyan is nézzük, egy fennmaradásunkat fenyegető helyzetet jelenthet.”
Az LDP nacionalista szárnya hagyományosan Kína-ellenes (és Amerika-párti) külpolitikát folytat, az pedig régóta köztudott, hogy Takaicsi közülük is kiemelkedik harciasságával. Ennek megfelelően Kínát a hírek szerint nem lepte meg a japán miniszterelnök kijelentése, és ennek tudatában döntöttek a hangzatos válaszlépésekről.
Ráadásul a jelenbeli eseményekre ránehezedik a finoman szólva sem békés történelmi viszony a két ország között. Az iparosodó Japán a huszadik század elején lerohanta a feudális rendszerben ragadt Kínát, az elfoglalt területeket pedig csak a második világháborús kapituláció után adták fel. Ráadásul Japán, Németországgal ellentétben, nem nagyon ismeri el a borzasztó atrocitásokat, amelyeket a háború alatt követett el. A japán politikában a háborús bűntettekhez való viszonyulás azóta is fontos törésvonal, Takaicsi pedig azoknak a táborát erősíti, akik megkérdőjelezik a japán felelősséget firtató narratívákat.
Válaszlépések
Kína azonnal hevesen reagált Takaicsi szavaira. Magas rangú tisztviselők arra szólították fel a miniszterelnököt, hogy vonja vissza a kijelentését, amellyel szerintük súlyosan beavatkozik Kína belügyeibe. Mások katonai fenyegetésként értékelték a parlamenti megszólalást, amelyekre hasonlóképpen kötelesek válaszolni.
A legmesszebbre az oszakai kínai főkonzul ment, aki egy témába vágó hírcikket osztott meg az X-en az alábbi kiegészítéssel:
„Ha azt a mocskos nyakadat oda dugod, ahová nem tartozik, akkor elvágják. Készen állsz erre?”
Ugyan a posztban nem említették név szerint Takaicsit, ám a kontextus elegendő volt ahhoz, hogy sokan a japán miniszterelnököt azonosítsák a fenyegetés tárgyaként. A bejegyzést azóta törölték, de Lin Csien kínai külügyminisztériumi szóvivő nem ítélte el a főkonzul szavait. Helyette azt ajánlotta Tokiónak, hogy a továbbiakban ne küldjön többé téves jelzéseket a tajvani függetlenségért küzdő „szeparatista erőknek”. A Kínai Kommunista Párt fő szócsöve, a Zsenmin Zsipao szerint Takaicsi szavai komoly kihívást jelentenek az 1945 utáni rend számára.
A szócsata után Kína berobbantotta a gazdasági válaszlépéseket is. Először azt ajánlotta az ország állampolgárainak, hogy Takaicsi nyíltan provokatív kijelentései miatt a közeljövőben ne utazzanak Japánba. Ez komoly érvágás a gazdasági nehézségekkel küszködő szigetországnak, ahol az utóbbi években a turizmus vált az egyik húzóágazattá: 2025-ben a Japánba érkező külföldi turisták körülbelül 20 százaléka jött Kínából. Egyes becslések szerint csak november 15. és 17. között körülbelül félmillió kínai mondhatta le az útját.
Emellett azt tanácsolták a kínai diákoknak, fontolják meg újra, vajon szeretnének-e Japánban tanulni. Takahide Kiucsi, a Nomura Research Institute agytröszt kutatója szerint az ilyen fenyegetések körülbelül 2,2 ezer milliárd jen (kb. 4,64 ezer milliárd forint) veszteséget okozhatnak az országnak.
Takaicsi nem vonta vissza a szavait, azzal védve őket, hogy konzisztensek a kormány korábbi álláspontjával, azt viszont elismerte, hogy a jövőben körültekintőbben kell fogalmaznia. Kína ezután bekérette a japán nagykövetet, az ország külügyminisztériuma pedig a közösségi médiában figyelmeztette Japánt, hogy ne játsszon a tűzzel, majd hozzátette, hogy agressziónak minősülne, ha Japán be merne avatkozni a szoros körüli helyzetbe.
Emellett Peking a parti őrség hajóit küldte járőrözni vitatott hovatartozású szigetek közelébe.
