Az utolsó madár vagy az utolsó ember?

Az utóbbi években – a klímaváltozás mind szembetűnőbb jeleivel párhuzamosan – egyre több természettudományos és ökológiai témájú regény születik, és szerencsére bőven vannak köztük olyanok, amelyek túlmennek a puszta figyelemfelhíváson. A francia Sibylle Grimbert első magyarul megjelenő művére azonban elsősorban nem a kétségkívül érdekfeszítő témája, hanem az általa 2022-ben elnyert Goncourt des lycéens díj miatt figyeltem fel, hiszen ezt az elismerést nem szokták csak úgy osztogatni.

„Távolról csak a hasukon lévő fehér folt különböztette meg őket a sziklafal szélétől; a hasuk felett csillogó kampós csőr, akár a ragadozó madaraké, csaknem olyan hosszú. Jobbra-balra billegve meneteltek előre; látszólag szép nyugodtan haladtak, minden lépést megfontolva, elvégre a stabilitás fontos dolog; minden lépésnél csavartak egyet a derekukon, így hozták testüket ismét alaphelyzetbe. Az emberek is csak nehezen tudtak haladni, a kis sziget felázott, súlyos földjében igyekeztek megtámasztani a lábukat, hajlott hátuk szinte párhuzamos volt a part homokjával, kezük-lábuk szétvetve, akár a libasorban haladó hatalmas rákok; szemben a pingvinekkel, akik a helyzethez egyáltalán nem illő módon rendületlenül meneteltek óvatosan a part felé.

Eldey szigetén – ezen a meredek sziklán, ahonnan a távolban az izlandi partokat is lehetett látni – szép idő volt, legalábbis egy átlagos naphoz képest, amikor hatalmasak a hullámok, olyan hatalmasak, hogy eső sem kell, mégis nedves és hideg a levegő, bepárásítja a tekintetet.”

A mészárlás csak a kezdet

Bár a lényeg szokás szerint a mélyben van, Az utolsó egyed története már önmagában is elég megkapó és felkavaró. A cselekmény 1835-ben veszi kezdetét, amikor Gus, a fiatal francia zoológus tanúja lesz egy apró északi szigeten élő óriásalka-kolónia kegyetlen lemészárlásának. Ez a brutális és értelmetlen esemény (a röpképtelen és a szárazföldön esetlen állatokat percek alatt verik agyon vagy fojtják meg az egyébként teljesen közömbös tengerészek, hogy zsíros és nem túl ízletes húsukat vacsorára elfogyasszák) eleinte nem is különösebben érinti meg főszereplőnket, hiszen ebben a korban ez a dolgok normális menete. Egyetlenegy madár azonban, ha sérülten is, de túléli a vérfürdőt, és fogságba esve akár meg is alapozhatja Gus szerencséjét, ugyanis a férfit alkalmazó múzeum éppen egy kiállítani való példányt keres az erősen kihalófélben lévő fajból. A regény kettejük kapcsolatáról és arról a folyamatról is szól, ahogy a férfi ráébred arra, hogy az általa Prospnak elnevezett állat minden bizonnyal nemcsak az utolsó élő óriásalka a Földön, de egyben egy olyan lény is, amelynek életben maradása egyes-egyedül tőle függ.

Grimbert stílusa kimondottan lassú, nyugodt, melankolikus, és remekül idézi fel a 19. századi regények hangulatát, így tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassa, miként kerül kölcsönösen egymás univerzumának középpontjába a tudós és az állat. Bár a szerző nem kimondottan antropomorfizálja Prospot, eléri azt, hogy az olvasó ugyanúgy tekintsen rá, mint egy emberre, és így az alka elkerülhetetlen pusztulása is ugyanakkora tragédiaként hasson, mintha egy valódi embert veszítenénk el. A fokozatos átrendeződés – Gus távolodása az emberi közegtől, barátoktól, kollégáktól, sőt a tudományos érdeklődés hagyományos formáitól – annak a mély átalakulásnak a lenyomata, amelyet a felelősség, az együttélés és a magány tapasztalata idéz elő benne.

A regény nem csupán a természet és az ember kapcsolatát boncolgatja, hanem azt is, hogy ez a kapcsolat hogyan képes gyökeresen átformálni az identitást.

Tükörbe nézve

A szerző érdekesen mutatja be azt a folyamatot, amelynek során a férfi elmerül a megszállottság, a magány és az őrület egyfajta keverékében, hogy itt ráébredjen arra, ami a kor embere számára még messze nem evidens: fajunk képes arra, hogy döntő mértékben megváltoztassa környezetét, és közben olyan pusztítást is véghez tud vinni, ami teljességgel visszafordíthatatlan. Grimbert kiválóan adta vissza, hogy itt még jóval Darwin előtt jártunk, és az éppen tömegmészárlást rendező ember sem fogta fel, hogy mit tesz. Ha kellett valami, elvette, ha éhes volt, evett. Borzalmas belegondolni, hogy bár azóta eltelt közel kétszáz év, és közben felvérteztük magunkat elképesztő mértékű tudással, lényegünket tekintve nem változtunk, sőt a helyzet összehasonlíthatatlanul rosszabb.

Ahogyan a történet halad előre, egyre inkább a belső világ felé fordul: a külső események háttérbe szorulnak, és helyüket az önvizsgálat, az emlékezés és az elbeszélhetetlennek tűnő érzelmek belső dialógusa veszi át. A történelmi és földrajzi kontextus ugyan jól kidolgozott, mégis másodlagossá válik, hiszen a regény valódi tere a lélek – legyen az emberi vagy állati. Az olvasó akarva-akaratlanul is azonosul Gusszal, hiszen Grimbert úgy vezeti a történetet, hogy minden döntés, minden mozdulat belső szükségszerűséggé válik.

Prosp egyre kevésbé állat, egyre inkább tükör, amelyben a főhős – és rajta keresztül az olvasó – saját emberségét, kiszolgáltatottságát és veszteségeit ismeri fel.

Ez a fajta írói érzékenység különösen értékes a mai világban, ahol az ember és természet kapcsolatát gyakran leegyszerűsítve, didaktikusan ábrázolják. Grimbert nem kiált vádat, nem tanít moralizálva – helyette egy lassan kibontakozó érzelmi tapasztalatot kínál, amely épp csendessége miatt válik olyan megrázóvá. A regény utolsó harmada, amely Prosp elkerülhetetlen halálára készíti fel az olvasót, különösen erős: mintha minden addigi oldal csak ennek az egyetlen végpontnak az elérését szolgálta volna. És amikor az utolsó mondat elhangzik, már nem is az a kérdés, mi lett az óriásalkával, hanem az: mi maradt Gusból – és belőlünk – utána.

Grimbert rövidke regénye nemcsak, illetve nem elsősorban a története, hanem roppant aktuális és gondolatébresztő volta miatt lehet sokak számára érdekes, és mint ilyennek, alighanem ott lesz a helye az év végi best of listákon.

Sibylle Grimbert: Az utolsó egyed
Fordította: Kiss Kornélia
Magvető, 2025, 4999 Ft