Mi álmok jőnek a GTA-ban, ha majd leráztuk mind e földi bajt

2020 második felétől a komplett világ érezhette azt, hogy kizökkent az idő, amikor megszűnt a munkája, megszűntek a lehetőségei a szocializálódásra, veszélyes volt az utcára menni, szétfolytak a napok, meg kellett mosni hipóban a gyümölcsöket talán, nézni kellett Müller Cecíliát, és ezt a kizökkent időt csak úgy lehetett helyretolni, ha valami hülye, új hobbit talált magának az ember, vagy megpróbálta továbbképezni magát. Esetleg elkezdett kenyeret sütni.

Sam Crane brit színész például elkezdett programozást tanulni, aminek már a gondolatától is irtózott. A színházak bezártak – Crane szerepelt a Harry Potter-színdarabban beugróként –, sorozatok nem forogtak, filmforgatások leálltak, a férfi pedig otthon ragadt dokumentumfilmes párjával és két gyerekével. Aztán egyszer csak a GTA Online-ban találta magát az egyik kollégájával, Mark Oosterveennel.

A Grand Theft Auto virtuális Los Angelesében elvoltak úgy, ahogy általában a GTA-játékosok szoktak, míg Crane egy játékbeli tömeggyilkosság után menekülni kezdett a rendőrök elől, és rátalált a Vinewood Bowlra, az igazi Hollywood Bowl digitális mására. Elgondolkodott azon, hogy vajon milyen lenne ott összepattintani egy színdarabot, mondjuk, Shakespeare-t játszani, máshol úgysem lehet a világban. Ketten megpróbálták, de mivel a GTA-ról, és főleg egy online játszható játékról van szó, pillanatok alatt szitává lőtték őket.

A tervet viszont nem hagyták veszni, és bevonták Crane feleségét, az egyébként hallássérült Pinny Gryllst is, hogy menet közben örökítsen meg mindent, amit csak meg lehet a folyamatból: a hirdetés feladásából, a meghallgatásokból, a próbákból, és a potenciálisan megvalósuló Hamlet-adaptációból is, már ha nem hiúsul meg az ötlet képtelensége, vagy az általános depresszió miatt.

Ez mind szörnyen unalmasan hangzik, de a MUBI műsorán látható Grand Theft Hamlet csak és kizárólag a GTA univerzumában játszódik, az igazi szereplőket csak a stáblista alapján kukkanthatjuk meg. A GTA univerzuma pedig olyan, mintha valaki összeollózta volna a Kretén és Zsaru magazinokat a kilencvenes évekből, szörnyen nevetséges, szörnyen erőszakos, leginkább meghökkentő hülyeségek történnek benne, és ahogy a legtöbb tömegesen játszható online játékban, ezeket a meghökkentő hülyeségeket általában ismeretlen emberek követik el, nevetséges digitális ruhákba öltözve.

Egy ilyen közegben összehozni a Hamletet legalábbis lehetetlen, de mindenképpen tökkelütött folyamat, aminek a tragikomédiáját az adja, hogy sem Crane-nek, sem Oosterveennek nincsen különösebben jobb dolga annál, mint hogy a gépnél ücsörögjön. A két férfi teljesen máshol tart az életben: Crane családos, két gyerekkel otthon, Oosterveen pedig a film elején jelenti be, hogy nemrég meghalt az egyetlen rokona, ezért teljesen egyedül ül a lockdownban, se család, se gyerek, se partner. Neki nincs más, csak ez. Az „ez” pedig néha azt jelenti, hogy tűzharc közben kell felvenni egy videót arról, hogy várják az amatőr színészeket.

A Grand Theft Hamletnek hibátlanul sikerült megteremtenie azt az érzést, hogy egyszerűen nem lehet mit várni, ha az ember egy ilyen kívánsággal kiáll a nagyközönség elé. Crane és Oosterveen meghallgatásokat szervez a virtuális színházba, ahova az avatárok röhejes cuccokban érkeznek meg, aztán vagy engedelmeskednek a szervezők kéréseinek, vagy folytatják a dilit. Messze a legjobb az a srác, aki tört angollal, segget riszáló földönkívüliként érkezik meg, de nem akar a Hamletből előadni semmit – inkább idéz a Koránból. Ő lesz az, aki a produkció biztonsági őre lesz, a film egyik legviccesebb jelenete az, ahogy a próba közben ő vadászgéppel tart távol mindenkit, aki megzavarná a színházi munkálatokat.

Amit kevésbé tud jól megvalósítani a Grand Theft Hamlet, az a valódi tétek és konfliktusok megjelenítése. A megvalósítása miatt azok a pillanatok, ahol valami lelkizés vagy komolyabb beszélgetés megy, sosem tűnnek spontánnak, hanem olyanoknak, amiket a GTA világában akár újra és újra, ugyanúgy lehetett reprodukálni. Hasonlóan fura, amikor Crane és Grylls annak ellenére a világban beszélik ki a mindennapjaikat, hogy egy háztartásban ücsörögnek otthon – mondjuk, pár mondat után maguk is észreveszik, hogy mekkora hülyeség ezt csinálni. Az esetek nagy részében jól sül el, hogy vágóképnek szintén a GTA tájképeit használják, de van valami zavarba ejtő abban, hogy néha a digitális hajléktalanokat nézzük közelről, hogy aláhúzzák: most szomorú dolgokról van szó.

Szóval a Grand Theft Hamlet akkor sokkal jobb, amikor hagyja az univerzumát megőrülni, mint amikor szeretné azt valahogy a saját képére formálni. Szigorúan csak a filmről beszélek, nem a Hamlet-előadásról, ami ugyanerről a dologról szól, csak még nagyobb őrültségben. Crane és Oosterveen kitartása és energiája, hogy összehozzák a színdarabot egészen elképesztő, akár gamer, akár kulturális szervezői szemmel nézzük. A GTA lényege az anarchia, és abban átvinni egy ilyen ambiciózus akaratot megérdemel minden elismerést.

Ez az ambiciózus akarat és a vele társuló kitartás az, ami miatt a legjobb pillanataiban lehengerlő a Grand Theft Hamlet, és ami miatt elkezd működni való, téttel bíró történetként, annak ellenére, hogy sosem látjuk az igazi arcukat, csak hevenyészett emote-okkal és néha recsegő mikrofonokkal kommunikálnak. Hirtelen a legkisebb digitális gesztus is megtelik jelentéssel, a leghülyébb tánc is jelent valamit, egy másiktól elforduló avatár is üzen önmagában valamit.

A virtuális világ pedig megteremtett egy teljes demokráciát: csak nagyon kevés résztvevőről tudhatjuk meg, hogy valójában kicsoda, sokan a stáblistán csak a nicknevükkel szerepelnek. A származást csak akkor tudjuk meg, ha beszélnek róla, vagy ha olyan felismerhető az akcentusuk, a hétköznapok pedig csak akkor kerülnek szóba, ha nagyon muszáj. Csak az számít, hogy ki hogyan tudja elmondani Shakespeare-t. A többi néma csend és pisztolyropogás.

A Grand Theft Hamlet a MUBI műsorán látható.