A japán diplomáciai apparátus a maga részéről próbálta csillapítani a kedélyeket: kijelentették, hogy az álláspontjuk a konfliktus békés kezelésével kapcsolatban nem változott, illetve több magas rangú diplomatát küldtek Pekingbe, hogy simítsák el az ügyet.
Ez azonban nem hatotta meg a kínaiakat, akik az ország hazafias érzelmeire hivatkozva elhalasztották több japán film kínai bemutatóját. Még itt sem volt vége a kínai reakcióknak, ugyanis betiltották a japán haltermékek importját is, csak pár hónappal azután, hogy részlegesen feloldották az eredetileg a fukusimai atomerőműből kiengedett víz miatt bevezetett tiltást. Hivatalosan arra hivatkozva vezették be újra az intézkedést, hogy további vizsgálatokat kell lefolytatni a vízkieresztés miatt, de az időzítés miatt sokak szerint ez is a válaszlépések közé tartozik.
November utolsó hetére Kína még feljebb tekerte a potmétert, és egymás után halasztotta el a diplomáciai találkozókat Japánnal: előbb egy háromoldalú csúcstalálkozó hiúsult meg a japán és dél-koreai kulturális miniszterekkel Makaóban, majd Li Csieng kínai miniszterelnök kerülte el látványosan Takaicsit a johannesburgi G20-csúcson.
Eközben a kínai állami médiában hirtelen olyan cikkek jelentek meg, amelyek a Japánhoz tartozó, de a történelem során sokáig különálló Rjúkjú-szigetek függetlenségi törekvéseit támogatták. Az anyagok hangsúlyozták a szigetek őslakosai és a mindenkori kínai állam közötti szoros kulturális kapcsolatokat. Bár a szigetcsoport lakosait sokak szerint tényleg különállónak kell tekinteni a japán többségi társadalomtól, kutatások jellemzően elenyésző támogatást mérnek a helyiek körében a függetlenség kérdésére – bár az Okinaván lévő amerikai bázisnak nagy az elutasítottsága.
A legmesszebb a tokiói kínai nagykövetség ment a diplomáciai szájkaratéban, amely az ENSZ alapokmányának ellenséges államokra vonatkozó záradékra hivatkozva kijelentette, hogy Kínának a Biztonsági Tanács jóváhagyása nélkül is jogában áll katonai lépéseket tenni Japán ellen. Azt tapintatosan elhallgatták, hogy az ENSZ közgyűlése 1995-ben elavultnak minősítette ezt a záradékot, a szavazáson pedig Kína maga is támogatta a kezdeményezést.
Mi a tét?
Az indulatok azóta sem csillapodtak, és az álláspontok sem közeledtek. Egyes elemzők szerint Takaicsi nem engedheti meg magának, hogy visszakozzon: a magát Vasladyként definiáló politikus mindössze egy hónapja miniszterelnök, ha az első teszten elbukik, akkor képtelen lesz hosszabb távon fenntartani a párton belüli befolyását. Márpedig a japán politika váratlanul változékony világában kulcsfontosságú lenne egy erős vezetőt felmutatnia az LDP-nek, amely Abe Sinzó visszavonulása és két évvel későbbi meggyilkolása óta belharcokkal küzd.
Ráadásul az LDP népszerűsége rég nem látott mélységekben van: 2024-ben az alsóházban, 2025-ben pedig a felsőházban is elvesztették a többségüket. Októberben pedig a kisebbik kormánypárt Kómeitó kilépett a koalícióból, pont azért, mert nem értettek egyet Takaicsi elképzeléseivel. Emellett Japánban a nyugati országokhoz hasonlóan feljövőben van a bevándorlásellenes, populista jobboldal. Ha Takaicsi most enged, azzal azt kockáztatja, hogy pártja elveszti a jobboldali szavazóit.
Közben pedig Japán, ahogy a világ többi része is, rohamtempóban fegyverkezik. Az elmúlt években megduplázták a GDP hadi kiadásokra fordított részét, amely várhatóan két százalékra, a második világháború óta nem látott magasságokba fog emelkedni 2027-re. Japán védelmi minisztere a múlt héten megerősítette, hogy továbbra is tervben van a közepes hatótávolságú rakéták telepítése a Tajvanhoz közeli Jonaguni-szigetre.
A szintén rohamléptekkel fegyverkező Kína ezt nem nézi jó szemmel, főleg úgy, hogy Takaicsi korábban azt is felvetette, hogy országa egy „kvázi biztonsági szövetséget” köthetne Tajvannal. Nem véletlen, hogy Laj Cseng-tö tajvani elnök egy október elején az X-en japánul közzétett bejegyzésben Takaicsit Tajvan hűséges barátjának nevezte, a múlt héten pedig szusival pózolva mutatta ki szolidaritását Japánnal.
Az egész diplomáciai vihar alatt feltűnően hallgatott Amerika, amely Japán legfontosabb szövetségeseként elviekben garantálja az ország biztonságát. Japánban tartózkodik a legtöbb amerikai katona az Egyesült Államokon kívül, az országban található légibázisok pedig létfontosságúak lennének egy esetleges kínai–amerikai konfliktus kirobbanása esetén.
Egyes elemzések szerint például ha Amerika Tajvan védelmére kelne, nem létezik olyan forgatókönyv, amelyben a japán bázisok nélkül képes lenne győzni.
Az amerikai nagykövet egy kis késéssel ugyan, de bejelentette, hogy országa teljes mellszélességgel Japán mellett áll, a kínai lépéseket pedig klasszikus gazdasági zsarolásnak nevezte. Trump azonban azóta sem szólalt meg az ügyben hivatalosan, márpedig az amerikai külpolitika jelenlegi állása szerint az elnök szava másodpercek alatt átírhat évtizedeken át elfogadott alaptételeket. Bár japán szempontból a legtöbben sikerként értékelték Trump japán látogatását, ahol hűbérúrnak járó gesztusokkal és ajándékokkal ajnározták, többen rámutattak, hogy Washington szövetségesként egyre kevésbé megbízható. Különösen kényes a helyzet azután, hogy pár hete Trump és Hszi Csi-ping egy fontos kereskedelmi egyezményben állapodtak meg több hónapnyi vámháború után.
Ezt az értelmezést alátámaszthatja a Wall Street Journal értesülése, amely szerint Trump arra kérte Japánt, tekerje le a hangerőt Tajvan ügyében. Tette mindezt azok után, hogy telefonon beszélt Hszi Csi-ping kínai elnökkel, akit többek között arra kért, pörgesse fel az októberi megállapodásban foglalt amerikai szójaimportot.
A hírek szerint Trump egészen pontosan azt tanácsolta Takaicsinek, ne provokálja Kínát a tajvani szuverenitás kérdésével. Japán tisztviselők aggasztónak találták az egész helyzetet, amelyben az amerikai elnök a megállapodását védve próbálja meg enyhíteni a Tajvan körüli feszültséget, összekötve a sziget függetlenségének kérdését a saját politikai céljaival. Takaicsi szóvivője később tagadta, hogy a megjegyzés elhangzott volna, míg Trump azt válaszolta a telefonbeszélgetéssel kapcsolatos kérdésre, hogy
„az Egyesült Államok kapcsolata Kínával nagyon jó, és ez Japánnak is nagyon jó, amely kedves és közeli szövetségesünk. A Kínával való jó viszony nagyszerű dolog Kínának és az Egyesült Államoknak. Véleményem szerint Hszi elnök jelentősen növelni fogja a szójabab és más mezőgazdasági termékek vásárlását, és ami jó a farmereinknek, az nekem is jó.”
Mindennek tudatában sokak szerint nem meglepő, hogy Kína vérszemet kapott. A túlzott agresszivitás, főleg amerikai visszahúzódással párosulva ugyanakkor könnyen olyan helyzetet eredményezhet, amelyben Kína regionális vetélytársai saját kezükbe veszik a saját biztonságukat, és elmélyítik a régiós szövetségeket. Ilyen értelemben tehát Kína túlzottan agresszív külpolitikája akár kontraproduktív is lehet.
Korábban például elképzelhetetlen volt, hogy Japánban elgondolkodjanak az atomfegyverek használatán. Márpedig egyes források szerint az LDP felül kívánja vizsgálni az országnak azt az alapelvét, amely tiltaná külföldi atomfegyverek Japánban tartását. Az pedig szinte elemzői konszenzus tárgya, hogy egy atomfegyverekkel teli régió nem szolgálná Kína érdekeit.
