A sehová nem haladás művészete

Az eddig megjelent két kötet alapján egyértelművé vált, hogy a norvég sztárszerző, Karl Ove Knausgård új sorozata ambiciózusabb, sötétebb és talán még személyesebb is, mint az őt világhírűvé tevő korábbi munkái (gondolok itt elsősorban a Harcom című önéletrajzi regényfolyamra). A Hajnalcsillag című nyitókötet egy, a valósághoz makacsul ragaszkodó családi dráma és egy apokaliptikus horror határmezsgyéjén egyensúlyozott: kilenc szereplő nézőpontjából tárult fel egy hétköznapinak tűnő világ, amelyben valami baljós, kozmikus borzalom ébredezik. Az olvasót is a szereplőkkel együtt érte a döbbenet, amikor a furcsa égitest megjelenése után megszűnt a halál, és a pokol szó szerint elszabadult a világba.

A második rész, Az öröklét farkasai – amelyről itt írtam részletesebben – ezzel szemben visszalépett az időben, és a misztikus cselekményszövés helyett ismét a knausgårdi mikrorealizmus került előtérbe. Két fő történetszál bontakozott ki: az egyik egy norvég tinédzser fiú felnövéstörténete a nyolcvanas évek Csernobil-árnyékos Skandináviájában, a másik pedig egy középkorú moszkvai biológiatanárnőé a jelenben, aki szakmai és magánéleti válságain keresztül kényszerült szembenézni önmagával (ezenkívül természetesen akadt még néhány kisebb, jelentéktelenebb szál is). Ezek az események látszólag nem kötődtek szorosan a nyitódarab történéseihez, de a halál, az elmúlás, a felelősség és a létezés kérdései alattomosan mindkettő szövetét áthatották. Ez a közel 1500 oldalnyi anyag egy monumentális, lassan kibomló történet megalapozása, amelynek – gondoltam legalábbis – talán a harmadik rész hozhat valódi megvilágosodást.

Vajon merre indulunk el?

Most pedig megjelent a harmadik rész, A harmadik birodalom, de az események mégsem úgy alakultak, ahogy a második kötet befejezése után várható volt. Az új kötet ugyanis visszatér az első sémájához, és nemcsak az abban található rövid (jellemzően 50-100 oldalas) fejezetek köszönnek vissza, hanem javarészt a nyitó rész szereplői is, ám ezúttal van egy kis csavar: most a korábbi figurák párjai lépnek színre, tehát a korábban megismert alakok házastársai, kollégái és barátai, hogy így új fénytörésben láthassuk a korábbi eseményeket.

„Noha majdnem egy óra volt még az indulásig, a vonat már benn állt a pályaudvaron, amikor odaértem. Megkerestem a kocsimat, a bőröndömet a poggyásztartóba tettem, és leültem. Senkinek nem mondtam el, hogy Svédországba megyek, és találkozom Valdemarral. Nem akartam végighallgatni a sok banális ellenvetést. Csak annyit mondtam, hogy Oslóba kell mennem. Ami ráadásul igaz is volt! Oslóban kell töltenem egy teljes félórát, mielőtt egy másik vonattal elindulnék Kongsvingerbe, ahonnan majd továbbutazom Svédországba.

Kint a peronon sokan jöttek-mentek. Többnyire turisták. Fáradt voltam, lehunytam a szemem. Valószínűleg azonnal elaludtam, mert noha még mindig volt vagy negyven perc az indulásig, amikor felnyitottam a szemem, a vonat már húzott ki a pályaudvarról. A következő, amire felriadtam, a völgy volt a hegy túloldalán, és az alvó falu a folyó két partján. Aztán a házakra, a gyárakra emlékszem, és a hangosbemondó bejelentésére, hogy Oslo következik.

A sok alvástól kissé kótyagosan elindultam a másik vonathoz, útközben vettem egy bagettet és egy palack vizet. A peron mozgólépcsőjén már teljesen kitisztult a fejem. Hirtelen arra gondoltam, hamarosan találkozom Valdemarral, és szinte beleremegtem a gondolatba.

