Nyáry Krisztián: A felvilágosodás óta tartó világrend a szemünk előtt ér véget

Itt kávéztak ők című, tavaly novemberben megjelent könyvében Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész Budapest híres kávéházait veszi sorra a 19. század elejétől a 20. század közepéig. A tulajdonosokon és az oda járó törzsvendégeken túl megtudhatjuk például, hogy a Fiume kávéház kulcsait kidobták a hóba, vagy hogy hajóútja során Hans Christian Andersen a Kávéforrás vendége is volt, de megismerhetjük a minden házba becsengető, majd elfutó Munkácsy Mihály történetét is. A szerzővel arról beszélgettünk, hogy miért elképzelhetetlen a 19–20. századi magyar irodalom a kávéházi világ nélkül, hogy miért szűnt meg napjainkra kávéház és irodalom szoros szimbiózisa, de az is szóba került, hogy az emberek miért választanak meg egy „lunátikus bolondot”, és hogy a záporozó digitális ingerek milyen hatással vannak az olvasási szokásainkra.

Számos könyve született írók, költők életéről különböző aspektusokból, írt gasztronómiai témában és magyar hősökről is. Közismert, hogy a kávé az egyik szenvedélye. Miért most jött el az ideje annak, hogy önálló kötetet szenteljen a kávéházak világának?

A kávéházakról sokat írtak már. Saly Noémi, Zeke Gyula és mások alapvető fontosságú munkát végeztek, szóval ez messze nem magára hagyott téma. Mégis úgy éreztem, van, amit hozzá tudok ehhez tenni. Nagyon érdekel a magyar identitás és a kulturális hagyományrendszer keletkezése. Az előző könyvem is azért született, mert a gasztronómiát ugyanúgy a kulturális identitás meghatározó részének látom, mint az irodalmat. A kávéház kicsit más, mert itt nem az életművek, hanem a helyek fogják össze ezeket a kulturális folyamatokat. Az is érdekes volt számomra, hogy egy hetven-nyolcvan vagy akár száz éven keresztül működő kávéháznak vannak olyan hagyományai, amelyek generációkon át hatnak. A New York, majd a helyén létrejött Hungária kávéházban például kézzelfoghatóan működött a hely szelleme. Ezenkívül az is foglalkoztatott, hogy egy-egy életművön belül milyen meghatározó lehet egy kávéház, hiszen Karinthy Frigyes életművét például lehet aszerint szakaszolni, melyik kávéház volt éppen a törzshelye.

A 19–20. századi magyar irodalom egyszerűen elképzelhetetlen lenne a kávéházi világ nélkül. Márai Sándor úgy fogalmazott, és végül ezt az idézetet választottuk a Dohány utcai Magvető Café falára is, hogy „kávéház nélkül nincs irodalom”, ami egy elég sarkos állítás, de van folytatása az idézetnek: „Petőfi úr nem síelni járt, hanem a »Pilvax«-ba, s Vörösmarty úr nem a strandra járt, hanem az »Arany Ökör«-höz. Óriási különbségek ezek, kérem.” Márai ezt tényleg komolyan gondolta, mert valóban igaz, hogy van irodalom kávéház nélkül is, de olyan irodalom, mint ami nekünk van, és ami az identitásunk része, biztos nem alakult volna ki enélkül.

Egyrészt csodálatos olvasni, milyen szép időket élt meg Magyarország. Csak én vagyok ilyen szentimentális, vagy önt is megérintette ez?

Persze, de azért tudom hűvös racionalitással is nézni. Természetes, hogy bizonyos dolgok elmúlnak. Kávéház és irodalom szoros szimbiózisának számos oka van, de az egyik legszimplább, hogy a kávéházban jobb volt, mint otthon. Meleg és világos volt, ellentétben a kicsi, szűk, penészes lakásokkal. Mivel ezek az írók jelentős részben celebek is voltak, néhány kávés rájött, hogy megéri engedni őket egész nap egy kávé mellett ülni, mert az ő kedvükért oda gyűlt a polgári közönség. Az, hogy baj vagy nem, hogy ez megszűnt, már ízlés és nosztalgia kérdése. Persze én is irigylem a fiatal Krúdy Gyulát, aki ha akart, Ady asztalához ült le, ha akart, Jókaiéhoz.

