Anyja mögött ült, amikor az meghalt autóbalesetben, most filmmel próbál visszaemlékezni rá

Elvesztettünk egy híres magyart. Mariska Hargitay, aki leginkább az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály című tévésorozat egyik nyomozójaként ismert, a My Mom Jayne (magyar, jó hosszú címén: Anyám, Jayne Mansfield – Mariska Hargitay filmje) című dokumentumfilmjével bevallotta azt, amit több mint huszonöt éve tudott. Az édesapja nem a magyar disszidens, sportoló, testépítő, színész Hargitay Miklós, azaz Mickey Hargitay, akivel felnőtt, hanem az olasz klubénekes Nelson Sardelli, akivel édesanyjának viszonya volt a hatvanas években. Magyarország–Olaszország 0:1.

Hargitay édesanyja viszont végig ugyanaz volt. Jayne Mansfield, az ötvenes évek platinaszőke színésznője, aki belekényszerült a bombázó skatulyájába, miközben sokkal nagyobb ambíciók táplálták. Mansfield Magyarországon talán kevésbé ismert, mint Marilyn Monroe, de az életük vége hasonlóan tragikus volt, a színésznő harmincnégy évesen halálos autóbalesetet szenvedett utasként. A hátsó ülésen ott voltak a gyerekei, köztük a hároméves Mariska is. Különös egybeesés, hogy Jayne Mansfield is hároméves volt, amikor a családi autó hátsó ülésén átélte, hogy apja szívinfarktust kap, és meghal a volán mögött.

A My Mom Jane pedzegeti, de nem fejti fel túlságosan Mansfield karrierjének nagy ellentmondását, nevezetesen hogy a színésznő a nyilvánosság előtt boldogan eljátszotta, hogy ő a buta, nagy mellű, szőke fruska, aki imádja a figyelmet. Mariska más szülőktől is származó testvérei megfejtik, hogy édesanyjuktól egyszerűen ezt várta el a közvélemény, hogy viselkedjen üresfejű bombázóként, aki még a hangját, pontosabban a beszédstílusát is megváltoztatta a filmekben és az interjúkban. Azt, ahogyan Jayne Mansfielddel bánt az ötvenes és hatvanas évek sajtója, nem kell utólag értelmezni vagy újrafelfedezni, elég nyilvánvaló volt, hogy bőségesen kapott a korszak szexizmusából.

Például akkor, amikor egy beszélgetős műsorban demonstrálta azt, ahogy hegedülni képes, de a közönség és a műsorvezető sem vette túlságosan komolyan. Miközben az ellenkezője is igaz volt, a komikus Groucho Marx tévéműsorában a házigazda szemtől szembe mondja, hogy ő pontosan tudja, hogy Jayne Mansfield nem olyan üresfejű, mint amilyennek mutatja magát, sőt. Marx már csak tudja, együtt játszottak a Will Success Spoil Rock Hunter? című haláli vígjátékban.

Mansfield pedig tényleg hegedült, zongorázott, beszélt franciául, olaszul, spanyolul és a dokumentumfilm egyik megszólalója szerint magyarul is. Miközben alaposan és szinte megszállottan gyűjtött minden egyes sajtómegjelenést, ezeket kivágta az újságokból, és albumokba ragasztotta őket. A filmben a Hargitay gyerekek megtalálják ezeket az albumokat. Nagyon sok van belőlük.

Mariska Hargitay többször beszélt arról, hogy semmi emléke nincsen sem az anyjáról, sem az anyja halálát okozó autóbalesetről, ezért a My Mom Jayne vezérfonala az, hogy megpróbálja valahogy rekonstruálni a személyiségét a testvérei elmondásai alapján. A dokumentumfilm erősen családcentrikus, rengeteg archív felvételt, visszaemlékezést láthatunk, de mint ilyenek, általában mellőznek minden külső szemlélőt vagy szakértőt, ami itt azért segített volna elhelyezni jobban mind Jayne Mansfieldet, mind Mickey Hargitayt a szórakoztatóiparban.

Az egyetlen külső szakértő Mansfield egykori sajtósa, a majdnem százéves Rusty Strait. Ő volt a felelős azért, hogy a színésznő megállás nélkül a figyelem középpontjában legyen, hogy nonstop publicitást kapjon. „Arról volt híres, hogy sok boltot megnyitott” – mondja róla, de az interjúkat készítő Mariska Hargitay vagy nem akar mélyebbre menni az anyja szereplési kényszerében (akár belülről, akár a rendszerből fakadt), vagy nem sikerült neki.

Mansfield karrierje aztán szomorúbb fordulatot vett, amikor elvált Mickey Hargitaytól. Először egy olasz rendezővel kötött házasságot, majd amikor tőle elvált, a válóperes ügyvédjével kezdett kapcsolatot. Újságokban tudott szerepelni még, de sikeres filmekben nem, végül varietében és klubokban kellett fellépnie. Inni kezdett, gyógyszereket szedett, a negyedik férje bántalmazta. Az autóbaleset éjjel történt, amikor egyik fellépéséről a másikra vitték.

Mansfield élete sokatmondó szerepe a huszadik század szórakoztatóiparának, de nehéz belőle a 2020-as évekre bármi újat mondani. Szó szerint a romjai is alig léteznek – a film azzal kezdődik, hogy Mariska Hargitay édesanyja egykori Los Angeles-i házának maradványain sétál, amit a kapu kivételével teljesen ledózeroltak. Nem lehet őrült megfejtéseket mondani róla, mert minden magától értetődő volt.

De a My Mom Jayne egyik legfájóbb hibája, hogy nem is annyira próbál bármi újat mondani.

Marad az a fajta szívmelengető, családot egyesítő, ártalmatlan portréfilm egy híres házaspár gyerekeiről, akik állításuk szerint még sosem beszéltek erről a témáról ilyen nyíltan. A My Mom Jayne talán rekordot dönt azzal, hogy mennyi idő után hatódik meg egy dokumentumfilm szereplője, az ifjabb Miklós Hargitay ugyanis már az első kérdés után azt kéri, hogy álljanak meg a kamerák.

A könnyes meghatódás és a váratlan ölelések bele vannak kódolva egy olyan dokumentumfilmbe, amiben egy család tagjai beszélgetnek a halott szüleikről, de Mariska Hargitay mintha inkább saját magáról készítette volna ezt a portrét, nem is az édesanyjáról. Beszédes, hogy a küldetésének kiindulópontja az volt, hogy a koronavírus-járvány alatt megünnepelte édesanyja születésnapját – bizarr módon videó is van arról, hogy a gyerekei tortát tesznek egy üres szék elé 2020 tavaszán.

És szintén beszédes, ahogy a filmnek ott van vége, hogy Mariska Hargitay férje elintézi neki, hogy édesanyja egykori, puttókkal díszített zongoráját megkapja a saját születésnapjára. Jayne Mansfield élete csak raktárakban maradt fenn, de a lánya ipari daruval emeli be azt a zongorát a Central Park melletti lakásába. Nem az édesanyjáról beszél, de mégis neki köszönhető.

A My Mom Jayne június 28-tól látható az HBO Maxon.