Mi lesz veled, katás adózás?

Amikor 2013-ban bevezették a katás adózást, remek ötletnek tűnt. Már nagyon kellett valami, ami megszólítja a kisvállalkozókat, és olyan körülményeket, feltételeket teremt, amelyektől valóban elgondolkodik az ember azon, hogy érdemes-e a feketegazdaságban működnie, vagy inkább kilép a fényre, és legalizálja bevételeit.

A kata e tekintetben remek eszköz volt, hiszen amellett, hogy a kevesebb adminisztráció mindig vonzotta a vállalkozásokat, a kiszámítható adózás, az alacsony adóteher és a különféle adók egyetlen közteherbe való összevonása valóban kedvező alternatívát jelentett. Meg is lett az eredménye: már az első évben több mint 50 ezer katás vállalkozó jelent meg, és ez a szám folyamatosan nőtt, két éven belül pedig már meghaladta a 100 ezret.

Mindenki örült, hogy itt van egy adózási forma, amit „lehet szeretni”: szélesedett az adózók köre, tisztult a gazdaság, és még a költségvetésbe is folyt be pénz. Hamarosan azonban ennek a sikertörténetnek is megjelentek az árnyoldalai.

Az első hiba ott volt, hogy az adóteher túlságosan vonzó lett a maga havi 50 ezer forintos összegével és a 6 millió forintos bevételi küszöbbel. Csak összehasonlításképpen: egy munkavállaló nettó 450 ezer forintos fizetése a munkáltatónak körülbelül 764 ezer forintjába kerül, míg ha ugyanezt katás vállalkozóként számlázza, akkor 500 ezer forint a költség. A törvényalkotó minden bizonnyal számolt azzal, hogy erre a különbségre a piac is felfigyel.

A szabályozásban meg is jelentek kritériumok – a munkaviszony elhatárolásának hét törvényi feltétele –, amelyek közül ha legalább kettő teljesült, akkor csökkent az átminősítés kockázata. A jogalkotó azonban vélhetően alulértékelte a várható előnyök és a lebukás kockázata közötti arányt. Meg is jelentek az új „adótervezési” manőverek: hogyan lehet egy munkavállalóból másnapra katás alvállalkozó?

Sokan azt gondolták, hogy ez pusztán adóoptimalizálás, semmi több. De hol húzódik a határ az adóoptimalizálás és a joggal való visszaélés között? Erre már nehezebb egyértelmű választ adni.

Többen úgy tekintettek a munkaviszonyra és a katás vállalkozói létre, mint egymás alternatíváira. Ez azonban azért sem helytálló, mert a munkavállaló jövedelme az adórendszerben „nem önálló tevékenység” eredménye, míg katás vállalkozó csak az lehet, aki tevékenységét önállóan, más szóval függetlenként látja el. Egy alá-fölé rendeltségi viszonyban dolgozó kollégát ezért nem lehetne egyik napról a másikra valódi alvállalkozóvá „átminősíteni”.

Itt következett a második hiba. Ahelyett, hogy induláskor a jogalkotó szűkebbre vonta volna a jogosultak körét – például tevékenységi korlátokkal vagy nagyobb adóteherrel –, könnyen kijátszható kritériumokkal próbálta kezelni a visszaéléseket. Ez azonban nem működött.

Bár vannak, akik szerint a kata nem vezetett kényszervállalkozásokhoz és bújtatott munkaviszonyokhoz, ezzel nehéz egyetérteni.

Sokan arra hivatkoznak, hogy az adóhatósági vizsgálatok statisztikái nem igazolják tömeges visszaélések jelenlétét. Ez azonban nem feltétlenül meggyőző érv.

Egyrészt megfelelő körültekintéssel nem volt nehéz teljesíteni azokat a feltételeket, amelyek alapján el lehetett kerülni az átminősítést. Másrészt nem könnyű egy külsős félnél bebizonyítani, hogy ő valójában munkaviszonyban látja el a tevékenységet, még adóhatósági vizsgálat esetén sem. Akármennyire képzettek is az ellenőrök, ez nehéz feladat. Nem egy esetben előfordult, hogy egy álláskereső választhatott: katásként számláz, vagy alkalmazott lesz, de akkor kevesebbet visz haza. Ugyanaz a feladat, ugyanazok a munkakörülmények – csak más jogviszony és nettó megtérülés.