Ami változott, az igazából az írók társadalmi fontossága, megbecsültsége. Ez mindenütt csökkent a nyugati világban a 20. század második felében. Nálunk egy darabig még a kommunizmus konzerválta a korábbi állapotot, részben azért, mert a kommunisták féltek az íróktól, hiszen még a hetvenes–nyolcvanas években is figyelték őket. A rendszerváltás után egy darabig még nagyon fontos volt, mit mondott Esterházy Péter, Csoóri Sándor vagy Konrád György, de aztán nálunk is megszűnt ez a privilegizált közéleti pozíció, miközben a kávéházra mint szociális intézményre sem volt szükség. Ez abban az értelemben jó hír, hogy az írónak most már otthon is van kényelmes nappalija. Ugyanakkor közéleti agoraként sem lenne már fontos a kávéház. Talán ez az egyik oka annak, hogy ez nem rekonstruálható.

Rejtő Jenő még József Attilának is rendelt meleg ételt, megsegítve a szegény költőt, holott mint a könyvében írja, Rejtő „nem volt barátja ifjú pályatársának, csak tisztelte tehetségét”. Gondolt-e már arra, hogy milyen lett volna, ha ön 150-200 évvel ezelőtt él, és megfordul ezek között az írók között?

Az biztos, hogy én is jártam volna kávéházakba, hiszen mindenki járt. Torzít a kulturális emlékezet, mert nyilván az írókat, művészeket képzeljük oda, de valójában a teljes polgárság kávéházakba járt. A kávéház és a magyar polgárság kialakulása, megerősödése között nagyon szoros kapcsolat van, és ennek a polgári társadalomnak voltak részei az írók is. Amikor a legtöbb kávéház volt Budapesten (ez nagyjából a millennium időszaka), ötszáznál is több kávéházról tudunk, de abból csak öt-hat az, amire azt lehet mondani, hogy irodalmi kávéház, tehát ahova sok író járt. De ugyanúgy volt törzskávéházuk a katonatiszteknek, a hullamosóknak és a zsebtolvajoknak is.

Amikor a Pilvaxról esik szó, nagyon lelkesítő Petőfiék nagyratörő eszméit olvasni. Vajon hova tűnt ez a szellemiség?

Nemrég arról beszélgettem Milbacher Róberttel, aki nemcsak jeles szépíró, hanem kiváló 19. századi irodalomtörténész is, hogy mindenki, aki ezzel a századdal foglalkozik, küzd ezzel a nosztalgikus érzéssel. Miért nincsenek még olyan hosszabb időszakok a későbbi magyar történelemben, mint amit az a fajta szabadelvűség hozott, amely a kiegyezéstől a századfordulóig Magyarország történetének legprosperálóbb időszakát hozta? Valahogy mindig akkor mennek jó irányba a dolgok, amikor jó lenni a kávéházban is, azaz amikor a polgári társadalom erős. És mindig akkor mennek rossz irányba, amikor ezek a polgári hagyományok meg viselkedésformák visszaszorulnak.

Aki túl sokat foglalkozik a múlttal, abban mindig van egy aggodalom, hogy biztos, hogy valami éppen megszűnik, vagy hogy korszakhatáron vagyunk, de aki benne van egy történelmi változásban, az nem veszi észre. Az 1848–49-es levelekről szóló könyvem számomra legizgalmasabb tanulsága az volt, hogy akik ott voltak Pesten március 15-én, többnyire nem vették észre, hogy forradalom van, mert a saját dolgaikkal voltak elfoglalva. Beszüremlik a magánleveleikbe, milyen izgalmas dolgok történnek, de már csak azért sem gondolták forradalomnak, mert nem folyt vér, és csak fél évvel később tudatosult bennük.

Azt gondolom, hogy a világrend, ami nagyjából a felvilágosodással indult el, és meghatározta az egész emberiség történelmét, kultúráját, a szemünk előtt ér véget. Ennek egyik jele szerintem a racionális megközelítés visszaszorulása. Újra jönnek mindenféle mítoszok, amikben szívesebben hiszünk, mint abban, amit a valóság racionális megismerésének lehetett nevezni. A technológia és a társadalom is afelé visz, hogy inkább higgyünk a minket körülvevő mítoszoknak, mint akár a saját szemünknek.

Mintha a változás a politika világában lenne a leginkább szembetűnő.

