Tangót hallgatott a Vatikánban, miközben bámulatos erővel vitte új útra az egyházat
„Jobban szeretek egy düledező, sérült, koszos egyházat, amely az utcán létezik, a fülledt, bezártságba belebetegedett, és a saját biztonságába görcsösen kapaszkodó egyháznál”
– írta Ferenc pápa önéletrajzi könyvében, a már-már végrendeletnek is nevezhető Reményben arról, milyen egyházat akar ő. Itthon a Kossuth Kiadó gondozásában adták ki a könyvet, amelyről Ferenc pápa eredetileg úgy kívánta, hogy halála után jelenjen meg. Az idei, 2025-ös szentévre ezen változtatott: az egyházfő gondolt egyet, post mortem írás helyett inkább ünnepi kötetként adta ki.
Magyarországon így a kórházba kerülésével szinte egy időben tűnt fel a polcokon. Pár hónappal a könyv megjelenése után Ferenc pápa meghalt: ezzel pedig a Reményhez hű lenyomata maradt annak is, mit gondolt utolsó éveiben az egyházfő a világról és a római katolikus egyházról.
Míg a pápa 2020-ban kiadott Álmodjunk: Út egy jobb jövő felé írását több helyen afféle önéletrajznak nevezték, az valóban sosem töltötte be ezt a szerepet. Az Álmodjunkban a pápa személyes élettörténete az, ami a legkisebb hangsúlyt kapta, a könyv inkább kinyilatkoztatás volt arról, milyen irányvonalakat jelöl ki Ferenc pápa. Ezekből az állításokból nincs hiány a Reményhez című könyvben sem, de mégis egy sokkal mélyebb írás. Megismerjük benne a fiatal, szerelmes Jorge Mario Bergogliót, de azt is, mi motiválta a későbbi Ferenc pápát arra, hogy keménykezű reformer legyen.
Így kapunk egy olyan könyvet, amely minden lépésében, Rosa mamától a család befogadott keverék kutyáján át a 2013-as pápaválasztásig megmagyarázza, hogyan lett Bergoglióból az, aki. „Életem könyve egy reményteli utazás története, […] az emlékezet nem csupán arról szól, ami volt, hanem arról is, ami lesz” – írta az egyházfő az előszóban. És valóban, nem kapunk kevesebbet, mint egy útmutatást: Ferenc pápa azt mondja, ha az életének vége, ő ilyen egyházat akar maga után hagyni. Mindeközben pedig egyszerre látjuk az elbeszélő szerepében az erőskezű, Ukrajna mellett kiálló vezetőt, meg azt a Ferenc pápát, akitől nem meglepő, hogy másfél oldalon keresztül pápás vicceket mesél a könyvben.
A bevándorló pápa
A könyv gerincét Bergoglio pályájának kezdete és folytatása, illetve családjának története adja: ezeken keresztül értünk meg rengeteget a motivációiról. Bergoglióban a könyv alapján sok volt az emlék és a gyász, amely az emberek kizsákmányolásához, a szélsőjobboldali, militáris, elnyomó rendszerekhez, a fasizmushoz és populizmushoz, a háborúkhoz kapcsolódott. A könyv eleje kapásból erős családi történettel kezdődik: nagyszüleiről szól, akik menekültként Olaszországból Argentínába hajóztak.
Bergoglio nagyszüleinek generációja a fasizmus elől menekült Olaszországból, közel 200 ezren mentek át az amerikai kontinensre egy jobb élet reményében. Ferenc pápa a történetek között a kivándorlókat átverő ügynökökről ír, a rabszolga-kereskedőkhöz hasonlítva őket. A Corriere della Sera az argentin kikötőben lévő állapotokat úgy írja le: „összezsúfolt emberek és nyomorúság szaga”, sár és bűz járja át a túlzsúfolt szállókat. A hosszas leírás, a tragédiák, a megrendült, történeteken elérzékenyülő pápa pedig megmutatja az olvasónak, hogy
Ferenc pápa nem azért hangsúlyozta életében a bevándorlók iránti keresztény szeretetet, mert ezt akarta valaki hallani tőle. Nem is politikai motivációból. Hanem azért, mert ez az ő története.
„Jómagam is az eltűntek közé tartozhattam volna, és ott lakozik a kérdés a szívemben: Miért ők, miért nem én?” – írta arról, mire gondolt, amikor meglátogatta a földközi-tengeri Lampedusa szigetét, amelynek közelében közel 360 menekült halt meg. A fasizmus elől menekülő család traumája, majd később az argentin szélsőjobboldali katonai rezsim által elkövetett tragédiák, az ezzel szemben lázadó baloldali mozgalmak mind nagy hatással voltak Ferenc pápára.
