A horror-vígjáték fogalma óriási ellentmondás: képtelenség egyszerre valamitől félni és valamin nevetni, és hiába kezd el mindenki egy csomó ellenpéldán gondolkodni, nem, nem létezik olyan pillanat, amikor az emberi szervezet egy időben képes mind a kettőre. Szoktunk kínunkban, zavarunkban nevetni, és biztosan hallottunk már olyan szörnyű viccet, amin elborzadtunk, de olyan, hogy egyszerre legyen teljesen készen és teljesen ellazulva az idegrendszerünk, sosem volt és sosem lesz.
Ezért van az, hogy amiket horror-vígjátéknak szoktak nevezni, azok inkább vígjátékok, horrorfilmes kulisszák között: a Hullajó véres cupákolásán nem sokan fognak megijedni, de a burleszkbe illő humorán lehet sokat szórakozni. Vagy vannak olyanok, amik inkább horrorfilmek lesznek: a Haláli hullák hajnala sem tudja egyszerre a kettőt, vígjátéknak indul, aztán egyre jobban elhagyja a hülyéskedést, hogy igazi zombifilmként is működjön. És vannak azok, amik a legsötétebb, hátborzongató humorba menekülnek előre, mint A majom. Örkény magyarázta úgy a groteszket, hogy mintha egy temetésen mindent fejjel lefelé látnánk – A majom az a fajta groteszk, amikor a koporsót nemcsak fejjel lefelé nézzük, hanem még a hulla darabjai is kipotyognak belőle.
Egész meglepő húzás ez attól az embertől, aki nem éppen a vérben hahotázós filmekről volt ismert: Oz Perkins legnagyobb dobása eddig a tavalyi okkult-thrillere, a Longlegs volt, amiben a gumifejű Nicolas Cage az ördög akaratát követve gyilkoltatott meg ártatlan családokat. Perkins előtte is lassú, modoros, különféle fekete mágiákban járatos karakterekről készített filmeket – erről a Telexnek adott interjújában is beszélt –, de a sátáni sorozatgyilkosos filmje az addiginál sokkal nagyobb figyelmet adott neki, valamint megpörgette a családi legendáriumát is.
Az író-rendező ugyanis az AIDS-ben meghalt Psycho-színész, Anthony Perkins fia, édesanyja pedig Berry Berenson fotós és modell volt, aki a szeptember 11-i terrortámadásokban halt meg. A Perkins famíliát kísértik a furcsa halálok – névadója és nagyapja, Osgood Perkins, 45 évesen egy kád vízben halt meg hirtelen –, ami egyenes ági magyarázata lehet annak, hogy a Longlegs földöntúli gyilkosságai után miért fordult megint egy olyan történethez, amiben a vérontásnak racionális magyarázata sincs, megint csak egy felsőbb, vagy éppen nagyon alsóbb erő szeszélyei ezek.
A majom ugyanis Stephen King azonos című, 1980-as novellájának adaptációja, aminek címszereplője egy rejtélyes játék majom, amit ha felhúznak, valaki szörnyű halált hal. Az 1980-as időszak jó kifogás lett volna a folyton múltban rendező Perkinsnek, hogy ismét egy kosztümös horrorfilmet készítsen, de szerencsére frissített a történeten: az első része 1999-ben, a második pedig a mában játszódik. Nem ez az egyetlen változtatás a novellához képest, olyan apróságoktól kezdve, hogy King kifejezetten cintányéros játéknak álmodta meg, Perkinsnél pedig szüntelenül a pergődobot veri.
A történet főszereplője Hal (Theo James), aki nem tud szabadulni attól a gyilkos játéktól, amit gyerekként lelépett édesapja holmijai között talál, és ami talán édesanyja (Tatiana Maslany) halálát is okozhatta egy álmos kisvárosban. Ahol a jelenben egyik napról a másikra megnő a furcsa, és meglehetősen bizarr halálesetek száma, Hal pedig elindul a fiával, hogy utánajárjon, vajon megint annak a nyomorult majomnak van-e köze mindehhez, vagy egyszerűen csak a sorsnak.
