Pénzügyileg nem tehetem meg, hogy abbahagyom a színészetet

A luxemburgi Vicky Krieps a Fantomszál című Paul Thomas Anderson-filmmel került be a nemzetközi köztudatba, azóta felbukkant egy M. Night Shyamalan-horrorban (Idő), játszotta Sisit (Fűző), Ingeborg Bachmann német írónőt (Ingeborg Bachmann – Utazás a sivatagba), és nehéz már olyan filmfesztivált találni, hogy legalább egy filmben ne szerepeljen. Ha a filmek minősége változó is, Krieps mindig remek színésznő.

A karrierjében és a magánéletében pedig nagyon sok szándékos döntést hozott: nem változtatta meg az akcentusát, a Fantomszál után nem kezdett el nagy költségvetésű amerikai filmekben szerepelni, és pár éve különvált gyerekei apjától, Jonas Laux német színésztől.

Az idén Cannes-ban bemutatott Love Me Tender című filmjének főszereplője is öntörvényű döntést hoz – Clémence feladja jól menő ügyvédi karrierjét, amikor úgy dönt, író lesz belőle. Ez önmagában bonyolítaná az életét, de a férjének bevallja, hogy a különválásuk előtt és után is nőkkel élt. A férfi azonban nem tudja elviselni a gondolatot, ezért minden követ megmozgat, hogy a nő soha többet ne láthassa általános iskolás gyerekét. Vagy ha igen, akkor is csak kontrollált körülmények között, felügyelő jelenlétében.

A Love Me Tender ráadásul nem fikció, hanem Constance Debré francia író önéletrajzi regényéből készült. Debré menő ügyvéd volt Párizsban, de a férje hasonlóan csuklóztatta a gyerekfelügyelettel. Debré azóta három különböző könyvben írta meg ezt az időszakot (Play Boy, Love Me Tender, Nom), Anna Cazenave Cambet filmje a középsőt dolgozza fel.

Debré egyik könyve sem kapható magyarul, és a Love Me Tendert sem tervezik műsorra tűzni a hazai mozik, ennek ellenére Karlovy Varyban lehetőséget kaptunk arra, hogy más újságírókkal leüljünk beszélgetni Vicky Kriepsszel, aki a fesztiválon életműdíjat is kapott. Krieps pedig nagyon szívesen mesélt arról, hogy mit gondol a coolságról, hogyan készül a szerepekre, melyik film indította be a karrierjét, és egyes kritikus hangok miért hallgattak el azután, hogy a Fantomszálban felbukkant.

„Sosem voltam cool” – ezt mondta, amikor átvette a díját a színpadon. Mire gondolt?

Azt csinálok, amit akarok, azt mondok, amit akarok, ez talán cool. Amikor iskolába jártam, egyáltalán nem voltam cool. Gimnáziumban főleg nem voltam cool. Nem szekáltak, nem közösítettek ki, de sosem sikerült beilleszkednem. Pedig nem próbáltam szándékosan kilógni, szívesen beilleszkedtem volna. Egyszer gimiben nyakkendőben mentem iskolába, egyszerűen csak tetszett mint ruhadarab, és nem értettem, miért nem hordják többen. Az osztályban aztán rögtön azt hitték, hogy leszbikus vagyok. Hogy mi a cool, és mi nem az – mind egy illúzió. Próbáltam ezekkel a dolgokkal nem foglalkozni.

Ez hogyan tud megjelenni a színészi munkájában?

Szerintem a legtöbb színésznek traumatikus gyerekkora volt, és így próbálják meg meggyógyítani magukat, azért választják ezt a pályát. A kérdés az, hogy ebből mennyit hajlandók őszintén megosztani a nézőkkel. Hiszen a nézők azt látják, hogy valaki szenved annak érdekében, hogy egészséges személyiség legyen belőle. Ahhoz, hogy saját magad lehess, szenvedned kell. A jó színész filmről filmre levedli a bőrét, és megengedi, hogy ebben a szenvedésben megláthassuk a valódi énjét. Ennek semmi köze nincsen a coolsághoz, és sokan össze is keverik vele. Főleg most, az internet és a közösségi média korában. Amit azokkal lehet mondani magadról, az mind hülyeség, mese a hírességekről. Kitaláció. A hírességek általában olyan emberek, akik beleragadtak egy szerepbe. Az az egy szerep pedig a következő: híres vagy.

