Amikor a történelem maga alá gyűri a regényhőst

Mivel én is azok közé tartozom, akiknek annak idején feledhetetlen élményt jelentett a Fogság, az idei könyvhét egyik legjobban várt megjelenése volt Spiró György legújabb nagyregénye, a Padmaly, amely kísérletet tesz arra, hogy összefoglalja a 19. századi magyar történelmet, és amely minden bizonnyal a nyár nagy slágere lesz.

Persze a fokozott várakozás aligha véletlen: Spiró az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb formátumú magyar írója, akinek minden új könyve esemény. Pályakezdésétől kezdve világos volt, hogy nem hajlandó a középút kényelmére: történelmi regényei (Az Ikszek, Fogság, Diavolina), csakúgy, mint drámái (Csirkefej, Imposztor), a hatalom, a kultúra és az egyén viszonyát járják körül megalkuvás nélküli következetességgel. A hatalmas ívű, enciklopédikus Fogság után a Tavaszi tárlat a Kádár-kor hétköznapi abszurditását ragadta meg dermesztő pontossággal. Spiró írásait egyszerre jellemzi a dokumentumszerű hitelesség, a nyelvi tudatosság, az irónia és egyfajta mélyen morális világérzékelés. Nála nincsenek jók és rosszak, csak kiszolgáltatott figurák, történelmi helyzetek és árnyalatnyi mozgásterek. Az életmű – terjedelmén és változatosságán túl – éppen ezért vált megkerülhetetlenné.

De mégis ki az a Teréz?

A pontosan 600 oldalas új mű majdnem egy évszázadon át hömpölygő történetének rejtett főhőse az a Seidl Teréz, akiről valószínűleg csak nagyon kevesen hallottak idehaza. A Fogsághoz hasonlóan ez a könyvmonstrum is annak komótosságával indul, egész pontosan Teréz születésével, akinek aztán korántsem adatott meg szép vagy egyszerű gyerekkor. Születése után ugyanis nem győzték egymásnak passzolgatni a szülei (egy alkoholista és teljességgel lecsúszott varga és a felesége), illetve a különböző rokonok, akik többnyire nem láttak mást a fiatal lányban, mint koloncot vagy ingyencselédet. Aztán már vénlány korában (a húszas évei közepén) rámosolyog a szerencse, amikor megkéri a kezét egy meglehetősen zavaros hátterű és rongyosan öltözött alak. Ebben a korszakban bizony az ilyet is meg kellett becsülni.

Ahogy azonban szép komótosan ballagunk előre a történetben, egyre többet megtudunk erről a sokáig névtelenül maradó figuráról, aki lehet, hogy szegény, előnytelen külsejű, izgága, csélcsap, és még sorolhatnám, de bizony értelmiségi is, aki némi kényszerű házitanítóskodás mellett könyveket is ír a legkülönbözőbb témákban. Bár a fülszöveg már jó előre lelövi a poént, száz oldal után egy bizonyos közismert március közepi nap végén a kiszabadítására összegyűlt tömeg is kimondja a nevét: Stansics, azaz magyarosítva Táncsics Mihály.

A Padmalyra éppen ez a vonás igazán jellemző sokszor: az elénk kerülő – és ha máshonnan nem, az iskolai tanulmányainkból vagy a jól-rosszul működő nemzeti emlékezetből ismerős – figurákat pátosztól mentesen, a maguk esendő voltában mutatja be. A nagy Táncsics ugyanis egy ilyen nem túl szimpatikus, nyüzüge kis alak (is) volt. Természetesen nemcsak Táncsics, de a korszak – sőt, korszakok, hiszen ne feledjük, hogy majdcsak egy teljes évszázad telik el a könyv lapjain – szinte minden nagy alakja feltűnik valamilyen formában ebben a nagyregényben, hogy róluk is rendre lehulljon a lepel. Van, aki a márciusi 12 pont nagy barátjaként helyesli, hogy magyar katonák verjék le az itáliai forradalmat, de akad olyan haladó szellemű nemes is, aki azért a nemsokára megtörténő jobbágyfelszabadítás előtt jó pénzért eladja a földjét az ott lakóknak. Lám-lám, már akkor is csurrant-cseppent a tűz közelében ülőknek.

„Március 8-án a Duna-parton nagy tömeg várta a pozsonyi hajót. Mit döntött a diéta? Az érkezők csalódottan számoltak be róla, hogy az alsóház elodázta a reformokat sürgető felirat megvitatását, mert Kossuth visszakozott, pedig István nádor támogatja. Kossuth fél. Kossuth mindent akar, csak alapvető reformokat nem.

Az Ellenzéki Kör tizedikére virradóra tartotta hangversenyét, Teréz a Szép utcai palota előtt ácsorgott a sokaságban. Vörösmarty, Garay és Irinyi József beszélt, nem mondtak semmi újat. A zenészek bátrabbnak bizonyultak, a Rákóczi-indulót és a Marseillaise-t játszották.

11-én délelőtt a Fillingerben az ifjak a József-napi néplakomáról tárgyaltak. Abban megegyeztek, hogy Rákosmezőn fogják tartani, de azt nem sikerült tisztázniuk, hogy mennyi terítékpénzt kérjenek, mennyit hajlandók megfizetni a népek, mennyi lenne már éppen sok. Kár, hogy Batthyány Kázmér és Batthyány Lajos Pozsonyban van, most nem kérhetők fel, hogy a lakomát finanszírozzák.”

Mint egy törikönyv

A mű másik jellemzője az a hihetetlen méretű és mélységű tudásanyag, amelyet képes befogadni. A szerző több interjúban is elmondta, hogy célja volt a magyar nemzet történetének ezt a fontos időszakát a lehető legátfogóbban bemutatni, és ehhez szinte minden fontosabb szereplőt így vagy úgy megidéz a lapokon. Hogy ez a vállalás még hangsúlyosabb legyen, gyakran szerepelnek hosszas idézetek korabeli újságokból, napilapokból, politikai, illetve társadalomtudományos témájú kötetekből, valamint szépirodalmi művekből is.

Ennek az enciklopédikusságnak azonban van egy komoly hátulütője, mégpedig az, hogy a nagy, országos jelentőségű események bemutatásakor Teréz sokszor hosszú időre eltűnik, és a regény ilyenkor hajlamos átváltani egyfajta történelemkönyvvé, amely engem igen sokszor kizökkentett a történetből. Spirónak ugyanis döntenie kellett, hogy marad az eseményeket általában befolyásolni képtelen hősnő mellett, vagy bemutatja a nagy összefüggéseket, és ez utóbbit választotta. Ez egy teljességgel elfogadható döntés, ám egy olyan is, ami meghozatalával a történet szorul számos alkalommal kissé háttérbe.

Mindezek ellenére nem lehet elvitatni a Padmaly jelentőségét: ez a regény ugyan nem fogja úgy magával ragadni az olvasót, mint a Fogság, és nem is olyan mértékben kidolgozott, mint az Ikszek, de kétségkívül méltó darabja a Spiró- életműnek. Egy vállaltan nagy ívű és átgondolt mű, amely nem akar megfelelni a mai gyorsfogyasztású könyvpiac elvárásainak. Megkívánja az időt, a figyelmet, az elmélyülést – cserébe viszont egy olyan világot tár elénk, amely nemcsak a múltról, de nagyon is a jelenről szól. És ez az, amit Spiró mindig is tudott: hogy a történelemnél nincs aktuálisabb.

Spiró György: Padmaly
Magvető, 2025, 7999 Ft