Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
A svájci bankokat övező sztereotípiák egyike a biztonság. Másika talán a drágaság, de a kettőt összekötve itt van a harmadik is: a biztonságnak ára van. Mára világossá vált, hogy a felelőtlenségnek és a hibának is, és többnyire igen magas. Ezt az árat pedig a nap végén lehet, hogy annak kell megfizetnie, aki maga is károsult.
Hogy miért lehet érdekes Magyarországon egy svájci bankóriás és befektetőinek kálváriája, talán első látásra nem teljesen egyértelmű. A cikk végére viszont az lesz. A Credit Suisse esete Európában jelenleg
egy igen költséges esettanulmány, amelyben mintegy 3000 befektető keresi az igazát mintegy 360 ügyben, összesen 20-21 milliárd dollár perértékben. A dolgok jelen állása szerint – eredményesen.
A klasszikus, svájci bankrendszerrel kapcsolatos pozitív sztereotípiákat ma már inkább a nemzetközi filmipar tartja életben, mintsem az össztársadalmi percepció, ugyanis a sorozatos botrányok (adóelkerülés segítésétől, árfolyam manipuláción, pénzmosáson, kémkedésen, drogkereskedelmen és sok más egyében át a korrupciós ügyekig), nem tettek jót a korábban fénylő hírnévnek.
Mindezek nyilvánvalóan az erőltetett növekedés és a profitkényszer hozadékai, de egyben annak is példái, hogy a pénz- és hataloméhség mennyire háttérbe tudja szorítani a kockázatkezelést, a jogszabályi megfelelést, de akár a józan gondolkodást is. A Credit Suisse-nél az elhíresült, balhés vezetőcserék és a veszteséges év a botrányok sorával együtt elindított egy olyan negatív hangulatkeltést a közösségi médiában, amely egyre gyorsuló forráskivonáshoz vezetett, és végső soron elodázhatatlanná tette a hatósági beavatkozást. A Szaudi Nemzeti Bank, mint nagy részvényes, közleménye, hogy több forrást nem biztosít, pedig elkerülhetetlenné tette a 2023-as tragédiát.
Hogy jutottunk ide?
A hirtelen gyorsasággal, 2023. március 15-én, egy csütörtöki napon bejelentett nagy összegű, likviditási célú hitelkeret nem hozott megnyugvást, így másnap, a pikírt közéleti poénok mellett megjelentek a szakmai találgatások is: vajon mi lehet még a szabályozói ötlettárban? Elsőszámú várakozás a bank feldarabolása volt (véleményem szerint ez kb. 10 évvel korábban lett volna igazán időszerű), a hétvége azonban, nem kis meglepetésre, egészen mást hozott. Bár sikerült egy látványos, világraszóló összeomlást elkerülni, sokunk szemöldöke emelkedett a magasba látva a választott megoldást.
A 2023 március 19-i szabályozói mutatvány eredményeképpen (amely egy hirtelen vészhelyzeti rendelet módosításból, az ott kapott felhatalmazás alapján kiadott felügyeleti határozatból, a két érintett banki szereplő és egy sor egyéb intézmény megállapodásából állt) a Credit Suisse új tulajdonosa az UBS, a bank által korábban kibocsátott, ún. AT1 kötvényeik értéke pedig nulla lett.*
Ez utóbbi egy, a kibocsátási tájékoztatóban szereplő mondatra hivatkozva történt, amelyet követően sokan tanulták meg – talán akaratlanul és soha nem látott részletességgel – az európai tőkemegfelelési szabályok egyikét-másikát, és olvasgattak kibocsátási tájékoztatókat magyarázatok után kutatva.
Nincs itt semmi látnivaló
Talán senki sem várta, hogy „Suisse” névvel a logóban a bank látványos bukás keretében szolgál leckeként azoknak, akik a kockázatértékelési szabályok laza kezelése vagy a kreatív tőkemegfelelés értelmezés mezejére tévednének. Biztosak lehettünk abban is, hogy eszeveszett csűrés-csavarás folyt azon a bizonyos hétvégén a jog és a pénzpiaci, tőkepiaci szakértők részvételével, hogy visszatuszkolják a szemetet a szőnyeg alá, és hogy hétfőn úgy tehessenek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Megkockáztatom, hogy a felvásároltatás is benne volt a fejekben (az enyémben biztosan ott lett volna), de egyáltalán nem így. De tegyük ezt most félre egy időre.
