Mindenki kiborult az előző filmjétől. Itt az új

Nehéz lehet botrányrendezőnek lenni. A francia Julia Ducournau a Nyers című kannibálhorrorral és a Titán cannes-i fődíjas, a teljes magyar kormánymédiát is kiakasztó zűrzavarával elég magasra tette a lécet saját maga előtt, hiszen hogyan lehet még feljebb menni egy olyan karrierben, aminek a legismertebb filmjében valaki szexel egy autóval, majd megszül egy krómcsecsemőt. A válasz sajnos elég lelombozó, Ducournau következő filmje, az Alpha, olyan, mintha az elismerések után senki nem mert volna neki szólni sem az ötlet, sem a megvalósítás miatt. A vége ennek az, hogy a nézők ott ülnek két óra értetlenség után azzal az élménnyel, hogy az, aki eddig hatékonyan tudott nyugtalanítani, mintha nyom nélkül elvesztette volna ezt a képességét.

Az Alpha egy ismeretlen ország ismeretlen városában játszódik, valamikor a kilencvenes években. A lakosságot megtizedelte egy szörnyű vírus, ami miatt az emberek lassan márványszobrokká változnak, de közben port köhögnek fel, a testük pedig egy rossz mozdulat hatására elporlad. Ebben a világban a tinédzser Alpha (a félig magyar Mélissa Boros) teljesen kiütve fekszik egy házibuliban, miközben valaki tetoválja őt, mondanom sem kell, hogy nem a legsterilebb eszközzel, nem a legsterilebb körülmények között.

Alpha édesanyja (Golshifteh Farahani) érthető módon kiborul, nemcsak azért, amit művelt a lánya, hanem azért is, mert orvosként pontosan tisztában van a rizikókkal a márványvírus miatt. És azért sem könnyű a helyzet, mert a csonka családot kiegészíti Alpha nagybátyja (Tahar Rahim), akinek a komoly drogproblémái tetézik a gondot otthon. Ők hárman próbálnak valahogy egy fedél alatt élni, miközben Alpha fél a betegségtől, az iskolatársai pedig még annál jobban is félnek tőle.

Az Alpha kimondatlanul is a nyolcvanas-kilencvenes évek AIDS-korszakának feldolgozása, amikor az intravénás droghasználók, a szabadabban szexelők, vagy éppen a védekezést elhagyók pillanatok alatt olyan súlyos betegséget kaphattak el, ami a testüket és lelküket is leépítette. A márványosodás még valamennyire szépíti is a valóságot, a film betegei kapnak egy szoborszerű, valószerűtlen bevonatot, ami alatt kétségtelenül szenvednek, miközben esztétikusak is, egyfajta klasszicista műalkotásként.

Az Alpha azonban nemcsak az AIDS-járvány allegóriája, hanem annyi minden más, hogy bingókártyát is adhattak volna mellé: foglalkozik a pubertáskorral, iskolai bullyinggel, orvosi felelősséggel, kitaszítottsággal, felnövéssel, gyásszal, elengedéssel, járvánnyal, betegséggel, depresszióval, miközben megismerhetjük Alpha családjának többi tagját is, akik mind bevándorlók vagy bevándorlók leszármazottai, egymás között pedig más nyelven beszélnek. A széles merítéssel semmi baj nincsen, azzal már inkább, hogy Ducournau nem tudja ezeket semmilyen egységbe foglalni, egyszerűen zavaros, hogy éppen melyik témakörről szól, és van-e egyáltalán nagy egész, amibe minden beleillik.

Sajnos nem tűnik úgy, hogy lenne. A Titán is olyan volt leginkább, mintha Ducournau végigmenne egy listán, amiről pipálgatná ki a különféle hot témákat, a nemi identitástól a gyerekvállalásig, de ezt legalább stílusosan, klipszerűen tette, amitől az a film tartalmasabb nem, de legalább izgalmasabb lett. Az Alpha már az sem, kevés helyszín, elcsépelt helyzetek, minden vizuális fantázia vagy egységes elképzelés nélkül. A legemlékezetesebb talán az, amikor egy márványfertőzött szereplőt túl alaposan kezdenek el vizsgálni, és egyszerűen beomlik a háta – meglepő és szörnyű, és valamit vissza tud hozni abból a képességéből, amivel horrorrendezőnek sem volt utolsó.

Az Alpha viszont minden ilyen reményt szinte azonnal megsemmisít, és ez csak és kizárólag az író-rendező „érdeme”, mert minden színésze remek munkát végez. A majdnem-újonc Mélissa Boros hihető a megszeppent, a testével és vérével ellentmondásos viszonyt ápoló tiniként, az iráni Farahani szintén hiteles tehetetlen anyaként, Tahar Rahim pedig minden létező testi tikkelést bevet, amit kábítószerfüggőkön lehet látni, a keserves remegést, kitekert mozdulatokat, inas megfeszülést. Mindenki pontosan azt a szerepet játssza és úgy, amit papíron megköveteltek tőle, csak mintha a papír lenne rongyos és kopott. Ducournau munkáját lehetett eddig nagyon hatásosnak és blöffnek is tartani, az Alpha alapján viszont nem a pozitív irányba billent a mérleg.

Az Alpha premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt. Mi a miskolci Cinefesten láttuk. 2026 elején Magyarországon is bemutatják.