Bergoglio a bőrén és a környezetében érezte a menekültek, a szegények helyzetét, ez pedig egész pápaságát végigkísérte: innen lett ő „a szegények pápája”. Habár ő maga ezt az elnevezést „ideologizálásnak és karikatúrának” nevezte, hiszen szerinte az evangélium mindenkihez szól. A könyvben Ferenc pápa a menekültekre is többször kitér, hosszasan idézi például fel azt, amikor 2016-ban a leszboszi, hírhedten túlzsúfolt Moria menekülttáborba látogatott, majd több mint ötven ott élő szír menekült vízumát és Olaszországba szállítását intézte el ő maga. A könyvben elítéli a menekülteket bűnbakká tevő kormányokat és azokat is, akik a félelemkeltést saját politikai céljaikra használják. Majd azt írja, nem szabad falakat felhúzni:
„És nemcsak képletes falakra gondolok, hanem téglából építettekre, meg szögesdrót kerítésekre, pengeéles tüskékkel. Amikor megmutatták őket, elszorult a szívem. Képtelen voltam befogadni a látványt. Miután magam maradtam, könnybe lábadt a szemem.”
A külpolitikus pápa
Ahogy a könyvben haladunk, sorban jönnek Ferenc pápa történetei: a 2021-es iraki utazás (amellyel történelmi lépést tett), az, hogy mennyire szívén viseli Nagaszaki és Hirosima tragédiáját, vagy a találkozás az auschwitzi túlélővel, aki megmutatta neki a karját. „Ugyan mit is mondhattam volna? Nem szóltam semmit, csak megcsókoltam a karját. […] Kinshasában megcsonkított kezeket és lábakat csókoltam.”
Ferenc pápa minden elmesélt lépése azt mutatja meg, hogy nemcsak elítélte, hanem aktívan tenni is akart egy (atom)fegyver és háború nélküli világért. Minden gesztust megragadott arra, hogy jelezze: minden háború ugyanolyan, és mind ugyanannyira felesleges. A Reményhez-ben az is kiderül, hogy Bergoglio már egyházi tagként is aktív szereplője volt az elnyomás elleni küzdelmeknek. Nem jobb- vagy baloldaliként, hanem egyszerű filantrópként, valódi keresztényként.
Az egyházfő üzenete a világnak, hogy tanuljon a történelemből. Érezhetően üzen egy ponton az Ukrajnát megtámadó Oroszországnak is: azt, hogy az agresszió, a területi hódítás háború, „a háború pedig ostoba”. És ez a pápa, aki Dél-Szudánban a háborúk leállításáért könyörgött, aki Nadiye Murad meggyilkolása miatt indult Irakba, aki fiatal papként harcolt a diktatúra ellen, elmeséli, hogy 83 éves korában, a háború kitörése után „elmentem a Szentszék orosz nagykövetségére. Ez volt az első alkalom, hogy egy pápa ilyesmit tett.”
A pápa elmesélése szerint könyörgött az oroszoknak, hogy álljanak le. Erre válaszul Szergej Lavrov orosz külügyminiszter azt írta neki, hogy ez „nem a tárgyalás ideje”. Ferenc pápa ezután felhívta Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt: jelezte neki, hogy gesztusként úgy döntött, a vatikáni képviselet a bombázások ellenére sem jön el Kijevből. Még egy mozzanat a pápától, ami kis dolognak tűnhet, mégis hatalmas szimbolikával bírt. Ferenc pápa önéletrajzából csupa ilyen tett rajzolódik ki.
Ferenc pápa azt is kimondta könyve végén, hogy a békére van a legnagyobb szükség. Viszont ez a béke nem használható csak úgy fel, különböző kommunikációkba bújtatva:
„Mi nem mossuk össze a támadót és a megtámadottat, és nem tagadjuk meg a védekezéshez való jogot. Meggyőződéssel állítjuk, hogy a háború sosem elkerülhetetlen, és hogy a béke mindig lehetséges”
– írta. Majd a világban dúló másik nagy háborúval kapcsolatban elítélte mind a Hamászt, mind azt, ahogyan Izrael civileket lebombázva válaszolt erre: szerinte ugyanis „bosszúszomjra nincs irgalom”.
A jövő egyháza
A római katolikus egyházfő önéletrajzának kihagyhatatlan pontja az, hogyan gondolkozik a jövő egyházáról. Ferenc pápa világossá tette, hogy ő olyan egyházat akar maga után hagyni, amely „mindenki háza, nem egy kis kápolna, ahol csak kiválasztottak csoportja fér el”. 2013-ban, amikor XVI. Benedek lemondása után konklávét tartottak, Bergoglio könyvbeli elmesélése szerint bíborosként az alábbi pontokat tűzte ki célul az egyháznak.
- Az evangelizáció: az egyház lépjen ki önmagából.
- Az egyház nem tekintheti magát középpontnak, az önmagát néző egyház nem engedi ki Jézust, hanem bezárja.
- Ha az egyház így működik, egy idő után azt fogja hinni, hogy magától fénylik.
