Orgazmus a szemnek

„Van jobb leírása egy kockának annál, mint a konstrukciója?” – mondja Tóth László A brutalistában, és a gondolatot nem bírtam elengedni akkor, amikor néztem a francia Hélène Cattet és Bruno Forzani legújabb, iszonyatosan menő filmjét, és rádöbbentem, hogy erről képtelenség írni. Nincsen az a leírás, ami igazságot tudna tenni neki: ha felsorolom, hogy mikhez hasonlít, akkor olcsósítom az élményt. Ha elmagyarázom, hogyan működik, akkor olyan leszek, mint egy kiselőadás. Ha elkezdek szuperlatívuszokban beszélni róla, akkor meg olyan leszek, mint aki megkergült.

Úgyhogy csinálom mindhármat egyszerre, hátha egyik sem tűnik fel nagyon. A Reflet dans un diamant mort (angol címén: Reflection in a Dead Diamond, azaz A tükröződés a halott gyémántban) készítőit úgy hívják, hogy Hélène Cattet és Bruno Forzani. Ők egy pár, akik majdnem húsz éve olyan szimbiózisban alkotnak, mint talán senki más az európai filmkészítésben. A filmjeik nagyon hasonló kaptafára készülnek: mintha fognák a hetvenes évek legmenőbb, legalávalóbb, legerőszakosabb, legerotikusabb filmjeit, azokat apró darabokra vágnák, és lázálmokat gyártanának belőlük úgy, hogy abból sokkal több legyen, mint amit lustán csak Tarantino-másolásnak lehetne hívni.

Cattet és Forzani ugyanis a filmkészítés legnagyobb fegyverét, a vágást lóbálják úgy, mint egy szamurájkardot, az elkészült filmek sokszor mikromozdulatokból, közelképekből állnak, gyors egymásutánban, túlságosan részletes zörejekkel, pszichedelikus színekkel, a hatvanas-hetvenes évek olasz filmjeiből kölcsönzött filmzenékkel. A történetek pedig szintén azt a kort idézik, néha ponyvaregényeket adaptálnak, néha talán a saját fétiseiket. Minden filmjüknek visszatérő eleme az, hogy valakin hangosan nyikorog a bőrnadrág, a bőrdzseki, a bőrkesztyű. Az „orgazmus” fogalmát nemcsak a róluk író filmes újságírók, hanem ők maguk is nagyon szívesen használják: azt akarják, hogy élvezzünk el a látványtól.

Ezek nem azok a filmek, amiket előszeretettel vetítenek európai A kategóriás filmfesztiválok versenyprogramjában, inkább eldugják őket valami éjféli, kizárólag megszállottaknak szánt vetítésre, ezért is meghökkentő, hogy a Reflection… pontosan ott debütált Berlinben, egy csomó komoly, szépelgő, nem túl érdekes nemzetközi művészfilm között petárdaként robbant a színpompás kavalkádjával, a szabad asszociációival, az egy percre jutó vagy tíz remek ötletével. Ez az a film, ami csak másfél óra, de nem azért tűnik kétszer olyan hosszúnak, mert olyan unalmas, hanem azért, mert mintha kétszer annyi filmet látnánk ennyi idő alatt.

Sztorija is van amúgy: egy rendkívül stramm, idős úriember üldögél a Cote d’Azur tengerpartján, amikor meglátja, hogy a szállodai szomszédja úszni megy. A nő látványa, pontosabban a mellbimbó-piercingjében látható gyémánt elindít valami a John D. nevű úriemberben, bár talán jobb azt mondani, hogy berobbantja azt – az úr ugyanis a hatvanas években szuperkém volt, aki James Bond-filmekbe illő gonoszokat üldözött, különböző nemzetközi intrikákba keveredett, különböző nőket üldözött és üldözték őt. A levitézlett szuperkémet Fabio Testi, a hetvenes évek olasz filmjeinek egyik népszerű, azóta filmekben nem szereplő arca alakítja, aki valószínűleg hasonlókat élt át, csak éppen a való életben. A való életben mondjuk biztos nem kellett kergetnie egy olyan gonosz nőt, aki a cipője tűsarkait dárdákra cseréli, horgokat font a hajába, és Adriano Celentano szuper 24000 baci című dalára elintéz egy talponállónyi olasz legényt.

Ez amúgy még semmi, a Reflection… cselekményéből nagyjából egy percet foglaltam össze az előző bekezdésben, és nem is szeretnék többet. Nem is tudok igazán többet, Cattet és Forzani színpompás szemete ugyanis legalább annyira tudatfilm, mint egy szándékos tisztelgés az Eurospy-nak nevezett, James Bondok után felbukkanó, olcsó európai kémfilmek előtt. (Ebből a vonalból Magyarország is kivette a részét Az oroszlán ugrani készül-lel.) Ugyanannyira egy emlékeibe temetkező, azoktól megzavarodó öregemberről szól, mint arról, hogy milyen iszonyatosan kúl dolog például egy olyan gyűrűt hordani, amivel be lehet kukkantani a falak mögé.

A Reflection… nyaktörő tempóban halad előre, de ezt a nyaktörő tempót sem készítőként, sem befogadóként nem lehet fenntartani, egyszerűen képtelenség ennyit ideig megfeszülve figyelni rá, és felfogni minden egyes csavarját a történetnek, hogy idősíkok, műfajok, képalkotási módszerek, valóság és fantázia között ugrál. Miközben mi próbáljuk kisilabizálni, hogy mi az isten történik, hol, mikor és kivel – én az első felében rendszeresen összekevertem a fejemben két különböző színészt, aztán elengedtem a kényszert, hogy szigorúan követni tudjam, hogy mi történik. Ez a fajta hozzáállás szinte teljesen egyedülálló a mostani európai filmkészítésben, a krimik, thrillerek, horrorok ritkán fordulnak az ilyen maximalizmus felé, ahol minden pillanat az extázisról, a túlhajtásról szól.

Máshol, máskor már leírtam, hogy Cattet és Forzani filmjei olyanok, mintha a szemétfilmek legjobb pillanatait gyúrnák össze, azokat a részeket, ahol a VHS-kazetták a sok visszatekeréstől már zizisek lesznek. Ahol vagy az erotika, vagy az erőszak erőszak tombol, vagy a kettő keveréke találkozik. Ahol egy szemekről készült közelkép többet mond el egy komplett dialógusnál, és ahol nem ritkaságszámba megy egy montázs, hanem a képek hatásos egymásutánja adja az egész lényegét. A Reflection… minden szempontból kakukktojás, és az utóbbi nyolc évben nem is készült párja – az is csak Cattet és Forzani előző filmje volt. Remélem, hogy a berlini fesztiválos debütálás után nem kell a következőre ennyit várni.

A Reflet dans un diamant mort (Reflection in a Dead Diamond) bemutatója a berlini filmfesztiválon volt, magyar premierről egyelőre nem tudni.