„Téged a színház irányít, te pedig minket irányítasz. Neked ezt szabad. Megengedjük és elfogadjuk. A mi életünk eseményei számodra nem események. Az én születésnapom számodra nem létezik. Vannak fontosabb dolgok, és az íratlan szabály az, hogy emiatt nem panaszkodunk. Élünk a te árnyékodban, és a te ritmusodat követve.”
Ez volt az egyik idézet, amit Veiszer Alinda Babarczy Eszter frissen megjelent, Apám meghal című könyvéből felolvasott. Az író-művészetfilozófus apja, Babarczy László színházrendező három éve halt meg 80 éves korában, és a magyar színháztörténet egyik legfontosabb fejezete köthető igazgatóként a nevéhez: a ’70-80-as évek kaposvári Csiky Gergely Színháza. Lánya a könyvben amellett, hogy feldolgozta apja testi és szellemi leépülésének és haldoklásának folyamatát, próbálta annak bántalmazó viselkedését is megérteni.
Az interjúban Babarczy Eszter azt mondta, nagyon sokáig gondolkodott azon, egyáltalán megírhatja-e a könyvet, hogy etikus-e kiadni egy másik ember életének utolsó időszakát, két évig nem is tudott hozzákezdeni. Aztán mikor megkapta a saját rákdiagnózisát, arra gondolt, muszáj megírnia, mielőtt esetleg ő is meghal. Ahogy az előző könyvei, úgy ez is a trauma élményéből született tehát, „a műtét meg a kemó között”. Babarczy szerint nagyon fontos tapasztalatokat szerzett a haldoklás folyamatáról, holott
a társadalom szeme elől elrejtjük ezt, azok szenvedésével együtt, akik végigkísérik a haldoklót ezen a folyamaton.
Babarczy Eszternek eddig is sajátos viszonya volt a halállal, ahogyan arra Veiszer Alinda is emlékeztetett, és ahogyan azt az író a napokban egy személyes publicisztikában is megosztotta a Telexen, több öngyilkossági kísérletet is túlélt. Most azt mondta, éppen emiatt nem fél annyira a haláltól, a betegségből való gyógyulása pedig újfajta életkedvet adott neki. A nehéz élete nélkül egyébként sem születhetett volna meg a mentálhigiénés közössége, a Búra, vagy a mostani kötete, amit egy színházigazgató valódi önismereti utazásnak nevezett.
A könyve radikális nyelve, amellyel apja testét és az ahhoz való viszonyát írja le, szerinte sem píszí, de ő soha nem is volt az, mert nem hisz a píszíben. Íróként is éppen azt érzi a feladatának, hogy a tabukkal menjen szembe.
„Az első voltam a magyar médiában, aki azt mondta, hogy zsidó vagyok. A 90-es években akkor ezt még senki nem mondta. Ahogy azt is kimondtam, hogy depressziós vagyok”
– fogalmazott Babarczy, és bár ezekkel nagyon sebezhetővé tette magát, úgy gondolja, ez még mindig jobb, mint kedvesen eltitkolni a tényeket.
A gyerekkori családi dinamikákról azt mondta, ez egy több generációra visszavezethető, alkoholizmussal súlyosbított történet, amiben a szülői elvárások nemcsak őt, korábban az apját is megnyomorították. Emiatt szerinte nem lehet senkit bűnösnek nevezni, mert mindenkinek megvan a saját traumatikus története, de ezeket aztán az utódoknak el kell mesélni és elgyászolni. Csakhogy az apja ilyen szembenézésre egyáltalán nem volt hajlandó, még az agresszív megnyilvánulásait is törölte az emlékezete. Babarczy László ugyanis „agresszív ember volt”, fogalmazott a lánya: vele is, a többi családtaggal és a szakmában is. Amikor viszont ezzel szembesítették, semmire nem emlékezett. Arra a színházi világban legendássá vált történetére sem,
amikor egyszer dühében egy színészhez hozzávágott egy kulcscsomót.