Sokat elárul e tekintetben a Nemzetgazdasági Minisztérium egy korábbi megállapítása, amely szerint 2018 végén minden harmadik katás vállalkozó korábban alkalmazott volt.

Utólag persze könnyebb megmondani, mire lett volna szükség, de a folyamatokat látva talán nem kellett volna ennyit várni a korrekcióval. Itt következett a harmadik hiba. Az első érdemi korlátozás későn, csak 2021-ben jelent meg: bevételi küszöbbel és kapcsoltsághoz rendelt magasabb adóteherrel próbálták visszaszorítani a bújtatott foglalkoztatást. De a kata addigra már annyira beépült a mindennapokba, hogy a folyamat visszafordítása szinte lehetetlenné vált.

A katások száma tovább nőtt, a céges működés átalakult, sok helyen teljes üzleti modellek épültek rá. Megjelentek a számlázási láncok, az együttműködő alvállalkozói rendszerek, mindenki igyekezett úgy alkalmazkodni, hogy a költséghatékonyság és a versenyelőny megmaradjon.

A legtöbben természetesen csak azt nézték, mennyi pénzt visznek haza. A hagyományos munkaviszonyban foglalkoztatott, magas közterheket fizető munkavállalók pedig joggal érezhették úgy, hogy ugyanazért a munkáért jóval kedvezőtlenebb helyzetben vannak.

A helyzetet tovább rontotta, hogy a kata előnyeiről sok szó esett, a hátrányairól viszont jóval kevesebb. Kevés hangsúlyt kapott például, hogy a nyugdíj, a táppénz vagy más társadalombiztosítási ellátások szempontjából mennyire kedvezőtlen. A havi átalány összege a mai napig változatlan, miközben az ehhez kapcsolódó ellátási alap fokozatosan elértéktelenedett. A jelenlegi szabályok mellett három év kata nagyjából egyévnyi szolgálati időt jelent.

Itt jutunk el a negyedik hibához: a havi fix összeg valorizációja elmaradt. A katások által fizetett havi 50 ezer forint ma bruttó 108 ezer forintos ellátási alapnak felel meg. Miközben 2013-ban a minimálbér 98 ezer forint volt, ma ennek többszöröse. Ha az eredeti arányokat tartották volna, a havi kata összege ma jóval magasabb lenne.

Kérdés persze, hogy havi 150-160 ezer forintos közteher mellett is ennyire népszerű lett volna-e a rendszer. Valószínűleg azok számára igen, akik magasabb bevételt érnek el, de a kisebb, évi néhány millió forintos bevételű mikrovállalkozók közül lehet, hogy sokan újra eltűnnének.

Az idő múlásával egyre erősebbek lettek a katával kapcsolatos kritikák. Ahogy egyre több vállalkozás kezdett „katastruktúrában” gondolkodni, megjelent a versenytorzító hatása is. Aki tehette, követte a többiek költségcsökkentő gyakorlatát, aki pedig nem, az sokszor versenyhátrányba került.

Bár már 2020 előtt is felmerült, hogy a rendszerhez hozzá kellene nyúlni, a Covid-járvány időszaka ezt valószínűleg háttérbe szorította. Majd jött az ötödik hiba: 2022-ben gyors és sokak szerint túlzott mértékű szigorítás következett.

A taxisokat leszámítva minden olyan katás vállalkozó kiesett a rendszerből, aki nem kizárólag magánszemélyeknek számlázott. Ezzel számos olyan vállalkozó is nehéz helyzetbe került, aki teljesen jogszerűen működött ebben az adózási formában. Ők végül választhattak, hogy maradnak egyéni vállalkozók, és átalányadózóként folytatják, vagy céget alapítanak, és végzik más formában tevékenységüket.

