Etikátlan monogámia

Steven Soderbergh rendezőnek idén a második filmje éri el a magyar mozikat, ami irtó jó hír annak a nagyon kevés embernek, akik az utóbbi évtizedek egyik legérdekesebb, fenekén megmaradni képtelen amerikai filmesének karrierjét követik. De amíg a Jelenlét szellemsztorija túlságosan is egy formai kísérlet volt, a Fekete táska már olyasmi, amire véletlenül olyanok is besétálhatnak a moziba, akiknek lövésük sincsen arról, hogy a Szex, hazugság, videó, a Mint a kámfor, vagy a Traffic alkotójáról van szó. De ha ezeknek az embereknek utána azt mondanánk, hogy ez az úr felelős az Ocean’s-trilógiáért, akkor valószínűleg értenék a dolgot, azt már nem, hogy akkor miért nincsen kitömve szupersztárokkal még jobban ez a film.

A Fekete táska ugyanis abszolút olyan, mint Soderbergh műfaji filmjei, a karanténos Kimi, a gyógyszergyáros Mellékhatások, a bunyós A bűn hálójában, a kosztümös Semmi hirtelen mozdulat – lezser, hatékony, egyszerű filmek, amik abszolút működnek tiszta szórakoztatásként, ha rá tudunk hangolódni a ritmusukra. A Fekete táska egy kémfilm, ami a brit titkosszolgálat berkeiben játszódik, de a helyszínét tekintve nem kizárólag ott, hanem a főszereplő házaspár ebédlőjében és hálószobájában is.

George (Michael Fassbender, megint érzelemmentes robotként) és Kathryn (Cate Blanchett) házasok, de a házasságuknak látszólag nem teremt túl biztos alapot az, hogy nem tudhatnak arról soha, merre jár a másik. Mindketten az MI6-nél dolgoznak, de a legkényesebb információkat nem adhatják át egymásnak, ilyenkor kell arra a fogalomra hivatkozniuk, ami a film címe is: ez egy fekete táska, aminek a tartalmáról nem beszélhetnek. A probléma azzal kezdődik, hogy a film elején George kap egy üzenetet: négy munkatársából egy potenciális hazaáruló, aki éppen külföldi hatalmaknak adott át valami titokzatos brit csodafegyvert. A sokat látott szakértő ekkor úgy dönt, hogy egy megoldás van arra, hogy kiugrassza az áruló nyulat a bokorból: áthív mindenkit vacsorára.

Kényszeresen próbáltam ebbe a mondatba valahogy beleerőltetni, hogy Nem félünk a farkastól, de inkább hagyom: az ominózus vacsorajelenet csak a Fekete táska első felvonása, de ha háromszor olyan hosszú lenne, vagy esetleg négyszer, hogy a teljes játékidőt kitöltse, akkor sem lenne sok okunk a panaszra. Blanchett és Fassbender mellett szuper színészek ülnek az asztal körül: Tom Burke (A szuvenír), Regé-Jean Page (Bridgerton), Naomie Harris (Moneypenny az előző generációs James Bond-filmekből) és Marisa Abela (Back to Black).

Mindegyik karakternek pont annyira túlírt a dialógusa, és annyira keveredik a titkosszolgálati terminus technicusszal, hogy egyszerre tűnjenek jó munkaerőnek, és egymással borzalmasan terhelt viszonyban lévő munkatársaknak. Akik különböző konfigurációkban, de gerjednek egymásra, főleg George bedrogozott indiai főétele miatt. A csúcs a veteránok mellett egyértelműen Marisa Abela, aki incselkedő műholdas megfigyelőként valahogy szexivé tudja tenni azt, hogy a brit állam bárkit, bárhogyan képes megfigyelni a világ bármilyen pontján.

