Az Európai Unió épp egy újabb szigorú klímacél kitűzését forszírozza. Megőrültek a vezetők?

Miközben Donald Trump Amerikában ízekre szedi a klímaszabályokat és magát a klímaváltozás tényét is képes kétségbe vonni, az Európai Unió épp egy újabb, brutálisan szigorú klímacél kitűzését forszírozza. Megőrültek az EU vezetői, hogy akkor sem hagyják abba az ipar sanyargatását, amikor a gazdaság eleve szívóágon van? Vagy éppen hogy helyesen teszik, hogy nem riadnak vissza és tartják a zöldirányt? Könnyen lehet, hogy az európai önfejűség nemcsak a lelkiismeretünket nyugtatja, hanem a gazdaságnak is adhat egy lökést.

A környezetvédők már eddig is Darth Vaderként tekintettek az amerikai elnökre, de a szeptember végi New York-i ENSZ-közgyűlésen tett bizarr kijelentései minden eddiginél inkább kiverték a biztosítékot. A klímaváltozást a „valaha volt legnagyobb szélhámosságnak” nevezte, a megújulóenergia-forrásokat pedig egy „viccnek”. Trump szerint a globális felmelegedést évtizedek óta előrejelző tudósok ezrei ostobák, sőt gyakran rosszindulatúak, és előrejelzéseik eddig mind tévesnek bizonyultak.

Beszédében perceken át az EU vezetőit ostorozta ingerülten. Szerinte túlzottan erőltetik a „szánalmas” szélkerekeket és a mezőgazdasági területeken terpeszkedő napelemeket, miközben az Északi-tenger olajfúrótornyait leállítják és ellehetetlenítik az olajcégek befektetéseit. Ekképpen élcelődött: „Hatalmas költségek árán Európa 37 százalékkal csökkentette a karbonlábnyomát. Gratulálok, Európa! Sok munkahelyet veszítettetek, sok gyár bezárt, de 37 százalékkal csökkentettétek a karbonlábnyomotokat.”

Eközben Orbán Viktor miniszterelnök és 26 társa a hónap végén nem arról tanácskozik majd Brüsszelben, hogy lassítsanak, hanem épp ellenkezőleg. Az uniós vezetők napirendjének egyik fő témája, hogy a több mint 30 év alatt elért csökkenést a következő 15 évben több mint duplájával megfejeljék-e. Egészen pontosan azt foglalnák törvénybe, hogy az EU karbonlábnyoma – azaz szén-dioxid, metán és egyéb üvegházhatást okozó gázok kibocsátása – 2040-re 90 százalékra süllyedjen 1990-hez képest.

Miért kell még egy célszám?

A szóban forgó javaslatban megálmodott jövőképet a gyakorlatban nagy vonalakban úgy kell elképzelni, hogy Portugáliától Bulgáriáig

• az áramtermelésnek teljes mértékben „kéménymentesre” kell átállnia. Azaz napelemek, szélkerekek, atomerőművek szolgáltatják majd konnektorainkba villanyt; az utakon többségbe kell kerülniük az ezekről a konnektorokról tankoló autóknak, és háttérbe szorulniuk a kipufogós kocsiknak;
• otthonaink jelentős részében a fűtést is áramalapúra kell átállítani. Gázbojlerek helyett hőszivattyúkat kell felszerelni;
• az acélgyárakban és egyéb üzemekben a konnektor nem játszik, ott más módon kell mielőbb szén-dioxid-mentes technológiákra váltani. Például hidrogénalapú termelésre, újrahasznosítottacél-felhasználásra;
• a mezőgazdaságban az irány a kevesebb traktor- és növényvédőszer-használat, és a több vetésforgó, talajtakarás és egy sor egyéb „szelíd” megoldás, amiket manapság divatos szóval regeneratív gazdálkodásnak hívnak.