Mennyire tud a valós énje megjelenni, amikor létező embert játszik?

A Love Me Tender nehéz ügy volt, de úgy döntöttem, nem fogok felkészülni rá. Így próbáltam, hogy ne csak egy gyakorlat legyen a Vicky Krieps nevű színésznek. Nem akarom úgy végezni a munkámat, hogy azt mondják rám, milyen ügyesen elvégeztem a házi feladatot, pont úgy jár-kel, mint valaki a 18. századból, vagy pont úgy beszél, mint Ingeborg Bachmann. Mert ha ezt tenném, akkor pont az az átalakulás marad ki, amiről az előbb beszéltem. A színészeknek két agyuk van: az egyik mindig a házi feladaton dolgozik. Abban a pillanatban, amikor megtudom, hogy Sisit kell alakítani, mindent elkezdek felszívni magam körül, aminek köze lehet hozzá. Constance Debré esetében elolvastam a könyvet, és tudtam, hogy onnantól kezdve máshogy tekintek majd Párizsra, nyitottabb leszek a leszbikus értelmiségi közegre, ami szerepel benne, és sokkal tudatosabban figyelem az utcákat és a helyeket.

A színészek másik agya pedig ezt a folyamatot próbálja nagyon szándékosan megakadályozni. Ingeborg Bachmann esetében azt sem hallgattam meg, ahogy beszélt, nem készültem sehogy. Bachmann még élő testvére a film után odajött hozzám, és megkérdezte, honnan tudtam azt, pontosan hogyan beszélt Ingeborg. Ha nem készülök egy szerepre, akkor hagyok helyet annak, hogy valami más a felkészülés helyére lépjen. Olyan ez, mint a zene. Ki van számítva minden hang, viszont vannak nagyszerű zenészek, akik úgy tudják ezeket a hangokat játszani, hogy azonnal felismerjük őket. Megkülönbözteti őket valami, amit ők sem tudnak teljesen irányítani. A színészekkel ugyanez a helyzet, beengedünk valamilyen tudást, ami nem teljesen a miénk.

Constance Debré elég jellegzetesen néz ki, bőrdzseki, borotvált fej. Milyen volt ezekkel a külsőségekkel átalakulni?

Nehéz, mert a legnagyobb félelmem az, hogy csak egy imposztor vagyok. Néhány vetítés után találkoztam olyanokkal, akik ugyanabban a körben mozognak, mint ő. Azért mentek el megnézni a filmet, mert azt gondolták, úgysem fog ez így működni Vicky Kriepsszel. A film után azt mondták nekem, hogy Debré lelkét is sikerült bemutatni. Megint csak az történt, hogy átadtam magam valami kényelmetlennek és ismeretlennek. Megnyitottam magam valaminek, ami elkezdi átvenni az irányítást. De a ruhában én is bizonytalan voltam, hogy sikerülni fog-e. De sikerült, sőt, természetes volt. Nőkkel sem fekszem le, de úgy tekintettem rá, hogy a vonzalom univerzális jelenség: lefeküdni nővel vagy férfival ugyanaz. Ugyanazt jelenti, emberi melegséget adunk egymásnak. Amikor így tekintettem rá, akkor már természetes volt.

Manapság nehéz úgy élni, hogy nem fogad be az ember információt, túl sok is van belőle. Ön mit gondol erről?

Teljesen egyetértek. Próbálok ellenállni, de a szakmám belekényszerít abba, hogy legyenek profiljaim a közösségi médiában. Én csak egy dolgot tudok csinálni: leszarom. Azt mondom, amit akarok, és nem érdekel, hogy jönnek-e a lájkok, vagy sem. Nem érdekel, ha úgy viselkedem, ahogy nem lenne szabad. Harcolni nem érdemes ellene, bár egyszer egy évig nem volt telefonom, az csodálatos volt. De a harcból csak további erőszak lehet, úgyhogy eldöntöttem, hogy teszek az egészre.

Hogyan viszonyul a mesterséges intelligenciához?

