Vérszomjas kondorkeselyű köröz a hagyományőrzők felett

Egy dolog biztos: a Gaucho Gaucho csodásan néz ki. Fekete-fehér, szélesvásznú tablóképek, néha lassított felvételben Argentína hagyományőrző marhapásztorairól, akik a társadalom korlátai alól kibújva élnek vidéken. A címbeli duplázásnak értelme is van, a gaucho gaucho olyan pásztor, aki nemcsak hivatásszerűen foglalkozik állatokkal és földdel, hanem tartja a hagyományokat, kézi készítésű ruhákat hord. Őket filmezte Michael Dweck és Gregory Kershaw, két amerikai dokumentumfilmes, akik már készítettek közösen filmet egy levitézlett autóverseny-pályáról (The Last Race) és szarvasgombavadászokról (a nem meglepő című Szarvasgombavadászok).

Dweck és Kershaw hetekig ismerkedtek az észak-argentin közösségekkel, hogy jobban elfogadják őket, és meg tudják találni az igazán alkalmas alanyokat. A két rendező egyben operatőr is volt, a POV-ban megjelent interjú szerint egy nap csak egy beállítást vettek fel, és ha külsőről volt szó, akkor megvárták, hogy lemenjen a nap (de még nincs igazán sötét). 147 beállítás van a filmben. Nem fekete-fehérként kezdték el forgatni a filmet, de rájöttek, hogy sokkal festőibb hatást ad a képeknek a színnélküliség. Ebben tényleg van valami, a Gaucho Gaucho beállításai legendákat örökítenek meg, mögöttük eltűnő éggel, szürkeségbe vesző hegyekkel. Klasszikus, mintha jelenés lenne a múltból. Emberek a pillanatban, sehol egy mobiltelefon.

Ami a Gaucho Gaucho hibája is, hogy annyira lenyűgözte a két készítőjét a kultúra, hogy semmilyen kontextust nem teremtenek neki, a filmjük mintha szép, de a pillanatokon kívül nem sok tartalmat felvillantó epizódok sorozata lenne. A különböző történetszálak szereplői mind megérdemelhették volna a saját filmjüket. Ott van Guada, a tinilány, aki elhatározta, hogy gaucho lesz, akárcsak az apja. A film elején az iskolában leszúrja az egyik tanár, mert nem az intézmény hivatalos dresszkódja szerint öltözik, hanem a lovas hagyományok szerint, nadrágba, kalapba.

Guada már gyerekkorától kezdve érzi, hogy az ő élete a lovakról fog szólni, rodeózni is akar, ami mérsékelt sikerrel, de meg is történik vele. Ott van a nyolcvan feletti Lelo, aki akadozva, de a szemében változatlan elszántsággal beszél arról, hogy milyen volt régen gauchónak lenni. Ott van a két fiatal srác, akik valószínűleg még általános iskolás korúak, de már elmennek egyedül a pampákra lovagolni. Vagy ott van a gyerekét egyedül nevelő gaucho apuka, aki éppen tanítja a kisfiát, többek között késélezésre, vagy arra, hogy mindig legyen nála bozótvágó kés. Vagy a Choque család, amelynek tagjai attól félnek, hogy megint olyan szárazság vár rájuk, mint a kilencvenes évek végén, amikor naponta hullottak el az állatok. Mindenkinek ott szürcsög a kezében a mate, mindenki olyan megfontolással és nemes egyszerűséggel beszél, ahogy Lelo tanácsolja egy névtelen kisgyereknek. A gaucho legfőbb tulajdonsága, hogy vár.

Jómagam is vártam arra, hogy valami kisüljön belőle, hiszen csak kell lennie valami tételmondatnak, amire Dweck és Kershaw felhúzták a filmjüket. Ez a tételmondat pedig nagy valószínűséggel az, hogy a gaucho mint olyan kihalófélben van. Ezt a sorsot illusztrálja a rengeteg, az égen köröző kondorkeselyű, ami két mozdulattal ki tud belezni borjakat, de a szereplők – a vágás csodás hazugságának köszönhetően – a saját szemük előtt is láthatják, hogy már a hagyományőrzők felett is gyülekeznek. Éles a csőrük, mondja az egyik gaucho a másiknak, amikor arról beszélgetnek, hogyan végezte ki a jószágaikat pillanatok alatt.

A köröző kondorkeselyűk testesítik meg a lassú kihalást. De pontosan miért is halnak ki az igazi gauchók? Dweck és Kershaw két konkrét okot adnak meg: az intézményes alkalmazkodást (Guada iskolás szettje) és a természet szeszélyét (Choquék elhullott állata). Pedig valójában egyik sem elegendő magyarázat. A rendezők arról beszéltek a fenti interjúban, hogy Argentína láncfűrésszel hadonászó elnökének hatása nem jutott el a lovasokhoz, ahhoz túlságosan elszigetelten élnek, miközben a forgatás költségeit folyamatosan befolyásolta az, hogy egyik hónapban háromszor annyi pesót ért a dollár, mint előtte. De hogy pontosan miért köröznek azok a madarak felettük, akár a szó szoros vagy átvitt értelmében, amikor a Gaucho Gaucho jelentős része arról szól, hogy bőven van elszánt utánpótlás a sokkal fiatalabb generációból, az sem derül ki.

Marad így a tényleg csodálatos látvány, a jól megválasztott zenékkel (köztük a nem annyira autentikus Devendra Banharttal), játékfilmes snitteléssel, lélegzetállító tájakon lovaglással. A Gaucho Gaucho illeszkedik a dokumentumfilmezés sokkal erősebb, filmszerűbb, vizuálisan érdekesebb trendjébe, ami nem hagyja magát, nem akar a streaming nyomorult korlátai között maradni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy automatikusan mond is valamit. Azt határozottan mondja, hogy lovagolni lassított felvételben annyira szép, hogy magáért beszél. Nem vagyok benne biztos, hogy igaza van.

A Gaucho Gaucho július 31-től látható a mozikban.