A Bugonia az a film, amivel kiderült: a görög csodarendező, Jórgosz Lánthimosz is csak egy termék, könnyen azonosítható jellemzőkkel, mindenre ráhúzható manírokkal, ismerős és remek színészekkel, és kontinenseken átívelő embergyűlölettel. Nem véletlen, hogy pont ezzel a filmmel derült ki, hiszen a Bugonia egy remake, a 2003-as Mentsétek meg a zöld bolygót! című koreai sci-fi amerikai változata, amit apróságokon kívül szinte teljesen érintetlenül hagyott.
A Mentsétek meg a zöld bolygót! főszereplője egy átlagos úriember, aki meg van győződve arról, hogy a világot a földönkívüliek irányítják, többek között egy közeli gyógyszercég vezérigazgatója. Ezért úgy dönt, hogy elrabolja, fogva tartja, és vallatja az igazgatót, hátha azzal meg tudja menteni a Földet az andromédai idegenek inváziójától. Az alaphelyzetet Amerika legismertebb szatirikus újságjának, az Onionnak egykori szerkesztője, Will Tracy dolgozta át, de az alaphelyzet változatlan. A részletek, nem teljesen: az átlagos munkásembert, Teddyt (Jesse Plemons) nem a barátnője, hanem az unokatestvére segíti a tervben, az elrabolt állítólagos földönkívüli pedig nem férfi, hanem egy női CEO, Michelle (Emma Stone).
Több mint húsz év telt el az eredeti és a remake között, és ennyi idő alatt bőven megváltozott a teljesen elmebeteg összeesküvés-elméletek előfordulása. Ha nem is mainstream, de jóval elterjedtebb lett az a mentalitás, ami a koreai változatban még csak egy magányos ember megszállottsága. Teddy kutatómunkáját a vezérigazgató potenciális galaxison kívüliségében az internet inspirálta, a karakter kerek perec elmondja, hogy egy híres és erős nőt elrabolni nem politikai vagy antikapitalista művelet a részéről, próbálkozott az alt-righttal és a marxizmussal is, de semmi nem ragadt meg benne. Csak az elszánt Androméda-ellenesség, aminek talán köze lehet ahhoz is, hogy Teddy szülők nélkül él, bár édesanyjával (Alicia Silverstone) valami történhetett a múltban.
Mint minden nem régi Lánthimosz-filmben, az összes színész nagyot megy. Emma Stone az utóbbi években megtalálta a görög rendezőben azt, aki inspirálja és aki megbízhatóan az Oscar közelébe tudja vinni. A Bugoniában ezt a kölcsönös bizalmat megint azzal hálálja meg, hogy teljesen leépíti a külsejét. A Szegény párákban mentálisan vetették vissza, itt minden nőiességétől kellett megszabadulnia, a haját a rabság első perceiben letolják (hiszen abban vannak az adóvevők!), a földönkívüli idegrendszerét vastagon felkent antihisztaminos krémmel semlegesítik, amitől egy fehérre mázolt, fantasztikus figurának tűnik. Félig Fester bácsi, félig Maria Falconetti, főleg azokban a közelikben, amikbe Lánthimosz mindig komponálja.
Vele szemben pedig ott van Jesse Plemons, korának legjobb amerikai színésze, akiről az első másodpercben elhisszük, hogy egy galaktikus túlélésre koncentráló megszállott az erdő közepén, aki mindent tud a feltételezett andromédiai űrhajók felépítéséről, de cserébe semmit sem tud a személyes higiéniáról. Plemons nagymestere a nyugodt határozottsággal előadott rémisztő gondolatoknak (lásd: Polgárháború), és a Bugonia nagyon közel kerül ahhoz, hogy szimpatizáljunk vele.
Az érdekes az eredetihez képest eltelt időben az, hogy a világ nemcsak az összeesküvés-elméletekhez, hanem a vezérigazgatókhoz is teljesen máshogy áll. Az orvostudomány leghíresebb női CEO-ja Elizabeth Holmes volt, a kókler vérvizsgálataival, ő pedig jelenleg börtönben van. A gazdagok a filmekben és sorozatokban nevetségesek, elítélendőek, a szenvedésük szórakoztató lehet (lásd: A szomorúság háromszöge). Tracy ráadásul a forgatókönyvében nagyon jól eltalálja Michelle dialógusát, aki úgy próbál a láncaiból és abból a pincéből szabadulni, hogy a fogságra egy üzleti meetingként tekint, ahol üzleti nyelvvel keveredő therapy speakkel kell valahogy lebeszélni a partnert arról, hogy fel akarjon kéredzkedni az űrhajónkra. Plemons volt Lánthimosz aduásza az előző, A kegyelem fajtái című filmjében, amiért cannes-i színészi díjat is kapott, de én még nem láttam őt kifejezetten rossznak.
Az operatőr itt is A kedvenc óta használt Robbie Ryan, és felesleges is mondani, hogy a Bugonia csodálatosan, sőt, sci-fi értelemben véve is fantasztikusan néz ki. Michelle munkahelye rideg üveg és acél, a lakhelye inkább egy bunker, a túszejtők háza az erdő szélén mesébe illik, és minden ott készült kompozíció ezeket a jellemzőket emeli ki. De a Bugonia előnye a rengeteg közelkép, ahogy a két főszereplő kommunikál egymással, Teddy félig árnyékban, néha profilból, Michelle pedig esedezve, kopasz fejjel, mindig felfelé nézve.
Minden nagyon szép, csak minden nagyon ismerős is. Lánthimosz komplett karriert épített abból, hogy embertelen körülmények között emberek viselkednek egyáltalán nem emberszerűen, a sorba a Bugonia is beleillik – ki az emberibb, a megszállott túszejtő, vagy a földönkívülinek hitt igazgató? De eddigre ha nem is elcsépeltek, de mindenképpen elhasználtak lettek a rendező kézjegyei, az idegesítő zene, a sokkoló erőszak, az általános szkepticizmus az emberiséggel, a furcsa gesztusok, az újonnan felfedezett karakterszínészek (itt a bevallottan autista Aidan Delbis mint a főszereplő unokatestvére). Lánthimosz iszonyatos sebességgel készíti a filmeket, és a Bugoniánál először tűnik úgy, hogy ez nem alkotói munka, hanem futószalag. Erre a futószalagra pedig rákerülhet Stuart Anna, rákerülhet Alasdair Gray regénye, vagy egy koreai sci-fi egy potenciálisan bomlott elméről, a Lánthimosz-prés mindent ugyanúgy szépre lapít.
A Bugonia bemutatója a velencei filmfesztiválon volt, mi a Cinefesten láttuk. A magyar mozikban november 6-tól megy majd.
Voltál már Telex Filmklubon? Szeretnél jönni? Vagy még sosem voltál, de érdekelnek a filmek? Iratkozz fel a Telex filmes témájú levelezőlistájára, hogy elsőként értesülj arról, mit és hol érdemes nézni – ez a Telex Diszpó, ahol egy helyen összegyűjtjük neked, hogy mire érdemes jegyet venni, vagy melyik filmklubra kell belopózni akár Budapesten, akár az ország bármelyik mozijában. Itt tudsz erre feliratkozni.
