Fekete Szarvas magyar indiánt 1956-ban keresztüllőtték, túlélte a recski tábort és egy repülőszerencsétlenséget is

Husvéti Tibor olyan sok mindenen keresztülment életében, hogy orvosai szerint az négy embernek is elég lenne. 1952-ben elvitték a recski kényszermunkatáborba, 1956-ban keresztüllőtték, 71 évesen pedig egy repülőgép-szerencsétlenséget is túlélt, miután lezuhant a kanadai vadonban. Egész életében az indiánok bűvkörében élt, ez játékként kezdődött, végül a dakoták között végzett kutatásokat. Husvéti Tibor az Ördögkatlan Fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával. Az erről készült felvételt támogatásért cserébe itt lehet megnézni.

A most 90 éves Husvéti Tibor indián neve Fekete Szarvas. A név második felét azért kapta, mert indián barátai szerint olyan észrevétlenül járkál az erdőben, mint egy szarvas, a feketét pedig azért, mert életében sokkal több olyan napja volt, amelyek borúsak, rossz dolgokkal kapcsolatosak, kevés volt a napsugaras időszaka.

Husvéti az 1940-es években a cserkészekhez csatlakozott, szerinte a cserkészet nemzetköziségre, a közösség szeretetére törekedett, ezért sem érti teljesen, hogy a szocialista rendszer miért tiltotta be. „Egy cserkész minden cserkészt a testvérének tekint, nekem a turbános szikh és a teveháton lovagló arab cserkész is a testvérem. A gazdag és a szegény között sincs különbség, ezt mutatta az egyenruha is. A haza, a család és a közösség szeretete fontos volt, de a szocializmusnak az nem tetszett, hogy a fogadalomban Isten is benne volt” – mondta.

Az államhatalom 1948-tól felszámolta a cserkészetet, de egy kiskaput még hagytak a szervezet tagjainak. Husvéti szerint azt javasolták nekik, hogy játsszanak inkább partizánost. Ez alól még ki tudtak bújni, de indiánok még lehettek, ha vezetőket csak saját kortársaik közül választottak. Mivel a cserkészet is táborozási megoldásokról, túlélési technikákról, tűzrakásról szól, sok mindent át tudtak menteni.

Egri gyerekként társaival a Bükk rengetegeibe vetették bele magukat. Felidézte, hogy nagy, nehéz sátrakat cipeltek, és csak 1950-ben láttak nejlonanyagot. Olyat birtokolni viszont veszélyekkel is járt. Ebben az időszakban Nyugat-Németországból többször indítottak olyan léggömböket, amelyek a keleti blokk országai felett szórtak szét röplapokat, miközben maguk a léggömbök is megsemmisültek.

„Akinél egy ilyen röplapot találtak, az számíthatott egy verésre, akinél pedig léggömb nejlondarabját, az már Recsken is találhatta magát. A gyanakvásra volt felépítve a rendszer, azt feltételezték, hogy kapcsolatban állsz azokkal, akik ránk küldik ezeket a ronda szórólapokat, és ha van nálad ilyen, akkor tudtad is, hogy mikor érkeznek a léggömbök” – mondta Husvéti.

Őt nem azért vitték a recski kényszermunkatáborba 1952-ben, mert lett volna nála ilyen nejlondarab, hanem mert szerinte rossz időben volt rossz helyen. A családjával egy egri szőlősgazda házának egy részét bérelték. A szőlősgazdát kuláknak nyilvánították, és kiszállt hozzá az Államvédelmi Hatóság. Husvéti éppen akkor lépett ki a kapun, és indult a könyvtár felé. Egy államvédelmis utánakiáltott, majd a pisztoly agyával rá is mért néhány ütést. Ezután meztelenre vetkőztették, és mindenét átkutatták, azt hitték, valamit kicsempészett a szőlősgazda házából.

Nem találtak nála semmit, de bármiféle magyarázat nélkül közel öt hónapra elvitték Recskre, ahol Faludy György költő volt az egyik barakktársa. Két másik fogolytársa náci koncentrációs táborokat élt túl, és egyikük az őröknek gyakran mondta: „Ide figyeljetek, rohadékok, a nácik továbbképzésre jöhetnek Recskre” – utalva arra, hogy milyen kínzásokat és körülményeket kellett túlélniük.