Kongsvingerben beültem egy kávézóba, és amíg vártam a buszra, ami elvisz Charlottenbergbe, megnéztem Az oroszlánkirályt, az elejétől a végéig. Régóta ez a kedvenc filmem, és már legalább egy év eltelt azóta, hogy utoljára láttam. Teljesen belefeledkeztem – majdnem le is késtem a buszt, mert az állomás messzebb volt, mint gondoltam.”

Így nyomába szegődhetünk például a régóta labilis idegrendszerű festőművésznek, Tovének, aki az első kötetben önálló fejezetet kapó Arne felesége, vagy Gauténak, Kathrine férjének, aki nemcsak a munkahelyi gondokkal küszködik, hanem azzal a kérdéssel is, hogy a felesége megcsalja-e. De megismerhetjük, hogy áll Geir nyomozása az első kötetben meggyilkolt death metal banda ügyében, és még sorolhatnám. Kétségkívül érdekes vállalás, amelyben egyfelől ott van az ígéret, hogy elmélyíti, illetve megmagyarázza a korábban kifejtetlen titkokat, másfelől magában hordozza a bukás lehetőségét is, hiszen gyakorlatilag már minden itt szereplő eseményt ismerünk, és nem fog minket meglepetésként érni a különös csillag megjelenése által bekövetkező horror sem.

Most akkor jó lett, vagy nem?

Bevallom, a bő 500 oldalas mű nagyjából fele táján még úgy gondoltam, hogy ebből bizony bukás lehet, hiszen bár az új nézőpontok valamennyit finomítanak a korábbi eseményeken, és az új figurák is ugyanolyan jól működnek, mint a korábbiak (kedvenceim talán Tove és Line voltak), a nagy egész terén szinte semmit nem léptünk előre. A helyzet éppen itt, a kötet második felének kezdetén változik meg, ahol egyfelől második megjelenést is kapnak egyes szereplők (Line például elutazik a könyv elején megismert rejtélyes Valdemar nyomába, hogy egy olyan horrorisztikus közegbe kerüljön, mint például amilyet a Jo Nesbø-féle Fehér éjszakában láthattunk), másfelől megjelennek a második kötet szereplői is, így többek között Syvert is, aki itt temetkezési vállalkozóként az elsők között ébred rá arra, hogy az új égitest megjelenése bizony felfüggesztette a halál működését az egész világon.

Aztán ahogy fogynak az oldalak, egyre finomabb öltésekkel közeledik egymáshoz a két korábbi kötet szereplőgárdája, és az olvasók lassan kezdik megérteni, hogy az egyes figurák milyen viszonyban állnak egymással, illetve következtethet, hogy hová futunk ki a következő műben (ha abban egyáltalán eljutunk legalább a rejtélyek hozzávetőleges megértéséig, és azokat nem egy későbbi folytatás fogja tartalmazni).

Ugyanis hiába van mögöttünk A harmadik birodalom befejezésével körülbelül kétezer oldal, nem tudunk meg sokkal többet, mint amit már tudtunk az első kötet után.

Bár nálam a tetszési index a kötet végére egyértelműen a nagyon pozitív tartományba lendült, ezzel együtt is úgy gondolom, hogy – igaz, csak minimális különbséggel – ez volt a sorozat eddigi leggyengébb darabja, és éppen az eddig sokat emlegetett sehová sem haladás miatt esetleg lesznek olyanok is, akiknek nem lesz ennyire pozitív véleményük. Ezzel együtt Knausgård új regényfolyama nemcsak abban erős, ahogy bemutatja, hogyan viselkednek átlagos, középosztálybeli szereplői az apokalipszis küszöbén, hanem abban is, hogy ráirányítja a figyelmet saját halandóságunk kérdéskörére is. Ezt pedig csak kevesen merik megtenni.

Karl Ove Knausgård: A harmadik birodalom
Fordította: Kúnos László
Magvető, 2025, 6999 Ft