„A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, melynek eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetőleg gettókban nyer elhelyezést.”
Egy rövidke, mindössze pár mondatos belügyminiszteri rendelet 1944. április 7-ről, hatásában azonban mégis brutális következményekkel járt: 600 ezer zsidó honfitársunkat hurcolták el és telepítették őket erőszakos módon az idézett jogszabály, majd az ezt követő rendeletcunami alapján összesen 221 magyarországi vidéki gettóba, mérhetetlen szenvedést zúdítva az érintettekre.
Jogfosztás, kirekesztés, térbeli elkülönítés
Mindez persze nem volt előzmények nélküli: a numerus clausus, majd a sorban megszülető zsidótörvények és a korszakra végig jellemző masszív antiszemita propaganda megágyazott mindennek, a március 19-i német megszállással, majd a kollaboráns Sztójay-kormány hivatalba lépésével azonban mindez turbófokozatra kapcsolt. Az addigi jogfosztás tényleges kirekesztéssé, térbeli elkülönítéssé durvult, a gettók kialakításával pedig elindult az a pár hónapos, minden képzeletet felülmúlóan rapid folyamat, amelynek végső állomásai a lengyelországi és németországi megsemmisítőtáborok voltak.
Ennek az időszaknak a borzalmait összegezi munkájában Végső István történész. A most megjelenő Gettóélet ’44 címet viselő monográfia bemutatására pedig egy szimbolikus időpontban került sor. A magyarországi zsidók gettóba hurcolásának 1944-es kezdőnapját megidézve, április 16-án beszélgetett Ablonczy Balázs a kötet szerzőjével a Magyar Nemzeti Levéltárban, többek között arra keresve a választ, hogy milyen lényegi vonásokban tért el a magyarországi gettósítás az eredeti német gyakorlattól, azaz, ahogy fogalmazott: mi is volt a magyar „apport”, mit is tettek hozzá a német „know-how”-hoz a magyarok.
Nagyon keveset – érkezett a válasz, a folyamat jórészt ugyanúgy zajlott Magyarországon, mint Nyugat-Európa legtöbb, nácik által megszállt országában. A cél is azonos volt: a teljes kifosztás, majd a végső megsemmisítés előkészítése, a haláltáborokba hurcolás.
A gettók egyfajta köztes állomásként, a gyűjtőtáborba, majd onnan a koncentrációs táborba való deportálás egyik lépcsőfokaként szerepeltek, azok előszobái voltak, az érintettek kifosztásán túl elsősorban logisztikai funkciójuk volt. Ettől némileg eltértek a keleti végek nagy, fallal körülvett városszerű vonásokat felmutató gettói, Varsó, Krakkó, Vilnius, amelyek nemcsak a végső deportálást megelőző, egyfajta átmeneti helyként funkcionáltak, hanem több évig is fennálltak.
A tervszerűen végrehajtott térbeli elkülönítés, vagyis a gettók létesítésének gyakorlati „haszna” és „hasznosulása” egyébként csak fokozatosan bontakozott ki a nácik előtt is. A háborús lakáshiány, a kifosztás lehetőségei lassan alakították ki a kényszerlakhelyek típusait és funkcióit, egyáltalán a végrehajtás gyakorlatát.
Az 1944 tavaszán Magyarországra érkező náci zsidótlanító tanácsadók ugyanakkor már 5-6 év tapasztalatával vágtak bele Európa egyik legnagyobb zsidó közösségének kifosztásába és kiirtásába. Valójában az eddigre felhalmozódott „tudás”, és a front közeledte miatt rendelkezésre álló nagyon rövid idő miatt sem volt érdemi, a dolog alapvető lényegét érintő különbség a korábbi európai és a Magyarországon lezajlott gettósítási folyamatokban.
