A mesterséges intelligencia kinyitott egy ajtót, és bekúszott rajta a halálkapitalizmus

A Mindörökké tiéd (eredeti címén: Eternal You, vagyis Az örök te) az egyik legsúlyosabb dokumentumfilm, amit az utóbbi években láttam, pedig nincsen benne sem az ukrán háború, sem a gázai helyzet, nincsen benne népirtás, szőnyegbombázás, nincsen benne gyilkosság, igazságtalanság, társadalmi egyenlőtlenség, nincsenek nyomorgók, elesettek. Amik vannak benne, azok a kizsákmányolók: a film ugyanis azokról a szolgáltatásokról, jellemzően startupokról szól, amiknek kifejezett céljuk, hogy halottakról készítsenek ilyen-olyan formában digitális másolatokat. Ezekkel a másolatokkal aztán az életben maradók kommunikálhatnak, akár írásban, akár beszédben, akár számítógépes animációban – mesterséges intelligencia, avagy a gépi tanulás módszerével.

A Mindörökké tiéd nem azért súlyos, mert a gyásszal foglalkozik, hanem azért, mert ha minden így marad, akkor a gyászt sikerül úgy eltolni magunktól a modern technológia segítségével, mint ahogy, mondjuk, a csendet a zenei streaminggel vagy az unalmat a telefon folytonos baszkurálásával – egyszerűen lesz valami, amivel helyettesíteni tudjuk valakinek a hiányát. Ez a valami teljesen alkalmatlan lesz arra a feladatra, amire szánjuk, havi előfizetéses modellel működik, erőforrásigényes, de legalább be tudjuk vele csapni magunkat ideig-óráig.

A német Hans Block és Moritz Riesewieck filmje négy különböző céggel és egy dél-koreai tévéműsorral foglalkozik részletesebben, miközben szakértők, egyetemi oktatók, kutatók beszélnek arról, hogy amit ezek a cégek művelnek, az minimum etikailag és üzletileg megkérdőjelezhető, de leginkább zavarba ejtő mutatója annak az iránynak, amerre a világ éppen halad. A filmet tavaly mutatták be a Sundance filmfesztiválon, és évekkel korábban forgott, ezért még a nagy MI-robbanás előtt, de a ChatGPT és társainak nyilvános felbukkanása után készült.

Shelley Turkle szociológus úgy jellemzi ezt az időszakot, mint ahogy a világ tíz éve viszonyult a közösségi hálókhoz, amikor mindenki még szuper lelkes volt, és csak a lehetőségek sokaságát látta. Aztán aki végigpörgette az utóbbi években a Facebookot, az pontosan tudja, hogy ezt a sokaságot belülről szétrohasztotta a digitális penész. A film nem foglalkozik a generatív MI használatával, nem kerülnek szóba a pápás pufidzsekis videók, a kamuelőadók a Spotifyon, nincs szó plágiumról, a brit művészek tömeges tiltakozásáról, Ian Holm a síron túlról felhozott hasonmásáról az új Alien-filmben. Csak a halálról.

Az egyik vállalkozás, a Project November terméke egy chatbot, ami képes szimulálni az elhunytak csetelési stílusát, csak be kell táplálni a régieket iszonyatos mennyiségű emaillel és sms-sel. A végeredmény kicsi, majdnem a Commodore 64 időszakát felidéző ablak, ahol beszélgetni lehet az illetővel. Christi az első szerelmét szimulálta a Project November segítségével, és nem tudott elszakadni az érzéstől, hogy tényleg vele beszélget, még ugyanazokat az előadókat is szereti a bot, akiket együtt hallgattak. A csetelések addig szuperül mentek, amíg a szimuláció egyszer ki nem bökte, hogy a nő szerelmének digitális mása éppen a pokolban van, körülötte csupa drogfüggővel, és éppen indul egy kórházat kísérteni, sőt, az ő házát is kísérteni fogja.

Christi egyik rokona az, aki a Mindörökké tiéd tételmondatát kimondja: amivel itt találkozunk, azt úgy lehet a legjobban leírni, hogy halálkapitalizmus. A rendszer talált magának még valamit, amit kihasználhat, „monetizálja az elcseszett érzéseidet”, és benne tart egy örökös körforgásban. Az efféle szolgáltatások azzal hitegetnek, hogy fontosnak tartják az érzelmeket, és „jobbá teszik a világot”, ahogy az egyik vállalkozás falán olvasni is lehet, de nehéz megmondani, hogy ki kérte ezt a jobbítást.

