Az elnyomók nem állnak meg a küszöbnél

A brazil Rubens Paivát egy nap a családja szeme láttára civil ruhás rendőrök kikisérték a házából, hogy kihallgatásra vigyék. A család soha nem látta többet. Ez az Én még itt vagyok történetének alapja, de a történet kifejezetten igaz. Paiva korábban politikusként dolgozott, a katonai puccs és az abból kialakult diktatúra miatt Jugoszláviába majd Párizsba emigrált. Pár év után visszatért, a rezsim miatt felhagyott a politizálással, de ellenzékben maradt, nem támogatta a rendszert, de támogatta azokat, akik aktívan ellenezték. Öt gyermeket hagyott maga után, és feleségét, Eunice Paviát. Ő az, aki még itt van, amikor az Én még itt vagyok játszódik, ő áll az idei legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjas film középpontjában.

Amikor az Én még itt vagyok elkezdődik, a Paiva-família idilli életet él a hetvenes évek közepén: kétszintes házuk sétatávolságra van a szikrázó riói homokos tengerparttól, a háztartásban kisegít egy bejárónő, fogadásokat, családi születésnapokat tartanak. A film elején karácsony van, hiába díszítenek fát a házban, az összes beszűrődő fény olyan, mint egy véget nem érő nyaralás. Mindenkinek a lemezjátszójából dübörög a tropicália, de a hadsereg sosincs messze: a riói plázs felett is helikopterek zúgnak el, a sugárúton katonai harckocsik közlekednek. Minden idilli, de igazából semmi sem az. A tévében propaganda megy, a rendszer visszásságairól csak a négy fal között lehet beszélni, a bulizó fiatalokat erőszakos rendőrök vegzálják, amikor mennének nyugodtan haza. Paiváék el is küldik a legidősebb lányukat Londonba a rokonokhoz, csak annyit kérnek tőle, hogy ne költse az összes pénzét lemezekre.

A ház középpontja Eunice (Fernanda Torres), aki vendégül látja a barátokat, rokonokat, és híres arról, hogy sosem esik össze a szufléja. Fél szemmel ő is látja, hogy a mérnökként dolgozó férje (Selton Mello) valamiben sántikál, mint aki éppen házasságtörésre készül, csak nem a feleségével, hanem a rendszerrel szemben, rejtélyes telefonhívásokat fogad, leveleket ad át az éjszaka közepén ismeretleneknek. De Eunice nem teszi szóvá, és nem foglalkozik vele – ez a férje dolga, az ő dolga pedig az, hogy a férje és öt gyerekük barátságos környezetben élhesse az életét. Kényelmes, barátságos élet, ez az, amit a rezsim talán leginkább nem néz jó szemmel.

Az Én még itt vagyok egyik legérdekesebb döntése, hogy ezt a rezsimet hogyan ábrázolja: amikor a rendőrök megjelennek a háztartásban, akkor nem kifejezett verőlegények, hanem utcai ruhát hordó, a fegyvert is előzékenyen eltevő férfiak. Amikor egyikőjüket megkérdezik, hogy amúgy mivel foglalkozik, azt válaszolja, hogy parapszichológus. Később, amikor Eunice-t is több napra kihallgatni viszik a börtönbe, ez a fajta emberarcúság odáig elmegy, hogy az egyik börtönőr a főszereplő fülébe suttogja, hogy nem ért egyet azzal, ami történik. Hogy egy fogdmeg egyetért-e vele vagy sem, az szinte teljesen mindegy: megtörtént, és még évtizedekkel később is hatással van azokra, akikkel történt.

Walter Salles rendező (Che Guevara: A motoros naplója) és két forgatókönyvírója a család legkisebb fiának 2015-ös könyvéből dolgozott, ami akkor jelent meg, amikor Brazíliának olyan elnöke volt, akit elrabolt és megkínzott a katonai vezetés. Szép példa a turbulens brazil belpolitikára, hogy Dilma Rousseff ellen aztán bizalmatlansági procedúra indult, és le kellett mondania az elnöki pozíciójáról. De a diktatúra tettei még mindig nincsenek teljesen feltárva és feldolgozva, amihez az Én még itt vagyok is nagy segítség lehet – amikor bejelentették, hogy jelöltjék a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra, megváltoztatták Rubens Paiva aktáját, hogy ne eltűntként, hanem elhunytként tartsák számon.

Salles viszont ezt a fajta múlttal való szembenézés kényszerét úgy mutatja be, mint egy lassú folyású, klasszikus dramaturgiájú, egy pillanatig sem kizökkentő vagy összezavaró, gyakorlatilag klasszikus filmet. Amiben bőségesen van egy fajta, csorbult nosztalgia is a hetvenes évek iránt, amikor a rendező annyi idős volt, mint a filmbeli, Londonba vándorló Paiva-lány. Az Én még itt vagyok napfényes, napsütéses idilli világa, a 8 mm-es amatőr felvételek, a tökéletes jelmezek, díszletek és utcafrontok mind keservesen próbálnak felidézni egy olyan kort, amire nehéz lehet sóhajok közepette visszatekinteni. Még akkor is, amikor a történet második fele sokkal komorabb és komolyabb hangulatot üt meg, és a nosztalgia is elhalványul, még mindig túlságosan konzervatív marad a megvalósítása.

Az egyetlen, ami ezt a fajta klasszikus, szomorú történetmesélést fel tudja erősíteni, az Fernanda Torres alakítása. Torres nem véletlenül, és nem csak a Sony lobbitevékenységének köszönhetően került a legjobb színésznők jelöltje közé az Oscaron. Az ő alakításában Eunice Paiva egy bonyolult, érzelmeit a végsőkig kordában tartó, egyenes tartását egy pillanatra sem veszítő családanya, aki tudja, hogy egyszerre kell magában feldolgoznia azt, hogy a férjét bedarálták, de ezt nem mutathatja ki a többieknek. Az Én még itt vagyok megvonja tőle a lehetőséget a nagy érzelmi kitörésekre, nagyjelenetekre, összeomlásokra és monológokra. Miközben Eunice nem minden döntését lehet szimpatikusnak nevezni: ahogy sosem beszéltek otthon arról, hogy a férje hogyan is végzi az aknamunkáját, ő nem hagyja, hogy a férje egyáltalán szóba kerüljön a házban.

Torres tartása adja minden értelemben az Én még itt vagyok gerincét, de csak egy bizonyos pontig. Paiva története szimbolikus és jelentőségteljes, de nem egészen filmre alkalmas, mert a legfontosabb eleme a várakozás és az alkalmazkodás a kimondhatatlanhoz. Salles-nak nem annyira sikerül ezt a hangulatot átadni, a filmje egy bizonyos ponttól kezdve olyan, mintha csak apró szemelvényeket kapnánk egy sokkal bonyolultabb életből. A rendező két alkalommal is előre ugrik az időben évtizedeket, pont olyankor, amikor a történet valami sokkal nehezebb és bonyolultabb helyzet felé fordul, mintha a film szándékosan kerülné a komplexitást. A legfontosabb dolgok sokszor ezekben a lyukakban történnek. Az „én” a címben még tényleg ott van, de a teljes történetét jobb lenne megismerni.

Az Én még itt vagyok március 20-tól kerül moziforgalmazásba Magyarországon, de előtte is lesznek premier előtti vetítések.