Ilyen érzés a világvége?
A helyszín lehetne Ozora vagy Dádpuszta vagy egy illegális helyszín, amiről sosem hallottam. Marcona kezek építenek tornyokat hangfalakból, egymáshoz illesztve őket. A kábeleket bedugják, a zenét elindítják, a mozit pedig annyira eltelíti a basszus és a csillapíthatatlan ütem, hogy a stáblista nevei táncolnak a vásznon a rezgéstől.
A helyszín viszont nem Ozora vagy Dádpuszta vagy egy illegális terep, amiről sosem hallottam, hanem Marokkó, ahol a sivatagi port tapossák a táncosok, akiket valószínűleg pofa alapján nem engednének be még egy dohányboltba sem. Megállás nélkül táncolnak, teljesen mindegy, milyen napszak van. Egyik este bukkan fel közöttük Luis (Sergi Lopez), a fiával és a kutyájával. Luis azért jött Marokkóba, hogy megtalálja a lányát, akit öt hónapja nem látott a család. Itt sem sikerül, de egy csapat nomád szerint lesz egy másik rave, sokkal mélyebben a sivatagban, ahol ott lehet a lány.
Így kezdődik a Sirāt, az idei év egyik európai filmes szenzációja, a 2025-ös cannes-i filmfesztivál zsűri díjas filmje, és ennyiből egészen biztosan nem mondanánk meg, hogyan végződik. A címe az iszlámban a pokol és a menny közötti ösvényt jelenti, de a spanyol Oliver Laxe filmjében nincsen menny, csak pokol és még pokolibb. Az első rave is idillinek indul, aztán a katonaság feloszlatja. A rádió a harmadik világháborúról beszél, és megosztott országokról. A sivatagban viszont nincsen semmi, csak a teljes kilátástalanság és a dübörgő zene, amit visznek magukkal.
A Sirātot könnyű más filmekhez hasonlítani: az átkelés a konvojjal a könyörtelen természetben egyértelműen A félelem bére, vagy az amerikai remake-je, A félelem ára. A lányát egy tőle idegen szubkultúrában kereső apa ismerős lehet mondjuk a Paul Schrader-féle Kőkemény pornóvilágból. Lehet, hogy Laxe szándékosan tiszteleg ezek előtt a filmek előtt, de a sajátja ennél sokkal széttartóbb, megfoghatatlanabb, és szimbolikusabb.
Hogy a szimbólumok mit takarnak, azt már nehezebb megfejteni. A Sirāt középpontjában egyértelműen a középkorú Luis áll, akinek a kálváriái csak megsokszorozódnak a film alatt. Neki a sivatagi trip egzisztenciális út, szembenézni azzal, hogy potenciálisan elvesztette a lányát, és szembenézni még azzal, ami az úton történik. Az őt tulajdonképpen vezető, de inkább kölcsönösen kihasználó nomádok – akiket amatőrök játszanak – megítélése már nehezebb. Laxe direkt olyan színészeket is választott, akiknek sérültek a végtagjaik, egyiküknek a csuklótól hiányzik a karja, a másiknak protézis van a lábán. Nem isznak, nem esznek, csak járják a senkiföldjét, leteszik a hangfalakat, és azt a vidéket a magukévá teszik.
A Sirāt hipnotikus, de elaludni nem lehet rajta: hangos, megdöbbentő, egyes pillanataiban pedig olyan sokkoló, amilyet régen lehetett moziban látni. Pont ezek miatt a sokkoló pillanatok miatt nehéz eldönteni, hogy Laxe embereknek tekinti-e a karaktereit, vagy inkább olyan szabadon mozgatható bábokként látja őket, amíg segítenek elmondani a példabeszédét a sors különös kegyetlenségéről. A film az utolsó harmadában különösen kegyetlen irányba fordul el, amit könnyű betudni öncélú szadizmusnak.
Az ereje kisebb nem lesz ettől, és a Sirātnak iszonyatos ereje van, akár a zene tombol, akár csak azt nézzük, hogy a sivatagi semmiben, éjjeli fényszórókkal dübörögnek a teherautók. Még az üres képeit is átjárja valami megfoghatatlan iszonyat attól, hogy a világvégét látjuk a szemünk előtt, olyan tájakon, ahol talán élet sem volt soha. A részben marokkói, részben spanyol helyszínek már a világégés utáni – vagy civilizáció előtti – állapotot is tükrözik, amikbe a szereplőink belerondítanak. Mert rajtuk kívül nem sok bizonyítéka van annak, hogy a Földön még van élet.
A Sirāt megítélésében nem tudok dűlőre jutni: letaglózó erővel zajlik a szemünk előtt, iszonyatosan menő zenével. Az utóbbit a Kangding Ray néven alkotó francia DJ rakta össze, és olyan, mintha a föld mozdulna meg, és ettől leállna minden elektromos eszköz a közelünkben. Úgy néz ki, mint egy páneurópai Mad Max, csak itt nem az üzemanyagért vagy a szülőrabszolgákért, hanem az egzisztenciáért menne a versenyfutás. „Ilyen érzés a világvége?” – teszi fel a kérdést, miközben hajthatatlanul haladnak előre. Luis, fia, és kiskutyája segítségével rögtön megtaláljuk az azonosulási pontot, velük együtt engem is elvitt a lendülete.
Mégis zavarban vagyok a tartalmával. Laxe elég mizantróp módon bánik a saját karaktereivel, és erősen utal arra, hogy mindezt maguknak köszönhetik: Luis családjával is akkor kezdenek el történni a megmagyarázhatatlan események, amikor kezdenek összeolvadni a nomádokkal, amikor megosztják az élelmiszerüket, Luis fia, Esteban pedig kap egy felnyírt frizurát az egyikőjüktől. Jelent ez bármit? Van ok-okozat? Vagy csak én keresek értelmet valamiben, amiben képtelenség megtalálni? Lehet, hogy erről szól az egész, én meg fűszálakba kapaszkodok? A sivatagban nincsenek fűszálak.
A Sirāt premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt. Mi Karlovy Vary-ban láttuk. Úgy tudjuk, hogy Magyarországon is be fogják mutatni.
A film előzetese:
