
Szeptember 21-én ünnepeljük a magyar dráma napját, amikor is Madách Imre Az ember tragédiája című darabjának ősbemutatójára emlékezünk. Ennek alkalmából szemezgettünk az Arcanum Újságokból: felidéztük, milyen lehetett első kézből átélni a Nemzeti Színház megnyitóját vagy színpadon látni Blaha Lujzát.
Hosszú órákat el lehet tölteni a korabeli lapok hasábjainak olvasásával az Arcanumon, hogy megtudjuk, milyen volt a közéleti hangulat az 1800-as években, milyen hirdetéseket adtak fel és hogyan kommunikáltak társkereső alkalmazások híján az emberek a századfordulón vagy éppen hogyan szórakoztak. A színházak és mulatók programjairól például mindig beszámoltak az újságok, és ha valaki lemaradt volna a legnépszerűbb darabokról, akkor is visszaolvashatta, mit hagyott ki.
Soha nem látott látvány a színpadon
1883. szeptember 21-én a budapesti közönség olyasminek lehetett szemtanúja a Népszínházban, amire korábban senki sem számított: színpadon kelt életre Madách Imre Az ember tragédiája című monumentális drámai költeménye. „Azt hisszük, maga Madách Imre, midőn eszmékben gazdag művét huszonöt év előtt megírta sztregovai kastélyában, legkevésbé gondolt arra, hogy Ádámja és Évája valaha színpadra kerüljenek. Valószínűleg a legelső, ki erre gondolt, ugyanaz volt, aki végre is hajtotta gondolatát: Paulay Ede. Legalább a sajtó, tudtunkkal, sohasem ajánlotta, még kevésbé sürgette. Technikai képtelenségnek tűnt fel egy ily égben és a földi téri idő számtalan változatában folyó eszmei költeménynek színpadi formát adni” – írta a Fővárosi Lapok szeptember végi száma (Fővárosi Lapok 1883. szeptember, 222. szám.
Nem véletlenül volt ekkora csodálkozás, hiszen a darab színpadra vitele óriási feladatnak bizonyult. Grandiózus színpadtechnikát és villanyfényt, valamint rengeteg statisztát használtak, hogy méltó legyen a kivitelezés az eredetihez. Évát az első szereposztásban Jászai Mari, Ádámot pedig Nagy Imre alakította, és a díszlet mellett a jelmezekről is hosszan írtak a kiadványok, Éva tizenegy ruháját például Feszty Árpád rajzolta meg a műtermében, és másfél ezer forintba kerültek. „A paradicsomi ruhához kelme nem sok kellett; a második képben is csak kecskebőrruha; az egyiptomi rabszolganőéhez meg sötétbarna szőrzubbony. De már a Miltiades nejének görög ruhája pompás volt: fehér kasmír tunika s sötétkék posztó-palást, szélén sárga brokát selyem kivarrással. A római öltöny fehér kasmírját is vörös bársonnyal, arany szálakkal varrták ki, s drágaköves kapocs, aranyozott öv járult hozzá” – foglalta össze a Fővárosi Lapok.

Szinte mindenki beszámolt a neves eseményről, még az Üstökös szatirikus lap is: „Hallom, sok fáradságba, sok költségbe került a bemutatása. Pompásabbnál pompásabb díszletek váltják benne egymást. A látványosságokból csak egy hiányzott: az — adókönyv — Pedig a magyar embernek ennél keservesebb tragédiája nincsen.”
Magyar nyelvű színházat a magyaroknak
Először még Pesti Magyar Színházként nyitotta meg a kapuit a Nemzeti 1837-ben, majd pár évvel később, 1840-ben lett országos intézmény. A megnyitó igazi mérföldkőnek számított a hazai dráma életében, amivel kapcsolatban a sajtó sem tudott pártatlan maradni. „Augusztus 22., éjfélkor. Itt ülök végre homályosan pislogó olajlámpám előtt, fáradtan, izzadtan, de mégis oly derült megelégedéssel, mint eddig még nemigen ismert keblem. Megtörtént tehát valahára az, mire csaknem évezred óta várakozunk […] Nemzeti színházunk megnyit! […]
Előzőleg, 21-én este, tehát a megnyitás előtti napon, mintegy 10 óra után, midőn már minden dolgozó, fölvigyázó ’s a’t. (”és a többi„) kitakarodék a’ színházból, egy úr fölbukik a földszinti padok közül, kabátját a padra teríti ’s lefeküdni készül; pár percz múlva egy második úr bukkan elő a zártszékek alul, ’s így rövid idő alatt nyolczan, kik mind azért rejtőztek el, hogy az első előadásból valamiképp ki ne maradjanak. Tervüket egymással közölvén, kaczogva falatozni kezdének a bevitt ennivalókból. Sikerült-e ármányuk, nem tudom.” (Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. július-december (3. évfolyam, 68. szám)
Az egyetlen, amit többen – köztük a Hírnök aktuális száma – felróttak, hogy a Gaetano Donizetti Belizár operája helyett megérdemelt volna a megnyitó egy nemzeti darabot az olasz helyett.
Legnagyobbak a színpadon
„A Nemzeti Színháznak Hegedüsné (Hegedűsné Lina) óta nem volt igazi Rózsija, Julcsája és Marcsája. 1872-ben lépett föl először Pesten, s a közönség és a kritika egyhangúlag kimondotta, hogy a Hegedüsné utódja meg van találva. Azóta folyvást emelkedik a művészetben s azzal együtt a tetszésben. Játékának vidéki szegletességei hamar eltűntek, s alakítása évről évre művésziebb; nemcsak énekel, hanem játszik is, s a költő népies alakjaiba valódi lelket képes önteni. A főváros már nem nélkülözheti őt, s a vidék, hol olykor vendégszerepel, virágokkal hinti visszatérő útját” – méltatta a Rimaszombati születésű Blaha Lujzát a Vasárnapi Újság (Vasárnapi Újság 26. szám).

Ha elég mélyre merülünk az Arcanum keresőjében, szinte minden ismert színészről átfuthatjuk a kritikákat. Mondjuk felidézhetjük a Pesti Napló (Pesti Napló, esti kiadás, 1876. december, 301. szám) segítségével milyen lehetett Jászai Marit Jean Racine drámájában, a Phaedrában látni. „A szereplők ezúttal biztosabban mozogtak a klasszikus tragédia légkörében, főleg Jászai Mari asszony, ki meglepő erővel játszott ez este.
Nyomát sem lehetett látni a lankadásnak, mely az első előadáskor feltűnt. Szavalata egyformán gazdag és erőteljes volt mind az öt felvonásban. Játéka fénypontját most is az a jelenet képezte, melyben bevallja heves szerelmét Hyppolitnak. Ezután hosszasan tapsolták nyílt jelenetben, de a művésznő nem jelent meg, amit csak helyeselhetünk.”
Ehhez hasonló beszámolókat könnyen, évkörre, illetve évre szűkítve böngészhetünk át az Arcanum Újságokban, sőt, ha feltöltünk egy képet Blaha Lujzáról, a mesterséges intelligencia arcfelismerőjének segítségével rábukkanhatunk olyan cikkekre, amikben szintén szerepel a színésznő képmása.
Ez a cikk egy fizetett promóció, megrendelője az Arcanum Újságok