A kapkodva áttolt rendeletmódosítás, az igencsak megkérdőjelezhető indokolás, a bejelentés maga, majd az ezt követően az „ez nem bail-out” kínosságig menő hangoztatása jelezte a vihar közeledtét. Ugyan talán nem volt a nyilvánosság számára egyértelmű, de
pár mondattal sikerült zárójelbe tenni egy alapelvet, amelyre – egyebek mellett – a modern tőkepiaci gyakorlat is felépült.
A kötvénybefektetők pedig nem viselték jól, hogy a részvényesek elegánsak elvonultak egy értékes részvénycsomaggal (amelyen ugyan más volt a címke, de ezen felül lehet azért emelkedni), ők meg ott maradnak a nagy semmivel. Volt, aki a „kirabolva” kifejezést használta. Visszanézve az eseményeket, mondhatjuk, hogy a kötvények talán kissé magasabb kamata némi gyanút kelthetett volna (a szándék tekintetében legalábbis), ha elolvasták volna a kibocsátási tájékoztatót.
Persze nem zárhatjuk ki azt sem, hogy igenis elolvasták, és annak ismeretében hozták meg a befektetési döntéseiket – bízva a megcsontosodott gyakorlatban és a jogszabályok következetességében. Hozzáteszem: véleményem szerint, joggal.
Az ördög nem lehet mindig a részletekben
Azt, hogy ki mit tudott, olvasott, és azt hogyan értelmezte akkor, már sosem fogjuk tisztán látni, úgyhogy maradnak a száraz tények és a pragmatikus jogértelmezés. Ennek az első jeleit látjuk most a svájci szövetségi közigazgatási bírósági részítéletben.
Az ugyanis megsemmisítette a felügyelet azon határozatát, amelyben az AT1 kötvények teljes értékvesztési leírását rendelte el, egyrészt a kibocsátási tájékoztatóban foglaltakra, másrészt a vészhelyzeti rendeletben frissen kapott felhatalmazására hivatkozva. A bíróság az indokolásában mindkét pontot megkifogásolta:
- nem is álltak fenn a leírás szerződésben (értsd: kibocsátási tájékoztatóban) foglalt feltételei, és
- a leírást elrendelő határozat jogalapja sem volt meg (számos ponton a szövetségi alkotmánnyal ellentétes).
Ez sokunk értelmezésével egybevág. Érdekes viszont, hogy a bíróság nem állt meg ott, hogy magasabb rendű jogszabállyal alacsonyabb rendű nem lehet ellentétes, vagyis hiába a sietve adott jogszabályi felhatalmazás, a felügyeleti határozat nem írhatja felül sem pl. a banktörvényt vagy akár az ún. inszolvencia-rendeletet. A pénzügyi szolgáltatási szektor teljes működése ugyanis következetesen azzal az alapelvvel összhangban épült fel, hogy
a részvényesek jogait minden esetben megelőzik a hitelezők jogai. A megtörtént eset tehát nem történhetett volna meg.
A ravasznak tűnő, kibocsátási tájékoztatóba beszerkesztett, a nemzetközi szokványoktól eltérő kis szöveg – a jelen állás szerint – nem bizonyult elégségesnek még egy hatósági határozattal megtolva sem ahhoz, hogy ilyen módon elvitesse a balhét a kötvénytulajdonosokkal. A részvényesek helyett.
Mi lehet a következő lépés?