Ezek az intézkedések önmagukban még nem vezetnek a kívánt mértékű csökkenéshez. Legjobb esetben is valahol 80 százalék környékére szoríthatjuk le kibocsátásainkat. Az EU-s cél a javaslatot készítő brüsszeli szakértők szerint úgy teljesülhet, hogy a következő másfél évtizedben a levegőből szén-dioxidot megkötő erdeink borítottságát feljebb tornázzuk. Ma már nem csak a fák és más növények képesek megkötni a levegőből gázmolekulákat. Különféle műszaki megoldások is léteznek, mint például a ventilátorok segítségével szén-dioxidot levegőből kiszűrő és föld alá sajtoló üzemek.

Az EU-s cél tehát egyrészt a klímaváltozást fokozó gázok levegőbe jutásának visszafogása, másrészt pedig a már oda belekerült szén-dioxid kiszippantása. Ezek eredője adja a terv szerint a „nettó” 90 százalékos csökkenést. Na de mi szükség van újabbnál újabb célszámra? Nincs már kicsit herótunk ezektől a klímacéloktól? És egyébként is, miért nem döntenek már végre-valahára valami konkrétabb dologról Brüsszelben?

Margit-sziget-körtől a maratonig

A logika nagyjából ugyanaz, mint egy Margit-szigeti futóé, aki maratonról álmodik. Egy ilyen teljesítményhez már nem elég csak akkor edzeni, amikor szép az idő. A bevált recept egy legalább egyéves edzésprogram, több mérföldkővel. Télen meg kell lennie a félmaratonnak, tavaszra a Velencei-tó-körnek és ha minden terv szerint teljesült, akkor van esély ősszel a nyolc szigetkörnyi teljes maratonra.

A klímapolitika is hasonlóan működik világszerte. Itt is edzésprogramra, azaz egy hosszú távú tervre van szükség, benne mérföldkövekkel, azaz célszámokkal. A maratoni verseny napjának megfelelője a „nettó nulla” cél, más néven klímasemlegesség. Ha inkább a tudósoknak és nem a világ első számú olaj- és gázkitermelő országát vezető Trumpnak hiszünk, akkor ezt a végső célt a világon minden országnak valamikor az évszázad második felében el kell érnie ahhoz, hogy megzabolázzuk az egyre gorombább klímaválságot és elkerüljük a legrosszabb felmelegedési forgatókönyveket.

Az EU edzésprogramjában első állomásként a 20 százalékos csökkentési célt jelölte meg 2020-as határidővel, ez szépen teljesült is. Az épp aktuális, minden tagállam által támogatott közös vállalás a mínusz 55 százalék elérése 2030-ra, ezzel is többnyire jól haladunk. Ezen túl most nincs kollektív cél, márpedig

a klímasemlegességi cél 2050-es végső dátuma túl messze van ahhoz, hogy az eddigi szép eredmények további javulását garantálnák.

Olyan, mintha a futónk a felkészülés első felére kapna csak edzéstervet, és az utolsó hónapokban újra az időjárástól tenné függővé, mikor húz tornacipőt.

Márpedig a mérföldkövekre nagy szükségük van cégvezetőknek, befektetőknek. Erőművek, gyárak gyakran több mint fél évszázadra épülnek, ezért az abba invesztálóknak szükséges látniuk a jövőképet. Ha a kibocsátáscsökkentési célszámok egy meredeken csökkenő szén-dioxid-plafont jelölnek ki, akkor nem érdemes szénerőmű építésébe kezdeni, inkább a szélkerékfarm a kifizetődő. Ha pedig már van egy szennyező cementgyáram, akkor egy szigorú klímacél azt a jelzést küldi a vezetőségnek, hogy mielőbb a kibocsátások lefaragásán kell fáradozniuk.

Átok vs. áldás

Erre a kényszerre lehet versenyképességet rontó átokként tekinteni. De lehet egy olyan áldásként is, ami megteremti a keresletet az ajtónkon kopogtató zöldtechnológiákra. Egyebek között az olyan vadiúj dolgokra, mint a már említett hidrogénalapú acélgyártásra, szén-dioxidot a levegőből kivonó műszaki létesítményekre vagy műholdakat csatasorba állító modern növénytermesztésre. Ezek az irányok egyszerre kecsegtetnek gazdasági fellendüléssel, és fékezik a bolygó túlzott kibillenését. A futós példánál maradva, az edzéseket lehet úgy szemlélni, mint egyfajta nyűgöt, ami értékes időt vesz el, fárasztó is és még a mosógép is gyakrabban megtelik. És lehet úgy is, mint ami egy élvezetes időtöltés, ami ráadásul az egészségünknek jó, és még a közösségi médiában is lehet vele büszkélkedni.