Világszerte olyan politikusokat választunk, akik nagyon mások, mint száz, ötven vagy akár huszonöt évvel ezelőtt. Ezt lehet persze úgy leírni, hogy milyen nagy ember volt Ronald Reagan, Margaret Thatcher, Willy Brandt vagy akár Gorbacsov, és hozzájuk képest futóbolondok vannak mindenütt, de ez szerintem egy nagyon egyszerű helyzetleírás lenne. Ha a tényeket nézzük, soha olyan prosperáló időszaka az egész emberiségnek nem volt, mint a második világháborútól a 2010-es évekig. Ha csak azt nézzük, hány ember éhezik, hány ember hal meg háborúban, hány embernek van meleg vize, napi meleg étele stb., mindegyik mutató sokkal jobb volt, mint bármikor.

Mégis kialakult egy olyan hangulat, hogy régen minden jobb volt, és valami szörnyű világban vagyunk. Ezért történnek teljesen irracionális lépések, mint ami például Romániában látunk. Egy olyan országban, amely tényleg egyértelműen nyertese az egész európai integrációnak és a NATO-társulásnak. Magyarország a legvidámabb barakk időszakából csöppent egy nehéz átmenetbe, de Romániának a legszegényebb alsó egy tizedén kívül nincs olyan rétege, amely ne lenne jobb helyzetben, mint korábban. Mégis, jön egy választás, és egy semmiből érkező szélsőséges, lunátikus bolondot választanak meg, mert annyira elégedetlenek mindennel, amit az elittel lehet azonosítani. Mindenütt azok a politikai erők sikeresek, amelyek inkább el tudják hitetni a választókkal, hogy a régi elit ellen vannak. Trumpnak is ez a sikere, miközben ő maga a megtestesült elit. Szerintem a Magyar Péter-jelenség is hasonló, és a világon számos más hirtelen jött mozgalom is: azokba látják bele az emberek, hogy nagyon más, mint ami eddig volt.

Visszatérve a kávéházakra és a kávéházi kultúrára, a könyvében több mint húsz kávéházat ismerhetünk meg, de akár mondhatnánk, hogy ahány kávéház, annyi szokás. Miben különböztek, illetve hasonlítottak az írók által látogatott kávéházak?

Nagyon sokféle kávéház volt. Mindig egy Grand Cafét képzelünk magunk elé nagy tükrökkel, de például a Bucsinszky kávéház a harmincas években egy modern, avantgárd jellegű, expresszionista berendezésű kávéház volt piros bútorokkal. A kávéház szociális ellátóhely jellege mellett alapvető információforrás is volt, és már Petőfi korában sem lehetett jobb helyszínt elképzelni egy forradalom elindítására, mint a Pilvax. Ott volt mellette a gőzhajó- és a postakocsi-állomás, a megyeháza, városháza: mindenki, akinek információra van szüksége, vagy információt hozott, oda tért be. Lehetett tudni, hogy mi volt nyolc órája Bécsben, vagy hat órája Pozsonyban. Ez volt a korabeli Facebook, és a pletykák mellett ki lehetett szűrni a hasznos információt is. Ráadásul Petőfitől Kosztolányi koráig ezek az írók zömmel hírlapírók is voltak, tehát ez a hírgyűjtésnek egy nagyon fontos helyszíne volt.

Kedvenc példám, hogy amikor lelőtték Szarajevóban a trónörököst, a Fiume kávéház pincére tudta ezt először Budapesten, és ő megbízható hírforrásnak számított. Tőle értesültek a hírről a szerkesztők, és egy óra múlva már úton voltak a tudósítók Szarajevó felé. Majd, amikor Tisza István hivatalosan is megkapta az értesítést, addigra már utcán volt Az Est különszáma a merényletről. A hagyományos médiának nagyon nagy szerepe volt a korabeli társadalomban, a sok újság sok újságírót igényelt, akik ezeken a helyeken találkoztak és adták-vették az információkat. Sok esetben a szerkesztőségek is kávéházakban működtek. Az biztos, hogy nagy váltás, hogy ma már az írók fő szabályként nem újságírók is egyben. Még az is összekapcsolódott az újságokkal, aki nem szorult rá anyagilag feltétlenül, hogy legyen egy mindennapi kifejezési fóruma, ahol közéleti dolgokról beszél. Így volt Adyval is. A Nyugat bizonyos értelemben nagyon apolitikus folyóirat volt, ezért a közéleti lapokban írta meg a publicisztikáit, így az is ugyanolyan része írásos hagyatékának, mint a költészete.

Éppen ezért van az, hogy valójában minden egymást váltó rezsim, különböző módon, de mégiscsak tartott a kávéházaktól mint a polgári szabadság fórumától. A császári kamarilla úgy figyelte meg Petőfiéket a Pilvaxban, hogy a jelentés már másnap az uralkodó asztalán volt. Többé-kevésbé így volt a következő rendszerekben is, és az sem véletlen, hogy a kommunisták tiltják be ezt az egész kávéházi vircsaftot, mert ők félnek a legjobban a polgári nyilvánosságtól.