Perkins a novellát azonban csak kiindulási pontnak használja, nemcsak a korszakban tér el az alapanyagtól, hanem a családi viszonyokban, a történet irányában, de a legnagyobb változtatása a hozzáállásban van: King története csak annyira humoros, amennyire egy cintányért püfölő majom lehet az, mint az élet és halál ura, a hisztérikus hangulata egy talán megbomló elme krónikája is, nem csak egy megszállt játéké. Perkins viszont a sztorit teljesen a vígjáték irányába tolja el: a majom által okozott halálesetek nem olyan egyszerűek, mint King novellájában (ahol autóbalesetet vagy egyszerű lepuffantást is okoz az átok), hanem inkább hasonlítanak a Végső állomás-sorozatnak a hétköznapi, háztartásbeli halálgépezeteire, ahol nem feltétlenül a gonosz öl, hanem egy zörgő klíma, egy hibás gázrózsa, vagy éppen egy láda horgászeszköz.
A háztartásbeli súlyos sérülések pedig sokkal viccesebbek, ha nem rokonokkal történnek, hanem mit sem sejtő áldozatokkal a vásznon, A majom pedig ezeknél a jeleneteknél baromi szórakoztató – a humora pedig nem is váratlanul érkezik, az első percekben már egy faarcú belezésnek lehetünk a szemtanúi. Önmagában semmi vicces nincsen egy belezésben, Perkins viszont megtalálja a módját, hogy ez a sok borzasztó dolog a valószerűtlenségtől vicces legyen. Főleg azzal, hogy általában a legborzasztóbb dolgok szerencsétlen Hal közvetlen közelében történnek, aki annyi mindennek a szemtanúja volt, hogy szinte csak rezignáltan tudja fogadni, ha szétrobbanó testrészek terítik be.
Ettől a fajta brutális, de mégis humoros hangulattól A majom úgy tűnhet, hogy teljes szereptévesztésben van, hiszen Stephen King-adaptációkon nem szokás nevetni, maximum kínunkban, ha a Maximális túlhajtáshoz vagy a Langolierekhez van szerencsénk. A majom viszont mentalitásban sokkal közelebb áll a tiniknek belőtt horrorokhoz, a legendás EC Comics horrorképregényeihez, a Mesék a kriptából-sorozathoz, mint bármilyen, felsőbbrendűséggel küzdő traumahorrorhoz a 2020-as évekből. A szándékai alantasabbak, pedig ez is ugyanúgy traumáról szól – arról, hogy mindenki meghal, és vannak olyanok, akik a legszörnyűbb módokon.
A majom pedig egészen következetesen végigviszi ezt a gondolatot, csak amíg a gondolat maga véresen komoly, körülötte minden komolyan véres. A mondanivalója az, hogy ha a legszörnyűbb dolgok történnek is velünk, nincsen más lehetőségünk, mint táncolni egyet utána, és jól érezni magunkat, mert egy életünk van, és annak sem, mondjuk, úgy lett vége, hogy egy tekegolyót ejtettek a fejünkre. Perkins egészen biztosan tud ezzel a gondolattal azonosulni, A majom pedig egy szép próbálkozás tőle, hogy ezt közvetítse is. Sokat lehet rajta nevetni.
A majom már látható a magyar mozikban.
Voltál már Telex Filmklubon? Szeretnél jönni? Vagy még sosem voltál, de érdekelnek a filmek? Iratkozz fel a Telex filmes témájú levelezőlistájára, hogy elsőként értesülj arról, mit és hol érdemes nézni – ez a Telex Diszpó, ahol egy helyen összegyűjtjük neked, hogy mire érdemes jegyet venni, vagy melyik filmklubra kell belopózni akár Budapesten, akár az ország bármelyik mozijában. Itt tudsz erre feliratkozni.