A zöld irányban elsősorban veszélyt látó EU-országok – zömében kelet-európai tagállamok – a kibocsátási célok felpuhítására, extrém esetben felszámolására törekszenek, és inkább valahol 80 százalék környékén képzelik el a támogatható kollektív célt. Az éghajlatvédelemre inkább lehetőségként tekintők – főként nyugat-európaiak – ezzel szemben a szigorú célok pártfogói. Ők sorakoznak fel a 90 százalékos csökkentési javaslat mögött.

E konkrét célszint alapja egy rendkívül alapos háttértanulmány, amit az EU döntéshozóinak tudományos tanácsadó testülete tavaly készített a legfrissebb globális felmelegedési trendekhez, előrejelzésekhez igazítva. Ők azt nem mérlegelik, hogy éppen most háborúk dúlnak, drága az energia és csökken a választók fogékonysága a klímavédelem iránt, hanem azt mondják meg, hogy színtisztán tudományos alapon szerintük mi a teendő.

ENSZ-pecsétes karbonkreditek

A döntéshozók asztalára a konkrét javaslatot ugyanakkor nem tudósok tették le, hanem az „EU brüsszeli kormányaként” emlegetett Európai Bizottság. Az indítvány készítői nem fogadták meg egy az egyben a tudósok receptjét, hanem a jelenleg uralkodó klímaszkeptikus politikai széljárást és cudar gazdasági viszonyokat mérlegelve „rugalmassági mechanizmusokat” építettek az elfogadandó tervezetbe. Olyan enyhítő tényezőket, amik némileg könnyítik egy szigorú klímacél elérését.

A legfőbb ilyen mechanizmus annak az engedélyezése, hogy az EU a kibocsátások csökkentésének vagy éppen a szén-dioxid megkötésének egy részét más földrészeken teljesítse. A teljesítésigazolások karbonkreditek formájában öltenek testet, ilyenek vásárlásával segítenék az EU-n belüli törekvéseket. A karbonkreditek mögött olyan klímavédelmi projektek állnak, mint például egy zsúfolt afrikai városban pöfögő robogók elektromos biciklire cserélése vagy egy ázsiai tengerparti ország elpusztított mangroveerdőinek visszatelepítése.

Ezeknek a projekteknek, illetve krediteknek a hitelességét, illetve a minőségét az ENSZ garantálja. Mivel az EU-n kívül egy tonna szén-dioxid csökkentése vagy megkötése olcsóbb, mint az unión belül, ezért a 90 százalékos cél elérése is olcsóbb karbonkreditekkel. De ez fordítva is igaz: 100 forintból többtonnányi klímahaszon érhető el, ha ezt nemcsak idehaza érjük el, hanem Európán kívül.

Ez a logika hatja át a világ országainak klímaváltozás elleni harcát összehangoló párizsi megállapodást, ami kifejezetten bátorítja a kormányokat, hogy működjenek együtt más országokkal karbonkrediteket generáló projektek megvalósítása céljából. A karbonprojekteknél lényeg, hogy a klímahasznok kettős elszámolásának megelőzése érdekében a projekteknek helyt adó országoknak le kell mondaniuk a keletkező kreditek egy részéről, és saját klímacéljuk teljesülését más belföldi programmal, intézkedéssel – például megújulóenergia-források feltornázásával – kell biztosítaniuk.

Ilyen projekteket a világ bármely pontján lehet indítani, kivéve Iránt, Líbiát és Jement, ezek az országok úgy döntöttek ugyanis, hogy kimaradnak a párizsi egyezményből. Ehhez a három országhoz csatlakozik az Egyesült Államok, miután januárban az egyik első intézkedésével Trump kiléptette országát a klímaegyezményből, beintve ezzel a globális felmelegedés lassítását célzó közös nemzetközi erőfeszítéseknek.

