A hatalom sosem változik, a maga torzságával mindenre rá akar telepedni

Annak, aki nem ismeri, talán meglepő lehet, ha azt írom: aki a jelenünk hazai viszonyait igazán meg akarja ismerni, annak a 95 éves Sándor Ivánt kell olvasnia. Az utóbbi időkben igen termékeny író ugyanis sorra hozza azokat a rövid lélegzetű, ám rendkívül sűrített, rejtett összefüggésekkel teli kisregényeit, amelyekből megérthető, hogy miben élünk, és hogy jutottunk el idáig.

A sort a szikár nyelvezetű, lényegre törő Szakadékjátszma nyitotta 2022-ben, amely három egykori diák és tanáruk kapcsolatát állítja középpontba, miközben a múlt és a jelen folyamatosan egymásra montírozódik. A sakk és Dosztojevszkij motívumai végigkísérik a művet, jól szimbolizálva hatalom és egyén viszonyát. Az idősíkokkal mesterien játszó regény egyszerre filozofikus és realista, az olvasót pedig elkerülhetetlenül továbbgondolkodásra készteti.

A következő mű, a 2023-as Tiltott terület a Szakadékjátszma továbbgondolása, amely ismét a gondolkodó ember és az örök kérdések könyve. Három szereplő – egy Helytörténész, egy Haditudósító és egy Művészettörténész – találkozik egy fiktív tófalvi panzióban, hogy saját szemszögükből vizsgálják a történelmet és az ismétlődő időt. A mű középpontjában a múlt és a jelen párhuzamai állnak: a politikai rendszerek ciklikus visszatérése, a háború soha nem szűnő fenyegetése és a művészet mint lehetséges megértési eszköz.

Aktuálisabb, mint valaha

Sándor legújabb műve, a Cirkusz, ​mozi, ringlispíl ugyanezt a vonulatot viszi tovább, azzal együtt, hogy ez az alig 112 oldalas alkotás talán még a korábbiakhoz képest is jobban sűrített. Ebben a rövidke szövegben a szerző két elbeszélővel dolgozik, akik jellemző módon most sem kapnak saját nevet – ők a Tudósító és az Asszisztens.

A Tudósító egy tipikus mai fiatal értelmiségi sorsát testesíti meg. Hiába tehetséges, finanszírozási okok miatt nem maradhat az egyetemen tanársegédként, így kapóra jön neki egy ajánlat, amelynek révén egy elsősorban az értelmiségiek közeljövőjével foglalkozó online újsághoz szerződhet.

„…otthonosan mozgott a fotók és a festmény világában, tudjuk, miben élünk… álvilágban, mondta, hamis információk, a gondolkozás helyett szolgalelkűség, az értelem helyén sötétség, kevesen fogják fel, hogy ide jutottuk… a világállapot a megoldhatatlanságok ideje… akik felfogják, sorolják a jelenségeket, klímaváltozás, bevándorlás, gazdasági csődök, véget nem érő helyi háborúk, a szélsőséges erők nyomulása

megállt, az arcomba hajolt

engem nem ez érdekel… az érdekel, hogy mindebből mi lesz a jövőben… miben élnek a fiatal nemzedékek… mi vár rájuk… két-három, öt… tíz… harminc év múlva… mi lesz a sorsa a gondolkozó értelmiségnek? az alkotó művészeknek?”

A szerző ezúttal is óriási tempót diktál, és már rögtön a regény legelejétől ugrálunk a különböző idősíkok és különböző műfajok között. Ebben a műben ugyanis óriási szerepet kap a minket érintő problémák elmesélhetőségének és művészetekben való kifejezhetőségének kérdése. Így egyaránt fókuszba kerül a színház, az irodalom és a különböző képzőművészetek.

Sándor figyelme folyamatosan ingázik, új és új nézőpontokat, értelmezési lehetőségeket emel be a mű szövetébe. Az egyik ilyen két klasszikus színházi darab, Csehovtól A három nővér, amely a létezés és az ebből fakadó szenvedés értelmével, illetve értelmetlenségeivel foglalkozik, a másik Jarry Übü királya, amely a hatalom abszurditását mutatja be ragyogóan. Ez utóbbi, a mindent korlátlanul irányítani akaró hatalom ismét csak fontos szerepet kap a műben, hiszen a maga groteszkségével például létrehoz egy Jövőkutató Intézetet, melynek célja, hogy megjósolja a jövőt, ám ahogy sejthető, ez az általuk megjósolt – vagy inkább általuk vágyott – jövő nagyon más, mint amiben egy fiatal értelmiségi élni szeretne.

Bár a mostani műben is szép számmal jelennek meg a régmúlt történései (legyenek azok a napóleoni háborúk, az első világháború sok millió halottja, a holokauszt vagy éppen a Rákosi-korszak), ezzel együtt is minden eddiginél absztraktabb módon ragadja meg a hatalom működését. Ez a hatalom pedig, nagyon úgy néz ki, sosem változik, és a maga torzságával mindenre rá akar telepedni, mindegy, hogy hívják az aktuális vezetőt.

„…jól gondolom, hogy a sötétség megvilágítása a szándékod?

ennek van ethosza

egyik kritikusod azt írta rólad, hogy létezéskövetőként egy szellemi ország polgáraihoz tartozol

az az ország pusztulóban

elég szűkszavú vagy

nagy a cincogás, a szavaknál hitelesebb a kép, a zene

éppen min dolgozol?

a Raktár Teátrum következő bemutatójához készítek díszletet, mutatott a falra

a moderátor a közönség felé fordult

úgy látom, önök sem tudnak elszakadni Goya Saturnusától. A Szörny felfalja saját gyermekét. Megértem, hogy a művésznek nehéz szavakat találni, mégis… miről szól a darab?

a Rendező elképzelése szerint a jövőről…”

Mit lehet itt tenni?

Ebben a helyzetben hőseink nem tehetnek mást, mint hogy küzdenek a maguk módján, a Tudósító az újságírás, az Asszisztens pedig a színházcsinálás révén. Mindketten arra törekszenek, hogy minél inkább a mai viszonyokra reflektáljanak a maguk területén, hogy az olvasóik, nézőik el tudjanak gondolkodni az őket körülvevő világon. Sándor is pontosan ezt teszi ebben a végtelenül összetett és műfajokkal játszó regényben, melyben a valóság és a színház, a valóság és az irodalom folyamatosan egymásba mosódik, hogy egy olyan maradandó értékű és elgondolkodtató történetet kapjunk, melyet minél több embernek érdemes lenne elolvasnia.

Legyenek azonban bármilyen komorak a színek ebben a Sátántangóhoz hasonlóan folyamatosan esőáztatta történetben, a mélyben van olyan, ami reményt adhat. Például a címadó betéttörténet, melyben egy nagyjából a mi korunk előtt egy évszázaddal élő magánnyomozó, Gyalú kerül összetűzésbe a rendszer egyik képviselőjével, és lehet, hogy átmenetileg elbukik, de tudja jól, hogy a hatalom senki számára sem örök.

Sándor Iván: Cirkusz, ​mozi, ringlispíl
Magvető, 2025, 5999 Ft