Ha a katát már 2013-ban is a mostanihoz hasonló formában vezették volna be, valószínűleg akkor is elérte volna egyik legfontosabb célját: az adózói kör szélesítését és a gazdaság fehérítését.

Közben a költségvetést sem érintette volna kedvezőtlenül, kevésbé torzult volna a vállalkozói struktúra, és kisebb lett volna a rendszerrel való visszaélés lehetősége is.

De ezt ma már nem lehet visszacsinálni. Abban viszont lehet bízni, hogy a kata jövőbeli módosításai olyan szabályozási környezetet teremtenek majd, amelyben kisebb lesz a versenytorzító hatása, a vállalkozói lét nem válik a munkaviszony alternatívájává, és a társadalombiztosítási szempontok sem szorulnak háttérbe.

Ezeken a célokon segíthet például egy olyan szabályozás, amely a céges megrendelőktől származó bevételek után külön, akár sávos rendszerű többletadót vezet be. Míg lakossági ügyfélkör esetében nem keletkezne extra adóteher, addig céges megrendelések esetén az átalányadó mellett további – a korábbi szabályoknál ugyanakkor mérsékeltebb –, például 10 százalékos közteher is megjelenhetne. Ez megtartaná a kata előnyét a lakossági szektorban, miközben részben elejét vehetné a mesterséges számlázási láncoknak és a valós gazdasági tartalom nélküli körbeszámlázásoknak.

Alternatív megoldás lehetne az is, ha a katás vállalkozók részére történő kifizetések után a megrendelő oldalán keletkezne többletadó-fizetési kötelezettség, vagy az ilyen költségek nem lennének elszámolhatók a társasági adóban vagy a kivában. Ebben az esetben a katás vállalkozó összköltsége jobban közelítene a munkaviszony költségéhez, csökkentve a két jogviszony közötti túlzott adózási különbségeket.

Érdemes lenne megfontolni egy olyan korlátozást is, amely szerint a katás vállalkozó a korábbi munkáltatójával – illetve annak kapcsolt vállalkozásaival – meghatározott ideig, például 12 hónapig nem létesíthetne szerződéses kapcsolatot. Emellett tiltólistára kerülhetne az is, amikor a katás vállalkozó kapcsolt vállalkozásnak számláz. Ezek önmagukban nem szüntetnék meg ugyan a visszaélések lehetőségét, de jelentősen szűkíthetnék annak terét, hogy a cégek munkavállalóikat vállalkozói jogviszonyba tereljék.

A szabályozás mellett az ellenőrzési oldal is fontos lehet. A NAV a rendelkezésre álló adatmennyiség és a digitalizáció fejlődése miatt ma már viszonylag könnyen képes lehet célzott vizsgálatokra. Például automatikus kockázatelemzés indulhatna mindkét félnél azokban az esetekben, amikor egy katás vállalkozó éves bevételének döntő része – például 75 százaléka – ugyanattól a megbízótól érkezik.

A kiszámítható nyugdíj és a társadalombiztosítás szempontjából ugyanakkor elengedhetetlen lenne, hogy az ellátási alap szorosabban kapcsolódjon a minimálbérhez. Ennek egyik lehetséges módja, hogy a havi kataösszeg minden évben automatikusan kövesse a minimálbér változását. Így biztosítható lenne, hogy a katában eltöltött évek társadalombiztosítási és nyugdíjjogosultsági szempontból se értékelődjenek le.

Persze nem valószínű, hogy a fenti megoldások teljesen megszüntetnék a visszaéléseket. A korábbi évek tapasztalataiból kiindulva azonban talán nem is ez a legfontosabb tanulság. Sokkal inkább az, hogy a rendszer működését folyamatosan figyelni kell, gyorsan kell reagálni a piaci torzulásokra, pontosítani kell a szabályokat, és idejében be kell zárni a kiskapukat. Mert ha a korrekció túl sokáig várat magára, annak végül gyakran azok a vállalkozók is kárvallottjai lesznek, akik eredetileg teljesen jogszerűen és a szabályozás céljának megfelelően működtek.