A telefonok és a digitális média világa lesöpri az asztalról a nyomtatott sajtót. A Jelenkor folyóirat gyűjtésében ön is részt vett. Egyáltalán olvasunk mi eleget?

A kultúrában azt látjuk, hogy a nyugati világban évről évre csökken a könyvet olvasók száma. Ezen belül a sokat olvasók száma is csökken, miközben még nem találtunk ki hatékonyabb módszert a kreativitás és az empátia növelésére, az intelligencia karbantartására, mint a sok olvasás. Óriási szakadék van az olvasók és nem olvasók között. Korábban az alkalmanként olvasók voltak a legtöbben, ez a réteg fogyatkozik most leginkább. Az is egy világtrend, amit én mint bölcsész természetesen szomorúan látok, hogy az úgynevezett magas irodalom közönsége szűkül. A magyartanárok úgy szokták megfogalmazni, hogy ma már egy középiskolás nem tud minőségi különbséget tenni a Háború és béke és a Trónok harca között, ami kulturális értékmegőrzés szempontjából rossz, de ha közben legalább mégis olvasnak, akkor az egy fokkal mégis jobb.

Egy nemrégiben készült finn kutatás szerint a fiatalok a saját problémáikról akarnak olvasni, és ezeket általában szórakoztató zsánerekben találják meg. Tehát az államnak, az oktatásnak és nekünk könyvcsinálóknak az a feladatunk, hogy közel vigyük hozzájuk a mégiscsak igazán értékeset. Ezzel együtt: azzal, hogy a magyarok szűk többsége nem olvas, nagyjából az európai középmezőnyt hozzuk. Ezen belül a nők többsége még olvas, aminek az lesz a következménye, hogy ők lesznek kreatívabbak és kritikusabban gondolkodók, mert az olvasás ezzel eléggé szorosan korrelál, ami azt jelenti, hogy az úgynevezett kreatív munkákat is a nők fogják elvégezni.

Az információszerzés áttevődése a digitális térbe nem egyszerűen kulturálisan jelent mást, mert a digitalitás az idegrendszert is átalakítja. A záporozó – többnyire képi – digitális ingerek miatt alkalmatlanokká válunk a mély figyelemre, ez az oka annak, hogy a fókuszált olvasás gondot okoz sok mai gyereknek és fiatalnak. Ma már magyar szakos egyetemisták sem tudnak feltétlenül elolvasni hosszú regényeket.

Már közel tizenöt kötete jelent meg, ezekben mindenki számára érthető és olvasmányos módon tárja elénk történelmünk érdekességeit. Most van valami készülőben?

Az egyik téma, ami mostanában foglalkoztat, a magyar identitás kialakulása. Tehát amikor egy külföldinek elmondjuk, mi a magyar, akkor magyar irodalomról, magyar történelemről, magyar konyháról, magyar kultúrtájakról, jellegzetes magyar növényekről, állatokról és hasonlókról beszélünk. Ebben az az izgalmas, hogy ennek a kilencven százalékát a 19. században találták ki. Tehát ez egy kitalált hagyomány, amivel semmi baj nincs, a legtöbb nemzet így van ezzel, de valahogy mégsem szeretünk szembesülni vele. Ezeket próbálom összeszedni. Például mindaz, amit tradicionális, ősi magyar ételnek nevezünk – a pörkölttől a halászlén át a túrós csuszáig vagy a húslevesig –, az 1800-as években jött létre. Előtte egészen más dolgokat ettünk, kivéve a húsos káposztát, az korábban is része volt a magyar gasztronómiának.

De ez még a magyar tájakra is igaz: az Alföld vagy a Balaton topográfiailag létezett ugyan, csak nem úgy néztek rájuk, ahogy mi. Eszükbe sem jutott, hogy ezek szépek. A Balaton csoda, hogy megúszta a 19. századot, folyton le akarták csapolni. Azt, hogy az Alföld vagy a magyar puszta szép, Petőfi előtt szinte senki nem gondolta. Ezek a tájak kifejezetten későn lettek az identitásunk részei, de az olyan dolgok is, például, mint a díszmagyar, a cigányzene, a mangalica vagy a pálinka. Ez tehát egy olyan téma, ami nagyon izgat. Valószínűleg erről szól majd a következő könyvem.