Mit akarnak az uniós országok?

Na de kanyarodjunk vissza az EU-hoz, és nézzük, hogy is állnak bő egy héttel a nagy döntés előtt a tagállamok a 2040-es klímacéljavaslathoz! Íme, a jelentősebb kulcsszereplők, táborok:

• Dánia: az EU vezetését elnökségként félévente ellátó aktuális ország. Hivatalosan most nincs pozíciója, mert az EU-tárgyalások vezetése a fő feladatuk. Ugyanakkor a színfalak mögött a 90 százalék támogatója.
• Németország: az EU legnagyobb karbonlábnyomú országa, egyben legnagyobb gazdasága. Támogatja a 90 százalékot feltéve, ha 3 százaléknyi csökkenést karbonkreditekkel lehet fedezni. Friedrich Merz kancellár számára a tét az, hogy képes-e egyszerre az EU éltanuló klímaimázsát fenntartani és a gazdaságot megvédeni.
• Lengyelország: régóta Európa klímamumusa. Sok szénerőművük van, amiket a szén-dioxid-szabályok különösen érzékenyen érintenek, ezért évtizedek óta az uniós klímacélok fő gáncsolói. Ez még akkor is így van, ha az elmúlt években jelentős elmozdulást mutattak zöldirányba. Saját elemzéseik szerint az EU legfeljebb 83 százalékot lenne képes teljesíteni, de ezt is rendkívül drágán, ezért még ilyen mértékű célt sem támogatnak. Nem jelölték meg az általuk elfogadható kollektív ambíciószintet, de a karbonkrediteket olyannyira pártolják, hogy 3 helyett 10 százaléknyi csökkenést szeretnének elérni karbonkreditekkel egy bármilyen közösen elfogadott célszintből.
• Franciaország: az új klímamumus Európában. Emmanuel Macron elnök hónapok óta igyekszik lassítani az EU eleve lassú döntéshozatali gépezetét. Mindezt annak reményében, hogy gyengüljön a végén elfogadott célérték. Egyik fő kezdeményezői annak az ügyrendi javaslatnak, miszerint nem az EU-s miniszterek, hanem az EU miniszterelnökei/elnökei döntenek a kérdésben. Amíg a miniszterek egyszerű többséggel határoznak, addig a vezetők konszenzusos alapon, azaz mindenkinek vétó nélkül támogatnia kell a javaslatot. Utóbbi esetben nagyobb az esély, hogy a kerékkötők miatt a kollektív célérték alacsonyabb lesz annál, mint amit a miniszterek képesek lennének elfogadni.
• Szlovákia: nem támogatják a 90 százalékot, nem mondanak más értéket, és a karbonkreditekből sem kérnek.
• Görögország, Románia: nincs még kiforrott véleményük. Ők még tovább halasztanák a döntést, mint a franciák. Egészen addig, míg a brüsszeli bürokraták le nem tesznek egy olyan hatástanulmányt, ami tagállamokra lebontva megbecsüli, hogy a 90 százalék pontosan milyen anyagi áldozattal jár.

Rongyosra használt tárgyalástechnika

Utóbbi kérés áll Magyarország hivatalos álláspontjának a középpontjában is, ezt szeptember közepén az EU környezetvédelmi minisztereinek találkozóján Raisz Anikó vezette elő. A zöldtárca híján az Energiaügyi Minisztériumban környezetügyért felelős államtitkári posztját betöltő kormányzati képviselő azt mondta, hogy Magyarország nem támogatja a 90 százalékos célt addig, amíg annak megvalósíthatóságáról nincs bizonyosság. „Jelenleg a cél túl ambiciózusnak tűnik, a legbölcsebb döntés az lenne, ha egy alacsony célról indulnánk, amit szükség esetén később szigoríthatunk.”