A felügyelet már bejelentette, hogy fellebbezést nyújt be, ami érthető; a reménykedő (egykori) kötvénytulajdonosok pedig várják, hogy mi lesz a végső ítélet. Ha az egész mutatvány központi elemének tekinthető határozat semmis, akkor mi történik a következő lépésben: lesz helyreállítás, ha igen, pontosan melyik időpontban érvényes helyzetet fogják célozni vele? Pénzügyi értelemben ez kit hogyan fog érinteni? Véleményem szerint az irány kiolvasható az indokolásban szereplő sorok közül.
Ebben a jogalkotási szabályok, a kisajátítás elrendelésére irányadó szabályok és a tulajdonhoz fűződő jog megsértése, mint a szövetségi alkotmányba ütköző cselekmények szerepelnek a határozat megsemmisítésének indokaként. Ha tehát onnan indulunk, hogy a tulajdonjogot adott esetben helyre kell állítani, akkor abban az is benne lehet, hogy teljes terjedelmében kell, azaz nem csak az érintett kötvényállomány adott pillanatban érvényes piaci értéke az, amiről beszélünk, hanem az eltelt időszakra számíthatott kamatok (viszonylag magas) összege is.
Arról pedig, hogy enélkül a leírás nélkül milyen módon ment volna végbe egy minden szempontból jogszerű eljárás, csak találgatni tudunk. Már sosem fogjuk megtudni, hogy mi milyen eredményre vezetett volna, mint ahogyan azt sem látja ma senki, hogy a bíróság végleges, majd pedig a fellebbviteli bíróság jogerőre emelkedő végső döntése milyen újabb problémalavinát indít el. Annyi viszont sejthető, hogy nem hagyja majd érintetlenül az UBS jelenlegi piaci értékét. (Közben már halad az összeolvadási folyamat, amely nem fogja megkönnyíteni a bíróságok dolgát.)
Az eddigi tanulságok
Egykori szabályozói tapasztalataim alapján, amelyek egy része pont a 2008-as nagy pénzügyi válság során keletkezett, néhány következtetést fontosnak tartok. A magyarországi hatóságok ugyanis számos okból (amelyek egy külön cikket érdemelnek) kerülhetnek nagyon gyorsan olyan helyzetbe, hogy ismét élesben kelljen kipróbálni a problémamegoldási eszköztárat. Látható, hogy a módszertani felkészültség és a felhalmozott elméleti tudás mindig csak annyit ér, amennyit nyomás alatt, kritikus helyzetekben az éppen felelős döntéshozók alkalmazni képesek.
- Egy nagy vágás, vagy sok kicsi? Van az a mondás, hogy ha a kutya farkát le kell vágni, akkor jobb egy egyszeri műtéttel megtenni azt, mintsem centiméterenként haladva, sok kisebb műtéttel. Talán hosszas magyarázatot nem igényel, miért. Ezt egy univerzális bankra alkalmazva: nem feltétetlnül a népszerű(nek tűnő), legkisebb fájdalommal járó(nak látszó) megoldás a helyes megoldás. Meggyőződésem, hogy egy bankban beazonosított problémás elem (üzletág) „levágása”, sőt, adott esetben „elengedése” is sokkal eredményesebb megoldás lehet, mint belemenni olyasmibe, ami a teljes intézményrendszer (jogi és pénzügyi) alapjait ássa alá vagy kérdőjelezi meg. Az pedig, hogy a 30 legnagyobb globális bank egyike esetében lehet-e olyan helyzet, hogy a székhelye szerinti felügyeleti hatóság nincs tisztában azzal (a felszínre került botrányok sorozata után) hogy hol van az igazi problémagóc, végig sem szeretném gondolni.
- Cipőt a cipőboltból végy, és ne lőj ágyúval verébre. Ez a két szólás úgy fordítható le a szóban forgó ügyre, hogy a likviditási problémák kezelésére a likviditási célú eszköztár alkalmazása indokolt; a szolvencia terén keletkező problémák esetén pedig a szolvencia biztosítására szolgáló megoldások közül érdemes választani. Egyszerűen hangzik, de mégis élőben láthattuk, hogy hogyan lehet ebben hibázni. Ha összekeverjük ezeket vagy túlreagálunk egy problémát, akkor könnyen juthatunk oda, ahova a svájci felügyelet jutott: saját egyik mondatával érveli ki a másik alól a szerződéses és/vagy jogszabályi alapot. Folyamatosan likviditási problémáról kommunikálva nyúl hozzá a szavatolótőke elemek egyikéhez, ezzel a hitelességének megkérdőjeleződése mellett súlyos anyagi következményeket előidézve.