Csak egyszer élek. Nem vesztegethetem el az energiámat valamire, ami egyeseknek fontos. Akiknek ez fontos, azok megtarthatják maguknak a mesterséges intelligenciát. Én majd nézek egy igazi fát helyette, az engem sokkal jobban érdekel.

Korábban azt mondta, hogy a Love Me Tenderben játszott szerepe volt a legnagyobb kihívás, amivel a karrierjében szembe kellett néznie. Miért pont ez?

Először is az alaphelyzet miatt. Egy anya nem találkozhat a gyermekével. Ez szinte kifejezhetetlen. Másodszor azért, mert a főszereplő elképesztő nyomás alatt van. Egy rossz mozdulat, egy milliméter a rossz irányba, és örökre elveszítheti a gyerekét. Az egész filmen keresztül ez a karakter nem reagálhat úgy, ahogy szeretne, nem fejezheti ki magát őszintén. Nem ordítozhat senkivel, hogy hogyan merészelik elvenni a gyerekét. A harmadik pedig az, hogy a főszereplő fájdalma annyira egyetemes – ha valaki ki merészel lépni a szerepből, amit a társadalom szánt neki, akkor iszonyatosan megbüntetik, méghozzá azzal, hogy egyedül marad.

Ha így teszünk, a család is elítél. Hiszen a családi vagyont gyarapítani kell, ez a világ rendje. Több pénzünk lesz, aztán abból lakás, autó, gyerek. Tartjuk magunkat ehhez, nem térünk el tőle. Ha eltérünk, akkor lesújtanak ránk. Ebben a filmben a férj teszi ezt, de szerintem ez egyetemes jelenség, a társadalom nem tud megbocsátani, ha hátat fordítasz neki. Ezért volt olyan megerőltető ez a szerep. Én is ki mertem mondani a gyerekeim apjának, hogy kedvellek, de nem szeretlek, úgyhogy menjen mindenki a maga útján tovább. Kaptam is ezért hideget-meleget.

Nem csak érzelmileg volt óriási kihívás a film. Kevés időnk volt forgatni, ugyanis kevés pénz volt rá. A nyári jeleneteket borzasztó hidegben vettük fel. Rengeteget éjszakáztunk. Két hónap után teljesen kimerültem, kész lettem volna rögtön szanatóriumba vonulni. Persze ez az európai független film manapság. Minden ilyen film azért létezik, mert valaki térden állva, könyörögve csúszott-mászott el Santiago de Composteláig.

Franciául, németül, angolul is beszélt már filmekben.

Imádom a különböző nyelveket. Több nyelven is beszélek, szóval nem nehéz más nyelveken megszólalni. Elég korán eldöntöttem, hogy nem fogom eltüntetni az akcentusom, ha valakinek nem tetszik, akkor így járt. Korábban mindig azt mondták nekem, hogy csak tökéletes franciával kaphatom meg ezt vagy azt a szerepet. Aztán játszottam a Fantomszálban, és onnantól kezdve mindenki csendben maradt.

Filmrajongónak tartja magát?

Imádom a filmeket. Nyolcéves voltam, amikor láttam A szép és a szörnyeteget Jean Cocteau-tól. Az után azt éreztem, hogy valahogy ennek a része szeretnék lenni. De egyáltalán nem a főszereplő akartam lenni, én akartam lenni a kéz, ami a gyertyát tartja. Nagyon érdekelt, hogy hogyan lehet létrehozni egy olyan világot, ahol ilyesmi lehetséges.

El tudja képzelni, hogy abbahagyja a színészetet?

Egyszer nagyon szeretném. De sajnos pénzügyileg nincsen más választásom. A Fantomszál után hoztam egy döntést, hogy nem fogom hajszolni a sikert. Leszálltam a buszról, a busz pedig ment tovább nélkülem. A kapcsolatban én voltam az egyedüli kenyérkereső, ezért folyton dolgoznom kellett. Ebből élek, amire büszke vagyok, de ez azt is jelenti, hogy nem állhatok meg. Még nem tudtam összeszedni olyan tartalékot, ami biztonságot jelentene, de nagyon szeretnék. Akkor leállhatnék a színészettel, talán írnék egy forgatókönyvet, ki tudja. Annyi minden van még bennem.