Fél évszázada nem oszlik a rejtély Amanda Lear körül

„Ha le akarunk nyűgözni valakit, azt az igazi énünkkel tegyük! Légy önmagad és, tündökölni fogsz! Aki hagyja magát beskatulyázni, abból semmi sem lesz” – ezt April Ashley mondja valamikor talán a nyolcvanas években az Enigma című filmben, és tudja, hogy miről beszél. Ashley a harmincas évek Liverpooljában született, egy munkáscsalád gyerekeként. Két öngyilkossági kísérlet és egy kiadós sokkterápiás pszichiátriai kezelés után elhagyta az országot, és Párizsba költözött.

A francia fővárosban beállt a Le Carrousel társulatába. Habár a francia törvények szerint törvény tiltotta azt, hogy férfiak női ruhákat viseljenek, a klubban a színpadi műsorban elnézték ezt – a Le Carrousel pedig Európa egyik legjelentősebb klubja lett, ahol drag queenek léphettek fel, és különböző transzvesztita műsorszámokat adhattak elő. Voltak, akik nemi korrekciós műtétre gyűjtöttek, ilyen volt Ashley is.

Itt dolgozott egy előadó, akinek sokat nem tudtak a hátteréről, csak azt, hogy művészeti iskolába járt, tehetségesen festett és rajzolt a turistáknak a párizsi utcákon. A művészneve Péki d'Oslo volt, de Ashley állítása szerint a világ egészen más néven ismerheti az egykori drag előadót: szerinte, és több egykori kollégája szerint ő ugyanis nem más mint, a hetvenes évek híres modellje és diszkóénekesnője, Amanda Lear.

Lear jellegzetes arcával és még jellegzetesebb hangjával olyan sztárok között sodródott a hatvanas-hetvenes évek Londonjában, mint a Rolling Stones vagy David Bowie. Ha a neve nem is mond semmit, a hangja vagy egy dala egészen biztosan. Aki nincs otthon az európai diszkóban, az ismerheti egy jégkrémreklámból is, amiben azt búgja a hangja, hogy Give a Bit of Mmh to Me. Annak a dalnak az eredeti címe az, hogy Enigma, azaz rejtély. És az lett a címe annak a dokumentumfilmnek, ami most párhuzamot von April Ashley és Amanda Lear karrierje között.

Pikáns benne viszont két dolog egyszerre: az egyik az, hogy Ashley már nem él, 86 éves korában elhunyt, a brit állam által kitüntetett jogvédőként. A másik pedig az, hogy Amanda Lear egész karrierje során tagadta, hogy ő lenne Péki d’Oslo. Pontosabban a tagadás nem a jó szó, néha azt állította, hogy mindezt barátja, Salvador Dalí találta ki, néha azt, hogy David Bowie, néha pedig azt, hogy saját maga, méghozzá azért, hogy még több lemezt tudjon eladni.

Lear még életben van, de ez általában nem segít abban, hogy pontos információkat lehessen megtudni a múltjáról: az sem pontosan világos, hogy melyik évben született, mi az eredeti neve (a Lear az első, brit férjétől jön), kik a szülei. Zackary Drucker rendező ennek ellenére megpróbál személyesen kihúzni belőle információkat, vagy ha más nem, elismeréseket, hogy bizonyos fotókon ő látható más drag előadókkal.

Leart viszont már megedzette a több évtizedes vájkálás a gendermúltjában, és rezzenéstelenül, reflexből tudja bármilyen kérdésre mondani, hogy nem emlékszik, nem ő volt, nem tudja, hogy miről van szó. Úgy tűnhet, hogy a transz Drucker szeretne egy egyértelmű választ kicsikarni arra a kérdésre, hogy akkor pontosan mi Amanda Lear születési neme, de szerencsére az Enigma nem egy ilyen hoppá-pillanat felé megy, hanem valami sokkal empatikusabb felé.

Lear kemény dió, de Drucker felkészült az interjúra, és amikor szembesíti a saját dalszövegeivel, ráadásul azokkal, amelyek erre a nagy titokra adnak egyértelmű válaszokat, akkor még az énekesnő is elismeri, hogy valószínűleg soha senki sem figyelt annyira a szövegeire, mint a rendező. Érdekes, hogy hiába próbál kihúzni Learből valami konkrétat, az énekesnő sosem tűnik túlságosan idegesnek. Valószínűleg voltak már kellemetlenebb élményei is.

Amíg Lear története meglehetősen ködös és nehezen megfogható, addig Ashley élete már sokkal konkrétabb. Miután otthagyta a Carrouselt a sikeres nemi korrekciós műtéte után, hozzáment egy brit arisztokratához. A házasság nem tartott sokáig, miután egy barát elkottyantotta a sajtónak, hogy April Ashley nem nőként született, a hatvanas évek brit sajtója pedig vérebként ugrott a sztorira, férje pedig annak ellenére meg akarta semmisíteni a frigyet, hogy a feleség szerint pontosan tudta, kit vesz el.

Az érvénytelenítés miatt a nőnek borzasztóan megalázó orvosi procedúráknak kellett alávetnie magát, hogy megállapítsák a születési nemét, és amikor vége lett ezeknek a vizsgálatoknak, inkább elhagyta az országot. Hogy aztán visszatérjen, nyisson egy éttermet, amivel a londoni éjszakai élet egyik népszerű figurája, tévéműsorok rendszeres vendége lett. Azt most hagyjuk, hogy ezekben a tévéműsorokban milyen kérdésekre kellett folyton válaszolnia. Mint Amanda Learnek.

Ha az Enigma csak ki szeretne erőszakolni egy egyértelmű választ Learből, akkor lennének problémák vele. Főleg azért is, mert a narráció jelentős részében ugyanis April Ashley gondolatai hangoznak el, de nem konkrétan a szavai – a főcím valahogy úgy fogalmaz, hogy ezek különböző forrásokból összerakott mondatok, amiket szerencsére nem mesterséges intelligenciával mondattak fel, hanem egy színésznővel.

Habár többször is jelzik a képernyőn, hogy ezek nem szó szerinti idézetek, a szövegek fontos magyarázatok, történetmesélési átkötések, és ez a megoldás túl nagy lehetőséget ad a filmkészítőknek, hogy így vagy úgy, de kiigazítsák a mondanivalót. April Ashley az archív felvételeken annyira sajátos stílusban és hanghordozásban beszél, hogy nem is sikerül teljesen utánozni, de a fontosabb kérdés az, hogy egyáltalán miért volt rá szükség.

Azért, mert az Enigma nem feltétlenül ad ki egy komplett történetet, inkább két nő párhuzamos portréja. És az emlékeztetője annak, hogy az állítólagos genderőrület és az arra adott diktatórikus válasz nem az utóbbi évek Brüsszelének köszönhető.

Az Enigma június 24-től látható a Maxon.