Belső meggyőződés és megfeszített munka a végrehajtásban
Azonban hiába a felhalmozott tudás, és az idő szorítása, ha mindehhez nem társult volna a magyar közigazgatás készséges asszisztálása: a korabeli magyarországi államigazgatás minden szerve, egysége, tisztviselője valamiképp érintetté vált a gettósítás és deportálás folyamatának egyikében-másikában, kivételek nem igazán voltak. Német nyomás létezett ugyan, de a belső meggyőződés fontos hajtóerő volt, legalábbis erről tanúskodik a mosonmagyaróvári polgármester egyik korabeli följegyzése is:
„A közigazgatás zavartalan ellátása csak megfeszített munkával volt biztosítható. Főleg a zsidókra vonatkozó rendeletek végrehajtása eredményezett lényeges munkatöbbletet, de azt a nemzeti érdek szem előtt tartásával gyorsan és eredményesen, különösebb zökkenő nélkül végrehajtottuk.”
Az, hogy milyen gettótípust alakítottak ki a folyamatba bevont közigazgatási szakemberek, legyenek azok főispánok vagy polgármesterek, természetesen nagyban függött a földrajzi adottságoktól, a helyi és környékbeli infrastrukturális állapotoktól, a település fejlettségétől, egyáltalán a zsidó népesség településen belüli elhelyezkedésétől, de mindezek a szempontok érdemben soha nem befolyásolták a végső túlélés esélyeit, ami az esetek többségében minimális volt.
Jó példa erre Szekszárd, ahol a városvezetés például egyáltalán nem alakított ki gettót, ehelyett a vármegye más településére, Dombóvárra, Bonyhádra, az ottani gettókba szállították a város zsidó lakosságát, akik azonban így sem menekültek meg a haláltól, később mindannyian odavesztek a koncentrációs táborokban.
Számos legenda élt olyan településvezetőről, aki nem alakított ki deszkapalánkkal körbevett, úgynevezett zárt gettót, ehelyett csillagos házakba költöztette össze a város zsidó lakosságát, úgynevezett nyílt gettót alakítva ki, ezt a cselekedetét pedig egyfajta zsidómentésként próbálták a későbbiekben beállítani. Vác polgármestere keveredett így zsidómentő hírébe, pedig a tények mindennek éppen az ellenkezőjét bizonyították:
„Az összeköltöztetés után a városi közgyűlésen haragosan interpellált egy úriember: miért nincs még körülkerítve a gettó? A polgármester mentegetőzött: pillanatnyilag nincs elég deszka; mihelyst lesz, azonnal szabályosan körülkerítjük a gettót.”
Kínzás, megalázás és önfinanszírozó modell
A vidéki magyarországi gettókban, legyenek azok zártak, vagy éppen nyitottak, „nem aratott a halál”, Végső István könyvének egyik fejezetcíme, a „nem is olyan szörnyű gettók?” is erre kérdez rá. Ez a megállapítás azonban mindössze az élelmezés valamelyest kielégítő voltára, valamint az elviselhetőbb fokú zsúfoltságra vonatkoztatható, ami azonban a gettóba hurcolást és az érintettek kifosztását illeti, ott egyáltalán nem beszélhetünk semmiféle visszafogottságról. Az erőszak alkalmazása napi szinten volt bevett gyakorlat, az őrszemélyzet brutalitása általában minden képzeletet felülmúló volt.
A zsidóvagyon megszerzése volt valójában az egyik elsődleges célja a folyamatnak, azonban az ismert, és bevett módszereken kívül ennek még egyéb extrém és embertelen példáival is találkozhatunk. Esztergom szab. kir. megyei város polgármestere például rendeletében a gettósítás költségeit is az érintett, már minden vagyontárgyuktól megfosztott, elszegényített, földönfutóvá tett zsidókra terhelte, önfinanszírozóvá téve a folyamatot:
„Az összeköltözéssel járó kiadásokat a zsidók saját személyüket illetően maguk viselik, szegények költözési költségeinek miként való viseléséről a (zsidó – a szerk.) tanács tartozik gondoskodni.”
Vagyis lehetett hivatalos úton, de ugyanakkor bűncselekmény révén is rabolni a zsidó vagyonból. Az úgynevezett „pénzverdék” működtetése aztán végképp sárba tiport minden emberi méltóságot. A csendőrök, vagy az őrszemélyzet más tagjai a tehetős, vagy annak vélt embereket, korabeli szóhasználattal a prominens zsidókat addig verték, ütlegelték, amíg azok be nem vallották, hogy hová rejtették az értékeiket.