A hatástanulmány igénye akár méltányolható is lenne, ha nem egy elmúlt évtizedekben rongyosra használt tárgyalástechnikáról lenne szó. Ennek a trükknek az alkalmazása főként a lengyelekhez kötődik, akik lépten-nyomon tagállami szintű számításokat szorgalmaznak, pedig tudják, hogy ezek időigényesek, nem életszerűek. Pontos költségeket 15 évre előre lehetetlenség előre jelezni olyan iparágakra, ahol rendkívül gyorsan változnak a gazdasági viszonyok. A mesterséges intelligencia és a kvantumszámítógépek korában az valószínűsíthető, hogy bármilyen költségbecslés, amit most készítünk, valószínűleg túlzó lesz és a technológia továbbfejlődésével az egész csak azt célozza, hogy plusztámogatásokat csikarjanak ki.

A magyar kormány egyébként a karbonkreditek bevonását támogatja, sőt azokra a bizottsági javaslatnál jobban támaszkodna. Amíg Brüsszel és a legtöbb tagállam 2036-tól engedné be a krediteket – a futós példánál maradva a maraton utolsó kilométerein venné be a szőlőcukrot –, addig Magyarország Lengyelországgal együtt már 2031-től megengedné ezt a könnyítést, ezzel kitolva a beszerzési időszakot és növelve a kreditek mennyiségét.

„Hibbant szobatudósok”

Az október végi csúcson Orbán Viktor várhatóan az államtitkárnál keményebb hangot üt majd meg. Klímatémában ritkán szólal meg, de az elmúlt években tett állásfoglalásai erre engednek következtetni. Négy éve egy uniós csúcs előtt „utópisztikus fantáziának” nevezte az EU klímavédelmi politikáját, amelynek középpontjában a 2050-es klímasemlegességi törekvést tartalmazó európai zöld megállapodás áll. „A zöld megállapodás halott. El kell felejteni” – mondta pár hónappal később. Trump hivatalba lépése előtt egy évvel pedig a kötelező erejű klímaszabályok alkotóit „brüsszeli folyosókon szaladgáló klímafanatikusoknak” és „hibbant szobatudósoknak” nevezte.

Pedig a miniszterelnök nem volt mindig ennyire ellenséges a zöldcélokkal. Öt éve még arról beszélt, hogy „a klímavédelem drága, de lehetséges és megéri”. Az EU-s zöld megállapodás 2050-es klímasemlegességi célját pedig a kormány nemcsak hogy megszavazta, de még túlbuzgó módon egy külön Magyarországra vonatkozó 2050-es klímasemlegességi célt is elfogadtatott a parlamenttel. A nemzetközi fórumokon ezért sokan értetlenül figyelik a magyar kormány mostani, konfrontatív irányváltását, hiszen Magyarország gazdasága és energiatermelése nem különösebben karbonintenzív, vagyis kevésbé érzékeny a szigorú klímaszabályokra, mint például a lengyel vagy akár a német gazdaság.

Ráadásul az elmúlt évtizedben Európa egyik legnagyobb napelem-forradalma zajlott le hazánkban: a teljes hazai áramtermelési kapacitás negyede ma már napelemekből származik, és napos órákban gyakran előfordul, hogy ezek több villamos energiát termelnek, mint a paksi atomerőmű.

Súlyos gazdasági áldozatok

Miközben az uniós politikusok egymás torkának estek a 2040-es klímacél miatt, a közgazdászok kevésbé megosztottak. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a 90 százalékos kibocsátáscsökkentéshez a technológia adott, de most, ebben a gazdasági és geopolitikai helyzetben a választók pénztárcái nem bírják el a tempót. „Technikailag lehetséges, gazdaságilag viszont csak súlyos áldozatok árán” – mondta Clemens Fuest, a müncheni ifo gazdaságkutató intézet vezetője egy augusztus végi webináriumon. Szerinte az átállás olyan lenne, mintha Európa egyszerre próbálná megduplázni a védelmi költségvetését és átállni zöldre. „Egy olyan világban élünk, ahol hirtelen a GDP mintegy 3 százalékát védelemre kell fordítanunk. Befolyásolja ez a képességünket arra, hogy dekarbonizáljunk? Attól tartok, igen” – jelentette ki Fuest.

