Hallgattassék meg a másik fél is!
Tavaly nyáron a könyvhét utáni uborkaszezonban akadtam rá Moa Herngren A válás című regényére, amely első pillantásra egy sablonos történetnek tűnt, de végül meglepően mély és árnyalt olvasmánnyá vált. A kötet elején Bea szemszögéből ismerhettük meg a történetet: ötvenes éveiben járó nő – stabil házassággal, két szerető gyermekkel és értelmes munkával –, akinek élete egyik pillanatról a másikra omlott össze, amikor férje, Niklas, egy vita után váratlanul elhagyta. A nő és környezete teljesen értetlenül állt az események előtt. A regény második részében azonban Niklas nézőpontja került előtérbe, és lassan kirajzolódott egy másik valóság: a segítő, alkalmazkodó férfi belső vívódása, aki soha nem azt az életet élte, amit igazán szeretett volna.
Herngren finom eszközökkel mutatta meg, hogy ugyanazok az események mennyire máshogy élhetők meg. A záró szakaszban a szerző bátran felrúgta a korábbi egyensúlyt, és az egyik szereplő oldalára állt, ezzel éles kérdéseket vetve fel hűségről, önazonosságról és boldogságról. A regény letisztult stílusa és skandináv realizmusa valódi irodalmi élménnyé tette az olvasást, így nem csoda, hogy az óriási sikeren felbuzdulva a Helikon Kiadó hamar elhozta a trilógia második kötetét.
A jól bevált recept
A svéd szerző a kötet elején az előző jól bevált receptjét követi, hiszen ismét csak egy jóravaló középkorú asszony monológjával indítunk, és ezt olvasva Asával együtt értetlenkedünk azon, hogy miért szakította meg vele a kapcsolatot az addig hozzá mindig is közel álló fia, illetve az egész baráti köre. Asa egy rendkívül sikeres kommunikációs tanácsadó, akinek azonban a magánélete nem úgy alakult, ahogy azt tervezte. Gyermeke apja alig két év együttélés után elhagyta, hogy új családot alapítson Dániában, a nő ezután csak a fiának élt, hogy kettejük világát olyan tökéletessé és teljessé tegye, amennyire csak lehetséges. Sokáig úgy tűnt számára, hogy szinte hiba nélküli munkát végzett, ám Andreas összejön a legközelebbi barátnő lányával, Josefinnel, ami nem várt folyamatokat indít el.
„Tiszteletben tartottam Andreas kívánságát, nem kerestem őket. Nem telefonáltam, nem küldtem e-mailt, és nem ugrottam fel hozzájuk semmiféle ürüggyel. Ami igazi erőpróba volt. Próbáltam mindig csak a következő napra koncentrálni. Szerencsére elég sokat kellett utazgatnom az előadások miatt. Az utazások kissé normalizálták a helyzetet. Úgy tehettem, mintha egy átlagos munkahetem volna, amikor úgyis különböző városokban vagyunk, és ezért kevesebbet is kommunikálunk.
A gröndali sziklás partszakasz helyett tehát egy borasi szálloda medencéjében úsztam. Egy másik alkalommal a göteborgi Majornában futottam kora reggel, közben pedig igyekeztem a testemre figyelni, nem arra, ami a fejemben kavargott. De minél jobban próbáljuk elhessegetni a gondolatainkat, annál többször jutnak eszünkbe. Amikor már annyira széthajtottam magam, hogy a tejsav görcsbe rántotta a lábam, akkor sem sikerült elérnem, hogy ne Andreason töprengjek. Meddig tart ez a szünet? Mikor fognak megbocsátani nekem? És a születésnap. Nyilvánvalóan szerettem volna felköszönteni. Odamehetek vajon? Vagy mégsem?”
Asa sosem szerette Josefint, mindig is hideg és manipulatív személynek tartotta, ám igyekszik jó képet vágni a dologhoz és közel kerülni a lányhoz. Próbálkozásai azonban rendre zátonyra futnak, és a fia is egyre inkább ellene fordul. De vajon miért? Ahogy Asa elmeséli a dolgokat, nehéz nem mellé állni, még akkor is, ha tudjuk, hogy mindent a saját szűrőjén keresztül néz, és így egy megbízhatatlan elbeszélővel van dolgunk. A bő háromszáz oldalnyi szöveg java része az egyre inkább elkeseredő ötvenes anyukáé, aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed fia, menye és barátai szemében, hogy a végére teljesen egyedül maradjon. De tényleg miért?
Egyszerre lehet igaza mindenkinek
Ahogy az előző kötetben, ezúttal is a másik oldal megértése a kulcs, hiszen természetesen előfordulhat, hogy nem Asa látja jól a dolgokat. Így röviden bepillanthatunk az apa nélkül felnövő és az anyja számára mindig megfelelni igyekvő Andreas gondolataiba, illetve abba a Josefinébe is, aki talán tényleg olyan hideg és manipulatív személyiség, amilyennek az anyósa gondolja. Vagy nem, hiszen itt egyszerre lehet igaza mindenkinek, mint ahogy egyszerre tévedhetnek is mindannyian.
Herngren most is abban a legerősebb, amiben a korábbi kötetben: úgy építi fel a monológjait, hogy gyakorlatilag valamilyen szinten igazat adhatunk bármelyik szereplőjének, akik mást és mást akarnak, de mindannyiukat meg lehet érteni. Így olyan fontos témákról olvashatunk, mint a generációkon átívelő traumák kérdése, a túlzott szülői szeretet által okozott károk, a gyermeki önállóság és a szülői ragaszkodás közötti átmenet, valamint a mindenki életét megmérgező hatalmi játszmák.
A végére örömmel konstatáltam, hogy a svéd szerző minden téren (kiváló karakterek, hiteles monológok, remek felépítés, néha meglepő fordulatok és a már említett elgondolkodtató kérdések) hozta az előző sikerkötet színvonalát, és ezúttal is csak azt lehet felhozni negatívumként, hogy a szöveg nem kíván különösebb olvasói erőfeszítést, hiszen szinte mindent készen kapunk. Ennél nagyobb bajunk azonban sosem legyen.
Moa Herngren: Az anyós
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Helikon, 2025, 5499 Ft