Ez a gyakorlat leginkább a kelet- és észak-magyarországi gettókra volt jellemző; elképesztő mértékű kínzások, vallatások zajlottak például az ózdi peremvidéken.
„Hátborzongató visszagondolni a sajóvárkonyi özv. Czukorné halálára, akit a vallató csendőr az asztal mellé térdepeltetett, mindkét mellét az asztal szélére fektette fel és csizmája sarkával melleit széttaposta. Két nap múlva fájdalmas sebeibe belehalt.”
Eltekintve a szabadon megszerezhető préda lehetőségétől, jogosan merül fel a kérdés, hogy a többségi magyar társadalom, melynek a szeme előtt zajlott le mindez a borzalom, miért nem állt ki nagyobb számban az üldözöttek mellett, akik pedig hosszú éveken keresztül szomszédjaik, barátaik voltak.
Persze ez egyfelől szigorúan tiltva volt, a háborús helyzetben mindenki próbálta a saját életét is menteni, másfelől jó ideje zajlott a gyűlölet vetése is, amire áprilistól ráerősített, hogy a nyugati szövetséges erők rendszeressé váló bombázásaiért is a zsidókat tették felelőssé! Olyan cikkek jelentek meg a korabeli sajtóban, amelyek azt sugallták, hogy fényjelekkel ők segítik titokban a szövetségeseket. Bármennyire átlátszó volt is mindez, propagandisztikus módon mégis ezzel érveltek a hivatalosságok még a zárt gettók létesítése ellen is.
„Az elkülönített zsidónegyedet alkotó gettó helyett ház- és utcatömböknek az az előnye, hogy így, mint hálózat létesül a terrorbombázók ellen. És akármennyire is fog fájni Rooseveltnek, kénytelen lesz fajtestvérei közé is bombát dobni […]. Tehát nem csak a magyar lakosságot fogják tudni támadni, mert dédelgetett zsidaik is ott lesznek.”
Az egyedi példákat még hosszan lehetne sorolni, idézetekkel alátámasztani, az igazság az, hogy a gettósítás nagy vonalakban mégis mindenhol hasonló módon zajlott le. Így a gettóélet is számos ponton megegyezett, a zsidó tanácsok szerepe, az összeköltöztetés folyamata, a zsúfoltság, a pszichikai nyomás, a teljes bizonytalanság, a közigazgatás és a rendvédelem intézkedéseinek egyenetlenségei, a túlélésért vívott mindennapos harc, az alapvető emberi méltóság megtartásáért folytatott, végső kimenetelét tekintve lehetetlen küzdelem, a keresztény egyházak szerepvállalása legalább a kitértek, azaz a konvertiták mentesítésében, valamint a nem zsidó lakosság hol negatív, hol passzív, hol pedig pozitív hozzáállása mindenhol hasonló mintázatot követett.
A második világháború legborzalmasabb éve, 1944, sem a magyar társadalom, sem pedig a magyar állam számára nem tekinthető sikeres próbatételnek: nem sikerült nemet mondani a hullarablásra. Emlékezetpolitikánkban azonban ennek ellenére egyáltalán nem foglal el kitüntető helyet a magyar történelem e pár hónapnyi vészterhes időszaka, sőt maguk az eseményeket megélő visszaemlékezők is mintha a felejtést tartanák a legmegfelelőbb múltfeldolgozásnak.
Végső István is ezt a fajta ambivalens hozzáállást próbálja megfejteni könyvében: „Azt tapasztalhatjuk, hogy a vidéki gettók a túlélők, a koronatanúk számára is nehezen értelmezhető, kihagyható és röviden elmesélhető élettörténet-töredékek közé tartoznak. Talán nem véletlen, hogy a magyarországi, vidéki holokauszt-emlékhelyek között is viszonylag kevés a konkrét gettóemléktábla. Számításaink szerint nincs 20 település, város, ahol lenne ilyen jellegű, kizárólag gettóra emlékeztető emlékhely.”
Végső István: Gettóélet ’44 – A magyarországi vidéki gettósítás története. Jaffa Kiadó, Budapest, 2025, 4999 Ft.
