Hamupipőke a lovászfiúval kamatyol, az apa ott rohad a szomszéd szobában, a gonosz mostoha lánya pedig már a kornak megfelelő plasztikai sebészhez jár, aki apró vésésekkel széttrancsírozza az orrát – ha valakit esetleg megtévesztene, hogy miről szól a The Ugly Stepsister (eredeti címén: Den stygge stesøsteren, magyar címe még nincs), és tényleg abban a hitben van, hogy itt most az ezerszer ezer variációban látott mesét fogják megint prezentálni neki, akkor biztos lesznek különböző, egyre szörnyűbb fázisai a felismerésnek.
Emilie Blichfeldt norvég rendező ugyanis úgy döntött, hogy nekifut Hamupipőke történetének úgy, hogy szakít a mesebeli világgal, főszereplőnek pedig nem a gyászoló, sokat szenvedő, végül üvegcipővel a herceg szívét elnyerő leányt teszi meg, hanem azt, aki éppen az ő életét készül pokollá tenni. A csúnya mostohatestvért, aki ugyanúgy a hercegnőről álmodik, csak nincsen szép selymes haja, a nózija nem a legarányosabb, és nem ártana pár kilót leadni, ha szeretne abba a fűzőbe belefogyni.
Blichfeldt – akinek ez az első játékfilmje – a mesét hagyja, de a mesebeli világot nem teljesen. Az Ugly Stepsister valamikor a viktoriánus korban játszódik, egy ismeretlen földön, csupa ködös erdőben húzódó kúriában. Még mindenki fiákerrel jár, de már vannak korrekciós műtétek, ahol a herceg kegyét kell elnyerni, de hozomány miatt házasodnak, ahol citromos levest kell kanalaznia annak, aki fogyni akar, de ha kell, a gyorsabb módszert is lehet választani, és le lehet nyelni egy bélféreg petéjét is.
Természetesen a főszereplőnk, Elvira (Lea Myren) mindenből a gyorsabb módszert szeretné, vagy ha nem is ő, akkor édesanyja, a gonosz mostoha (Ane Dahl Torp), aki pénzért ment hozzá egy földbirtokoshoz, de már arra sincsen elég vagyona, hogy eltemesse. Úgyhogy a szegény gyászoló lányának, a szép szőkeség Agnesnek, azaz Hamupipőkének (a tökéletes nevű Thea Sofie Loch Næss) is be kell állnia pucolni a padlót. Pontosabban ő lesz az egyetlen, aki csinálni fog bármit, miközben a mostohatestvére készülhet a bálra.
Az Ugly Stepsister nem is annyira a Hamupipőke-mesének a kifordítása, mert nagy vonalakban tényleg annak a toposzait követi, hanem inkább az évszázadokkal ezelőtti, de máig érvényes szépségelvárások túlzása addig, hogy már mindenkinek okádni legyen kedve – annak, aki átéli, és annak, aki nézi. Blichfeldt nem fukarkodik semmilyen látvánnyal, amikor Elvirát elviszik szépészeti beavatkozásra, akkor halljuk a reccsenő csontot, a koppanó vésőt és az iszonyatos ordítást, hiszen fájdalomcsillapítót nem kapott. És a csodás szelencében prezentált bélféreg sem áll túlságosan távol attól, mintha egy szép kiszerelésű szemaglutid-kapszulát nyelne le, mondjuk, az utóbbi legalább nem ficánkol.
A mesevilágot Blichfeldt ráadásul mesés megvalósítással mutatja be: az andalító, régi oktatófilmekre emlékeztető szintis zene, a humoros, hirtelen zoomolások, és a habos-babos világ elég erős kontraszt a szétvert orral, vagy azzal a fajta, nagyon is kendőzetlen, egy-egy kép erejéig kifejezetten pornófilmekre emlékeztető szexualitással (bár, ha a szemem nem csalt, péniszprotézisekkel). Ez a kontraszt egy ideig kifejezetten szórakoztató, főleg akkor, ahogy fokozatosan ráébredünk, hogy a világban aztán tényleg senki nem makulátlan, sem a herceg, sem Hamupipőke, még a gonosz mostoha is megkívánja a fiatal húst, ha úgy tetszik neki. (Hamupipőke és az erotika összeházasítása nem Blichfeldt, de nem is Kovi erénye, érdemes erről elolvasni Balogh Gyöngyi és Király Jenő tanulmányát a Filmvilágban.)
Ez a fajta mindent kifordító attitűd jól működik, bár egy pillanatra sem lehet elfelejteni, hogy Hamupipőke meséjét látjuk, szóval valószínűleg egy történés sem fog sokkolni minket, maximum az, ahogy megtörténnek. Az ironikus, egyszerre szépelgő és brutális megvalósítás a film felétől már önismétlő lesz, és ez egybevág azzal, hogy Elvirát az első fele alapján szánni, a második fele alapján kiröhögni kellene. A szer hasonló ívet járt be, de ott egy percig sem volt kérdéses, hogy Elizabeth ezt magával műveli, magának adja be a szérumot – a gonosz mostoha viszont ugyanannyira gonosz, mint egy átlagos tinédzserlány, mégis az édesanyja kényszeríti bele nagyon sok mindenbe, nem a saját szerencséjének a kovácsa.
Mire persze elérünk a páratlanul gyomorforgató, szadista befejezéshez – a sajtóanyagok visszatérő eleme, hogy valaki egy sundance-es vetítésen elhányta magát –, addigra már a szimpátiának nem nagyon van helye. Úgy kellett azt csonkolni, mint a túl nagy lábat, hogy beleférjen a hátrahagyott cipellőbe.
A The Ugly Stepsister premierje Sundance-en volt, mi a berlini filmfesztiválon láttuk. Nemsokára Magyarországon is bemutatják moziban.
Voltál már Telex Filmklubon? Szeretnél jönni? Vagy még sosem voltál, de érdekelnek a filmek? Iratkozz fel a Telex filmes témájú levelezőlistájára, hogy elsőként értesülj arról, mit és hol érdemes nézni – ez a Telex Diszpó, ahol egy helyen összegyűjtjük neked, hogy mire érdemes jegyet venni, vagy melyik filmklubra kell belopózni akár Budapesten, akár az ország bármelyik mozijában. Itt tudsz erre feliratkozni.