Babarczy Eszter ezután hosszan beszélt arról, az apja kíméletlen elvárásai és durvaságai miatt hogyan vált magányos és depressziós tinédzserré, aki hiába volt éltanuló, az apja szemében nem tudott elég jó lenni. És ez a sikeres tudományos és irodalmi pályája ellenére máig így maradt: mindig jön a negatív szülői cenzor a fejében.
A kérdésre, hogy a kiemelkedő teljesítmény felmenti-e a művészt az elkövetett bűnök alól, illetve a bűnök utólag rajta hagyják-e a nyomukat a művészi teljesítményen, Babarczy azt válaszolta: el kell mesélni, hogy Picasso, Gothár Péter vagy Molnár Ferenc hogyan bánt a nőkkel, amikből aztán jelentős művészet született, vagyis nem az a megoldás, hogy Picasso-kiállításokat tiltunk be, hanem hogy az alkotói korszakok mellé azt is kiírjuk, mi történt Dora Maarral vagy Françoise Gilot-val.
Az utolsó részben Babarczy László színházvezetői karakteréről beszélve az író azt mondta, különösen jellemző volt színházigazgató apjára, hogy kategorikus ítéleteket hozott akár jelentős teljesítményű emberekről is, akiket „lepicsázott”, csak mert máshogyan gondolkodtak, mint ő. Babarczy Eszter szerint előfordult, hogy apja egy művészeti díj odaítélését is megakadályozta, amire még büszke is volt, pedig látta, milyen sérelmeket okoz ezzel. Innen pedig nem volt nehéz eljutni addig, hogy:
„Apám is úgy gondolkodott, hogy mi elfoglaljuk az SZFE-t, elfoglaljuk a színházat, a díjakat osztogató bizottságokat. Ahogy most úgy gondolja a Fidesz-közeli klientúra is, hogy mi is elfoglalunk mindent.”
Az író szerint a két logika lényegében azonos, mindenki azt hiszi, hogy az igazság az ő oldalán áll, ugyanakkor nem gondolja, hogy a sérelmekre adott válaszok igazolhatók lennének.
Mégis úgy véli, Babarczy László minden negatív tulajdonsága ellenére nagyon jó vezető volt, aki létrehozott egy olyan közösséget, amely kizárólag a minőségi színházban hitt, ami viszont együtt járt valamennyi kooperációval a korabeli politikai elittel. A könyvében is sorolt néhány példát arra, apja kaposvári igazgatóként hogyan védte ki az állami cenzúrát, és hogyan vert át elvtársakat akár olyan nevetséges magyarázatokkal, mint hogy a Marat halála híres előadásában azért vetítették a díszletre a Corvin köz fotóját (utalva a levert 1956-os forradalomra), mert a rendező, Ács János ott lakott.
Babarczy Eszter azt a jobboldalon népszerű kérdést is felveti a kötetben, hogy a kaposvári színház mennyiben tekinthető ellenzékinek, ha a rendszer a működésére mégis valahogyan engedélyt adott. Az író most azt mondta, Kaposvár és a Katona József Színház valóban nem úgy voltak ellenzékiek, mint ahogy mondjuk, a szamizdatosok, de ettől még ellenzékiek voltak. A Kádár-rendszer és az aczéli kultúrpolitika minőségérzékenységén és néhány párthű értelmiségin múlt szerinte, hogy ezeket a kiváló színházakat ambicionálták. Babarczy szerint mivel jelenleg a politikai elittel is muszáj kooperálni az érvényesüléshez, így ha valaki ilyen körülmények között úgy védi meg a szakmai közösségét, hogy szóba áll a politikával, akkor végső soron ugyanazt csinálja, amit az apja csinált a szocializmusban Kaposváron. „Amiért én nem tudom őt elítélni.”
Végül arról beszélt, korábban nem tudta az apját igazán elgyászolni, és a könyv kellett ahhoz, hogy egy másfajta apakép alakuljon ki benne.
„Most már úgy tudok gondolni az apámra, hogy szeretem őt. Lassan-lassan megbocsátottam és megszerettem az apámat.”
A teljes beszélgetést havi díjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.