„Kitaláltam egy játékot” – mondja Michael Fassbender karaktere a vacsora elején, és úgy tűnik, hogy Steven Soderbergh is kitalált magának egyet: lehet-e egyszerre a filmje egy kielégítő kémthriller mellett valami más is? A válasz szerencsére igen, kémfilmként a Fekete táska teljesen, bár nem túl izgalmasan megfelel a követelményeknek. Sokkal izgalmasabb azonban metaforaként arra, hogyan tud működőképes és izgalmas maradni hosszú távon egy házasság, mit kell a fekete táskába rakni, milyen áldozatokat kell hozni, és morálisan meddig lehet elmenni abban, hogy még az iPhone radarjánál is jobban megfigyeljük a párunk mozgását. Amikor George egy feszült jelenetben elmondja az egyik kollégának, hogy pontosan milyen alapokon is nyugszik a házassága, akkor nem csak a kolléga száján csúszhat ki, hogy ez annyira szexi.

A Fekete táska kémfilmes sztorija is szépen beindul, James Bond-tiszteletadásként felbukkan benne Pierce Brosnan is, mint a folyton mérgelődő MI6-felettes, illetve kiderül, hogy pontosabban mi is az a szuperfegyver, amit mindenkinek hajkurásznia kell egy adott ponton. Őszintén szólva nem ezek a legizgalmasabb részei, még ha ezek is vezetnek olyan szórakoztató jelenetekhez, mint amikor Michael Fassbender a világ leghalkabb motoros ladikjával pecázni indul, és bedobás közben próbálja kimatekozni, hogy melyik kollégát kell horogra akasztani. Fassbender egyébként szuper a maximálisan szenvtelen, John le Carré-történetekbe illő, halálprofi kémként, bár tulajdonképpen csak az elegáns ruhái és a Smiths-diszkográfia választja el attól, amit A gyilkos című David Fincher-filmben alakított. Blanchett méltó párja a kifürkészhetetlen tekintetével és a sunyi, lopakodóan ragadozó modorával.

Soderbergh ismét álnéven a saját operatőre és vágója, ez a filmje ugyanúgy beleillik az elegáns, flanc nélküli házi stílusába, amit már évtizedek óta egyre szikárabbra fejleszt, bár néha még mindig vannak olyan megoldásai, amik össze tudnak zavarni. Korábban telefonokra is forgatott, a szemcsés képeket pedig néha halszemoptikával fejelte meg, amitől a látvány leginkább arra emlékeztetett,

mintha nagyon bekészülve kellene néznünk egy különösen profi diákfilmet.

Ezeket a felemás modorosságokat már elhagyta, de a vágás ritmusával itt is tud zavart okozni, a kedvencem az, amikor a vacsoraasztalnál Naomi Harris arcának egyik feléről a másik felére vág. Mintha gyorsan váltanánk két teríték szemszöge között, miközben megy a vita az asztal körül.

A Fekete táska kecsegtet ugyan látványos akciókkal és üldözésekkel, de be kell érni egy autó felrobbanásával, illetve egy, stratégiai fontosságú pisztolylövéssel, ha valaki esetleg a Bourne-trilógia izgalmát várná az eléggé félrevezető előzetesétől. Soderbergh filmje inkább az emberek közötti játszmákról, állatias kapcsolatokról, elsunnyogott titkokról szól. „Nem szeretem a hazugokat” – mondja George, mielőtt elkezdené megfejteni, hogy ki lehet az asztal körül az áruló. Mindenki hazug, még ő maga is.

Ha hat, nem túl szimpatikus ember remekül előadott hazugságait akarjuk nézni másfél óra hosszban, akkor keresve sem találhatnánk a Fekete táskánál jobb megoldást. Főleg azért, mert már megint egy olyan film került a mozikba, ami kuriózum: felnőtteknek szól, felnőttek főszereplésével, nincsen iszonyatos hossza, elegáns, megfontolt, és amikor vége van, akkor semmiképpen sem érezzük, hogy félbe hagytak volna a készítők bármit. Nagy szó ez manapság, még ha a Fekete táska nem is nagy film.

A Fekete táska április 3-tól látható a mozikban.