Christian Gollier, a Toulouse-i Közgazdasági Egyetem igazgatója azt tartja a fő gondnak, hogy a klímasemlegesség felé vezető úton az alacsonyan csüngő gyümölcsöket – például a napelemek felfuttatása – már leszakítottuk, mostantól egyre drágább minden egyes, a cél felé vezető lépés. Példaként említette, hogy a hidrogénalapú acélgyártás dupla annyiba kerül, mint a hagyományos acélgyártás, a szintetikus, zöldárammal gyártott repülőgép-üzemanyag pedig akár tízszer drágább is lehet a mostaninál. Nem csoda, ha a sok politikus visszavett, és inkább óvatosan lavíroznak a témában.

A brüsszeli jogszabályalkotók szerint ugyanakkor éppen a tétlenség az igazi luxus. Terhi Lehtonen, az Európai Bizottság alelnökének tanácsadója szerint a szigorú klímacélok alapján végrehajtott zöldátállás Európának közgazdaságilag akkor is megérné, ha arra a klímaváltozás nem kényszerítene. „Kína már ráérzett erre – ott a tiszta technológiák adják a GDP negyedét, és exportjuk tavaly megháromszorozódott. Európa vagy követi ezt az utat, vagy lemarad.”

Narratívák harca

Hiába nehéz most az Európai Uniónak szigorúnak maradnia klímavédelmi fronton, nem teheti meg, hogy lazítson. Túl nagy a tét. Az elmúlt három évtizedben a tudomány végre egységes lett: ma már nincs valódi szakmai vita arról, hogy mekkora bajban van a bolygó. Tudománytagadó kijelentéseivel Trump kevésbé tűnik egy félelmetes Darth Vadernek, mint inkább a Gyalog galopp című film irreális dolgokat szajkózó Fekete Lovagjának, véleményével talán még saját híveinek nagy része sem azonosul.

A világ túlnyomó részében a tudományos alapokra jogi és gazdasági rendszerek épültek, amelyek egyre zöldebb irányba terelik a gazdaságokat. Szerencsére maga a zöldátállás is elkezdődött. Elég csak körbenézni: egyre több a zöld rendszámos autó az utcákon, napelemek csillognak a háztetőkön, a gyorséttermek étlapján pedig ott a húsmentes hamburger. A világ nagy része ma már belátta, hogy a határozott klímavédelem nemcsak környezeti, hanem gazdasági érdek is. Beruházásokat hoz, innovációt generál, és hosszú távon stabilabbá teszi a gazdaságot.

A következő harminc év feladata már nem a felismerés, hanem a zöldátállás folytatása és ha lehet, felgyorsítása. Az EU 2040-es célja éppen ezért kulcsfontosságú. Történelmi felelőssége és példamutatása miatt minden mozdulatát figyelik: Kína, Nigéria, Peru és sok más feltörekvő ország is azt lesi, vajon csökken-e Európa étvágya a klímavédelem iránt.

Ha az EU most kienged, az könnyen dominóhatást indíthat: a fejlődő országok is visszavehetnek az ambícióból, és széthullhat az a friss narratíva, miszerint a klímavédelem nem luxus, hanem jó gazdaságpolitika. Újra felülkerekedhet az a narratíva, amit már úgy tűnt, hogy magunk mögött hagytunk. Hogy érdemesebb a hagyományos, jól megszokott olaj–szén–földgázra épülő világ.

A világ akkor sem dől össze, ha kitűzzük a szigorú célt, keményen dolgozunk a fosszilis energiahordozók visszaszorításáért és a végén néhány százalékponttal esetleg elmaradunk tőle. Egy maratonon elindulni, és a végén belesétálni mindig jobb, mint visszariadni a távtól és otthon maradni.

A szerző klímapolitikai és karbonpiaci szakértő, a londoni Quantum Commodity Intelligence zöldipari elemzőportál munkatársa.