- Ne próbálj egy hibát egy másikkal eltakarni. Ha már nem sikerült egy bizonyos üzletághoz kapcsolódó problémasorozatot felügyeleti eszközökkel kiküszöböl(tet)ni, vagy legalább kordában tartani, akkor nem érdemes hátralépve, a távolból várni, hogy majd azok megoldják a problémákat, akik maguk állították elő azokat. Vezetőcserének is csak akkor van értelme, ha az érkező új vezető, akit engedélyeztetni kell egyébként, nem keveredett korábban olyasmibe maga is, aminek a felszámolását várjuk tőle. És most bele sem szeretnék menni abba, hogy hogyan kaphatott jóváhagyást sorozatban két olyan ember is, akik látványosan buktak el viszonylag rövid idő elteltével.
- Szükségesség és arányosság. A hiedelmekkel ellentétben alkotmányos alapjogokat jogszerűen is lehet korlátozni. Akár a tulajdonhoz való jogot is, amelyre itt a szövetségi bíróság is hivatkozik (a másik két alkotmányos probléma mellett). A választóvonal azonban iott van, hogy a szükségesség minden kétséget kizáróan megalapozható-e, és a választott intézkedés arányosnak tekinthető-e azzal a sérelemmel, amelynek az elkerülése érdekében alkalmazzuk. A Credit Suisse konkrét esetében a bíróság válasza mindkét kérdésre az, hogy nem. Ami egyáltalán nem meglepő, ha azt vesszük, hogy a részvényesek, akik egy csődhelyzetben utolsóként kerülhettek volna kielégítésre, pozitív számmal leírható értékű részvénycsomag birtokosai lettek, miközben a kötvénytulajdonosok nulla értékű kötvényeké. Nem is beszélve a nyilvános vételi ajánlattételi szabályok sajátos értelmezéséről (vagy inkább ignorálásáról) és az abból származó – eddig nem szellőztetett – következményekről.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a jogalkotás által a felügyeleti hatóságok kezébe adott eszköztár használata nem lehetőség, hanem kötelesség. A nem cselekvés vagy késve cselekvés, nem is beszélve a hibás cselekvésről, pedig – értelmezésem szerint – igenis jogszabálysértés. Ennek semmi köze a függetlenség kérdésköréhez. Nem fogadható el az, ha súlyos problémák esetében előjönnek a politikai taktikai megfontolások. Az sem, ha egy hatáskörrel rendelkező hatóság a stabilitási együttműködések (jegybank, felügyeleti hatóság és a szektoriális szabályozás) mögé bújik. Nem is beszélve arról, hogy a nagy ijedségben teljesen elfeledkezni két tőzsdei társaság esetében a vállalatfelvásárlási szabályokról még további kérdéseket fog felvetni.
Magyarországon szintén kerültek napfényre olyan ügyek a közelmúltban, amelyek ugyan még előtte vannak a hatósági felderítésnek, de a nagyságrendjük és a hitelezői szerepben érintett banki szereplő miatt kiemelt figyelmet igényelhetnek. A Credit Suisse történetében, a kötvénytulajdonosok által indított perekben alperesként ott van a felügyeleti hatóság, de maga a Svájci Államszövetség is (a bank és egyes vezetői mellett). Azt nyilván nem kell külön említeni, hogy egy marasztaló ítélet esetében ki lesz az (illetve kik lesznek azok), aki(k)nek a számlát ki kell majd fizetni.
Egy jól felépített jogi intézményrendszerben (és véleményem szerint az európai, köztük a magyar, de a svájci is, ilyen) a hatáskörök világosak. És azokat minden szereplőnek kötelessége eredményesen kitölteni a közjó érdekében. Mindenhol. Mindig.