Husvéti 1956-ban már Budapesten élt, és a forradalmi harcok közben kigyulladt a Rákóczi út és a József körút sarkán lévő épület, ahol lakott. Égtek a szarufák, a tűz pedig terjedt lefelé. Hogy ezt megakadályozzák, a lakók vederláncot alkottak, és vitték a ház tetejére a vizet, miközben fütyültek a lövedékek, és aknák robbantak. Husvéti úgy érezte, hogy hirtelen rátört a fáradtság, ezért le kellett ülnie, majd kisvártatva ugyanez megismétlődött. Egy háborút viselt ember gyanút fogott, hogy meglőhették, ezért odatámogatták egy kéményhez, és aztán be is igazolódott, hogy átment rajta egy golyó, átfúrta a tüdőcsúcsát, roncsolta az egyik bordát, majd kijött a hóna alatt.

Az akkor 21 éves Husvéti a harcokban is részt vett. „Azt nem tudom, hogy eltaláltam-e valakit, de ha megpillantottam volna valakit az államvédelmisek közül, aki Recsken is az őrségben volt, annak még szabad kézzel is nekimegyek” – mondta. Az orosz katonákat egyébként sajnálta, mert azt sem tudták, hogy hol vannak, és ő többször is próbálta nekik mondani, hogy nem ellenük harcolnak, hanem a „mi magyar gazembereink ellen”.

Husvéti bátyját sem kedvelte a rendszer, a szív- és érsebészt koholt vádak alapján próbálták elítélni, miszerint szovjet sebesülteket hagyott elvérezni, de egy szovjet városparancsnoki köszönőlevél ennek ellentmondott, így megmenekült. Később aztán több külföldi útra is elküldték, Husvéti szerint azért, hogy hátha disszidál, de bátyja sokáig visszatért, ezért magyar bumerángnak hívta magát. Később aztán Kanadában telepedett le, és képzőművészként is tevékenykedett, és 19 évvel ezelőtt Husvéti Tibor az ő megbízásából indult el repülővel egy bányavárosba, hogy elvigyen gipszmintákat egy bronzöntőhöz.

A kisgép, amelyen főként berúgott vadászok utaztak, elnavigálta magát, és nem tudta a helyzetét. Aztán előbb az egyik, majd a másik motor is leállt. Az elöl ülő, a pilóták beszélgetését is halló Husvéti tudta, hogy be fognak csapódni, ezért hátramenekült, és befűzte magát a csomagteret leválasztó gurtnihálóba. A fenyvesbe csapódó gép kettévált, és csak ketten maradtak életben. A kulcscsonttörést szenvedett Husvétin kívül egy olyan férfi mászott ki a gépből, akinek egy fémdarab átszúrta a testét.

Husvéti egyik szokása, hogy bárhova megy, előtte alaposan áttanulmányozza az adott terület térképét. Az tudta, hogy a főútvonalak Kanadában kelet–nyugati irányúak, ezért úgy döntöttek, hogy mindig délnek tartanak, azt persze nem tudták, hogy 10 vagy 600 kilométert kell gyalogolniuk. Husvéti éjszaka a Göncölszekér, nappal a Nap állása és egy mutatós karóra segítségével tudta pontosan belőni a déli irányt.

Husvéti dakota–magyar szótárt is alkotott, sokáig kutatta a préri indiánokat, akik még a 20. század elején is primitív kőeszközökkel tudták fenntartani magukat. Megerősítette, hogy valóban léteznek a magyar politika által idézett dakota közmondások, mint például a „ha döglött lovon ülsz, szállj le róla”, de azért olyanok is elhangoztak már, amiknek semmi közük a dakotákhoz.

A dakoták iránti vonzalmát nemcsak a gyerekkori indiánosdi, Karl May és Borvendég Deszkáss Sándor kalandregényei hívták életre, hanem apja megmenekülésének története is. A ciszterci papoknál szabóként dolgozó férfi mind a két világháborúban harcolt, és hadifogságba is esett. A második világháború végén a Csallóközben egy amerikai előőrs fogta el azt a 10-11 ezer magyar katonát, akik közt tombolt a hastífusz. Husvéti apja, aki ekkor már 50 éves volt, nagyjából 48 kilósra fogyott, és az orvosok is lemondtak róla. Egy dakota indián felcser viszont pártfogásba vette, és indián praktikákkal, füstölővel, gyógynövényekkel, tökhéjból itatott folyadékkal, indián mondókákkal csodával határos módon kigyógyította a tífuszból.

Husvéti Tibor még most is gyakorolja az indián létformát, a világ zaja elől társaival olykor erdőbe, barlangokba menekülnek, és ott is éjszakáznak.