Hol vár állott, most térkőhalom

Kolozsvárt az ingatlanfejlesztők irányítják, hangzik el a román Radu Jude (Ne várj túl sokat a világvégétől, Bánom is én, ha elítél az utókor) legújabb, Kontinental ‘25 című filmjében, és nem ez lesz az egyetlen dolog, ami fájóan ismerős lesz belőle. Ismerős lesz az, ahogy már az első fél órában felmerül Trianon, ahogy bozgoroznak (magyarokra használt, általában bántó jelző – a szerk.) magyarokat, ahogy a szereplők egy óriásit orbánoznak, és ahogy az ingatlanfejlesztések sora tesz tönkre egy olyan várost, ahol még áll a középkori fal, de felépült egy stadion is.

A Kontinental ‘25 a címét egy Kolozsvár belvárosában felépülő francia butikhotelról kapja. A szálloda megépülésének útjában csak egyetlen akadály van, a hajléktalan Ion (Gabriel Spahiu), aki a bontásra ítélt, amúgy tökéletes állapotú lakóház kazánjában alszik éjjelente. A film elején Iont követjük, ahogy gyűjti az üvegeket az erdőben, út szélén, sziklákon, és ordítozó műdínók mellett egy dínóparkban, mintha ő is lassan a kihalás szélén lenne. Az egészen biztos, hogy kilakoltatás szélén, ugyanis megérkezik hozzá a jegyző Orsolya (Tompa Eszter), hogy a férfit kipaterolja a pincéből. Aki viszont kis időt kér, majd felköti magát a radiátorra. Orsolya nem az a kötélidegzetű, mindent magában megoldó típus, úgyhogy az öngyilkosság olyan spirálba taszítja, amiből az egész film alatt nem tud teljesen kikerülni.

A Kontinental ‘25 jelentős része abból áll, hogy Orsolya családtagokat, ismerősöket, kollégákat, sőt egyszer egy papot is meglátogat, hogy átbeszélje, mit élt át, és hogyan tudná egyáltalán feldolgozni. Ami azt jelenti, hogy a Kontinental ‘25 jelentős része abból áll, hogy a főszereplő elmondja újra, és újra, és újra ugyanazt a történetet, amit a saját szemünkkel is végignéztünk. Orsolya persze azt reméli, hogy valaki, bárki tud erre magyarázatot adni, de mindenki csak nyugtatni tudja, hogy nem az ő hibája volt. Hanem akkor kié? A férje csak megölelni tudja, de inkább elmegy a gyerekekkel a lefoglalt nyaralásra. Egy volt diákja (Adonis Tanta) zen könyvekből vett, iszonyatosan banális anekdotákkal fárasztja és leitatja. A pap (Serban Pavlu) csak azt tudja mondani, hogy olvassa János evangéliumát. Az édesanyjával csak hosszú, végeláthatatlan vitába kerül arról – magyarul –, hogy talán jobb lett volna Magyarországra költözni, csak éppen az ottani kormány fasiszta. „Hogy lehet fasiszta, ha az emberek rá szavaznak?” – vág vissza az édesanya.

Jude előző filmjéhez, a gátlástalan humorú Ne várj túl sokat a világvégétől-höz képest a Kontinental ‘25 sokkal visszafogottabb, kevésbé harsány, minden szempontból kisebb. Technikailag is: a stáblista szerint egy 15-ös iPhone-nal forgatták, de minden bizonnyal a gyári változattal. Azaz néha teljesen véletlenszerűen elugrál az élesség az automata fókusz miatt, egyszer mintha valaki belerúgna a kamerába, és az beremegne.

Jude a beszélgetéseket egyetlen beállításban veszi fel, a szereplőink ott ülnek a kamera előtt ketten, és csak mondják, mondják és mondják. Egy adott alkalommal már a színészi munka is szinte teljesen felesleges, mert egy beszélgetést háttal a kamerának zavarnak le. Ez mind persze igénytelenségnek tűnhet, de nem az: az alkotni és közölni vágyás sokkal magasabb helyen van, mint az esztétikai döntések. Mintha Jude azt mondaná, hogy mindegy, hogyan, csak legyen erről valami.

Az „erről” pedig az előző mondatban tényleg azt jelenti, hogy legyen egy film arról, ahogy két átlagember hosszasan beszél arról a bűntudatról, amit a házuk mellett élő hajléktalannal szemben érez, ahogy félti télen, de nyáron gyűlöli az iszonyatos szarszag miatt. Hogy legyen arról egy beszélgetés, hogy Kolozsvár vajon akkor most román város vagy magyar város. Hogy valaki elmagyarázza azt, hogy biciklis futárként azért írja a hátára világító betűkkel, hogy „román vagyok”, hogy a mérges sofőrök ne akarják leszorítani, mert az hiszik, bangladesi. Hogy miközben épülnek az újabbnál újabb lakóparkok, Pataréten még mindig egy szeméttelepen élnek a romák.

Mondanom sem kell, ezek a beszélgetések és okfejtések, főleg ezekkel a puritán, technikailag nem túl kifinomult módszerekkel, elképesztően fárasztók, mintha a film szándékosan próbálna provokálni, hogy ne figyeljünk oda, és ezzel is bűntudatot keltsen bennünk. Pedig tényleg nagyon nehéz odafigyelni, főleg azért, mert Orsolya és a beszélgetőtársai végig ugyanazt az egzisztenciális gittet rágják: tehet-e valaki közalkalmazottként arról, hogy tulajdonképpen egy külföldi befektető miatt valaki öngyilkos lesz?

A megoldáshoz a Kontinental ‘25 két órája alatt nem kerülünk közelebb, de amikor Radu Jude megbontja a film cselekményét, akkor közelítjük meg leginkább. Egyszer látszólag minden ok nélkül, két beszélgetés között kapunk egy archív felvételt a földbe csapódó Hindenburgról. Egyszer az egyik szereplő mutat a másiknak egy olyan videót, amin egy orosz katona az ukrán dróntámadást úgy előzi meg, hogy felrobbantja saját magát két gránáttal. A jeleneteket pedig sokszor néma városképek tagolják, amik elsőre még csak vágóképeknek tűnnek, de aztán egyre jobban kirajzolódik, hogy ugyanúgy a cselekmény részei, ráadásul egy folyamatot ábrázolnak. A film elején a kolozsvári várfalat látjuk, majd egyre haladunk időben előre, a régi házikók közvetlen közelében épült lakótelepeken át egészen a magyar szemnek nagyon is ismerős stadion felé. A keserűség érezhető: hol vár állott, most térkőhalom.

A Kontinental ‘25 premierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar bemutatója is lesz 2025-ben.