- A következő pápával az egyháznak el kell indulnia az evangelizáció felé.
Beszédes irány, hogy miután ezt Bergoglio a konklávén felolvasta, pápává választották, a nyilvánosság szinte teljes meglepetésére. Egyértelmű, hogy ez az az út, amit vinnie kell a Vatikánnak. Nem felejtve a pápa legfontosabb küldetését sem: „Az Egyháznak szégyenkezve és bűnbánattal bocsánatot kell kérnie mindazon borzalmas károkért, amelyeket bizonyos papok szexuális visszaélésekkel a gyermekek lelkében okoztak.”
Ferenc pápa maga is belátja, hogy olyan reformokat hozott, amelyek progresszívak és visszafordíthatatlanok. Szerinte a gyűlölettel, korrupcióval, hazugságokkal szemben nem szabad elfelejteni, hogy „a keresztények nem törekednek visszafelé. A tradíció: előrehaladás.” Pontosan erről szólt Ferenc pápa minden lépése, az utolsó éveiben levezényelt szinódus is. Az tette őt naggyá, hogy innen nincs visszafelé.
Egy pótolhatatlan egyházfő
Ferenc pápa önéletrajza amellett, hogy megmutatja, milyen egyházat akart, megmutatja azt is, milyen ember volt. A Reményhez tele van visszaemlékezésekkel. Olyan vallomásokkal, mint hogy „hiányzott a nagymamám”, és olyan történetekkel, ami a fiatal Bergoglio első nagy szerelméről, egy általános iskolai osztálytársnőről szól: „írtam neki egy levelet, amelyben előadtam, hogy össze kellene házasodnunk. Csak te lehetsz a feleségem, senki más – írtam.” Bergoglio viccelődve írja le azt is, hogy ez végül így is lett: valóban senki más nem lett a felesége.
A gyerekcsínyek, a farsangi visszaemlékezések, a család keverék kutyájáról szóló történetek egyszerűek, olyanok, mint amilyenek bármelyik családban megtörténhetnek. Megtudjuk, hogy gyerekkorában sokáig hentes, aztán orvos akart lenni – anyja csalódott is, hogy nem orvos lett –, meg azt is, hogy egy Charlie Chaplin-film hatására esernyővel ugrott le ő is az első emeletről: „rossz ötletnek bizonyult”. Rosa nagymamájához való kötődése, a családja szegénységéről szóló őszinte anekdotái, vagy az, ahogy már segédpüspökként audencián fogad egy prostituáltat – mind megmutatják, hogy
Jorge Bergoglio egy volt mind közül, közülünk. Ilyen maradt Ferenc pápaként is, és így tudott közel kerülni azokhoz a szívekhez is, akik akár még csak nem is vallásosak.
Ferenc pápa visszaemlékezik arra is, amikor 1957-ben az ázsiai influenza következtében eltávolították a jobb felső tüdőlebenyét. Az élet-halál harc, a halál elkerülhetetlensége átlengi ezt a könyvet. Miközben egy, a sorsba belenyugvó embert ismerünk meg, aki ki tudja mondani, hogy „egyszerűen az a helyzet, hogy megöregedtem”. „Eleinte zavarba jöttem, hogy tolószékbe kell ülnöm, de az öregség ugye nem jár egyedül, és el kell fogadnunk” – tette hozzá.
Az, hogy milyen ember volt Ferenc pápa, a Reményhez elolvasása után könnyen megválaszolható: olyan, aki a legnagyobb szigorral végrendelkezik az egyház és a világ jövőjéről, és még eközben is tud vicceket mesélni. Olyan, aki kineveti magát, amikor visszaemlékezik, hogy ő lepődött meg a legjobban, amikor pápává választották.
„Méghogy piros cipő? Nem, köszönöm. Ortopéd cipőt hordok, mert enyhén lúdtalpas vagyok. […] Két nappal később azt javasolták, cseréljem le a nadrágomat egy fehérre. Megmosolyogtattak. Azt feleltem, hogy nem öltözöm fagylaltárusjelmezbe”
– ez, a pápává választása napjáról szóló visszaemlékezés volt a kedvencem Ferenc pápától. Jól mutatja, milyen egyházfő volt ő: aki szerény maradt akkor is, amikor elért a csúcsra. Aki pápaként azt hiányolta, hogy nem ehet pizzát, aki szeretett a Vatikánban tangót hallgatni, és aki eközben – nem mellesleg – mindenkit ámulatba ejtő erővel tudta új útra vinni az egyházat. Ferenc pápával egy pótolhatatlan egyházfőt veszített el a világ, de jól érezte ő is, hogy hagyatéka nem vész el nyomtalanul. Még ha ő, a tőle megszokott szerénységében úgy fogalmazott is, hogy: „Az Egyház továbbhalad, én pedig csak egy lépés vagyok a történetében.”