A dolog rákfenéje az, hogy az összes halottszimuláció papíron jól fest, könnyen eladható: segíthet a gyász feldolgozásában, az elengedésben, segíthet a fiatalabb korosztálynak megismerni az idősebbet, az emlékezés egy új módja lehet. De a gyakorlat valahogy sosem ezt igazolja. A HereAfter.ai például halott emberek hangfelvételeiből rak össze egy beszédmodellt, amivel elvileg beszélgetni lehet. A film ellátogat egy olyan családi rendezvényre, ahol ezt a modellt összepattintják és kipróbálják, de a családtagok arcán nem a felhőtlen öröm látszik, hanem inkább az, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a hátborzongató völgybe való, szintetikus beszélgetéssel. Az elhunyt közeli rokona később el is mondja, hogy keresztényként nem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni: őt megnyugtatja a gondolat, hogy a férfi a hite szerint a mennyországban van, és semmiképpen sem szeretné átélni azt, hogy valaki onnan visszatér, hogy beszélgessen vele.

A Mindörökké tiéd beletekint olyan vállalkozásokba is, amik még nem érhetők el a széles közönség számára: az egyik ilyen a YOV (You, Only Virtual, azaz Te, csak virtuálisan), ami akkor tud elkészíteni egy modellt az illetőről, ha az még az életében beleegyezik abba. A cég alapítója, Justin Harrison speciel abba egyezett bele, hogy elváljon a feleségétől, amikor az döntésre kényszerítette a halottklónozás vagy a házassága között. Harrison tisztában van a dilemmákkal: mi történik akkor, amikor a szimulált ember egyszerűen rossz fej volt? Kinek a tulajdonában lesznek a felhasznált személyiség adatai? De ezekre nem annyira tud megnyugtató választ adni.

A nyugtalanítás pedig egyre erősebben a Mindörökké tiéd része lesz, ahogy haladunk előre az időben: megismerhetjük azt az ausztrál vállalkozót, aki a saját csecsemőjét kezdte egészen kiskorától beszkennelni, és évek megfeszített munkájával próbálja digitálisan lemásolni a tudatát. A megszállottságát tudom értékelni, de ez a sok munka egyelőre arra volt jó, hogy létrehozzon egy fotorealisztikus, digitális kisgyereket, aki néha elkezd sírni és néha pofákat vág. A gyomrost pedig az utolsó szakasz viszi be. 2020-ban már virális sztori lett abból, hogy egy dél-koreai dokumentumfilmben egy édesanya számára létrehoztak egy digitális klónt a halott kislányából.

A találkozás a virtuális térben, VR-szemüveggel történt, de a kamerák láthatták azt, ahogy az anya zokogva próbálja megölelni a digitális szellemgyereket, de a tenyere folyton belecsúszik a testébe.

A gyász megint monetizálva lett, gondolhatjuk mi is, amikor a műsor alkotója a vágóprogramban rakja össze a jelenetet arról, hogyan lesz a leghatékonyabb egy beteg gyerekét elvesztő édesanya összeomlása.

A Mindörökké tiéd szándékosan olyan, képben és hangban is, mint egy Black Mirror-epizód – szintetikus zenék, baljós képek, világvége. Block és Riesewieck kiegyensúlyozott képet próbálnak mutatni az összes síron túli szolgáltatásról, megszólalnak a cégtulajdonosok, akik mind elmondhatják a kritikákra adott válaszaikat. De ahogy haladunk előre a filmben, egyre kevésbé éreztem azt, hogy nekik hiszek, és egyre jobban azt vettem észre magamon, hogy az összes szkeptikus szakértővel értek egyet, akik hangsúlyozzák, hogy az ember biológiai működése nem reprodukálható digitálisan, a tudatot nem lehet kódolni, az sms-ek és az emailek nem elégséges bizonyítékok egy emberi lény kommunikációjára, és így tovább.

A sok kőkemény mondatból, ami a dokumentumfilmben elhangzik, egyet sokáig fogok magammal vinni: a dél-koreai anya vallomását, hogy amióta látta a halott lányának digitális mását, azóta nem álmodik vele. Philip K. Dick még azt kérdezte évtizedekkel ezelőtt, hogy miről álmodnak az androidok – a 2020-as évekre elértük azt, hogy a saját álmainkat tesszük tönkre, önszántunkból.

A Mindörökké tiéd csütörtöktől látható a magyar mozikban.