A film- és reklámszakma árnyoldala: függőségek, kiégés, lelki bajok (x)

A 41 éves reklámfilmrendező és producer a Kinopravda nevű rendezői csapat és a Kinomoto filmgyártócég egyik alapítójaként jelenleg Londonban él. Dañila nagyon korán kezdett érdeklődni a mozgókép iránt. Az ELTE orosz nyelv és irodalom szakára járt, majd a MOME-n folytatta tanulmányait 2004-ben. Az egyetemet nem fejezte be, már 21 évesen egy nagy nemzetközi ügynökség megbízásából egy multinak rendezett reklámfilmet.

Belecsöppenni a tutiba

Olyan gázsit kapott a munkáért, amit elmondása szerint még most is megirigyelnének a fiatal rendezők: „nyilvánvalóan végtelenül hálás is voltam, vagyok és leszek ezért a sorsnak, hogy bekerülhettem ebbe a szakmába önerőből, úgy, hogy bevándorlóként érkeztem az országba”.

Dañila Kostil Üzbegisztánban született, a Krím-félszigeten nőtt fel, így bevándorlónak számított Magyarországon egészen 10 évvel ezelőttig. Arról, hogy hogyan került oda, ahol most tart, azt gondolja, hogy nagyon-nagyon sok csillag szerencsés együttállása kellett egy kis tehetséggel megfűszerezve. Akkor viszont még ez a kérdés fel sem merült benne, csak teljes lendülettel nekiesett a feladatoknak, anélkül, hogy igazán tudta volna, hogy valójában mik várnak rá.

Amint megvolt a sorsdöntő lehetőség, elkezdett csörögni a telefonja, és újabb és újabb munkalehetőségeket kapott. Egyfelől nagyon örült ennek, miközben – ahogy mai fejjel látja – elkezdtek kialakulni bizonyos „minták”.

„Az ember kettőt pislog, és ott találja magát, hogy a többnapos forgatás után hazaér éjszaka, és már kezdi írni a következő »pitchet«, amit másnapra kell leadni, amikor egy másik megnyert következő munkát kell terepszemlézni menni” – meséli. Az, hogy hogyan kell tudatosnak lenni, határokat meghúzni, és hogy tudni kell nemet mondani bizonyos munkákra, még fényévekre volt tőle.

Tapasztalata szerint ezzel is elindulhatnak bizonyos folyamatok, főleg neurodivergens emberek esetében. Például amint a sorozatos munka megáll, az emberre rázúdulnak a nagy hajtás utáni nyugalmi állapottal járó érzések, és ha az ember nem tudja ezeket megélni, megfigyelni saját magát, akkor inkább szeretne újra dolgozni. Amikor pedig éppen tényleg nincs munka, akkor jönnek a szerek, hogy könnyebb legyen elviselni, hogy semmi sincs.

Ma már azt gondolja, hogy az unalom megélése kulcsfontosságú, főleg a kreatív szakmákban. „Hangsúlyozom ebben nem a szakma hibás, gyakran maga az alkotó nincs erre felkészülve mentálisan. Ebben az esetben is sajnos az alkohol és más szerek jelentik a legkönnyebb megoldást az önnyugtatásra, de csak ideig óráig” – tette hozzá.

Az érme másik oldala

Rengeteg sikert ért el, de – ahogy arra közben rájött – ennek az érmének van egy másik, szükségesen sötét oldala is. „Ha becsukom a szemem, akkor úgy érzem, mintha valaki fogta volna az emlékeimet, és 1000%-osra állította volna a lejátszási sebességet. Bármennyire próbálnék koncentrálni, csak egy színes, zajos masszát látok magam előtt. Zéró jelenlét, 100% dedikáltság, de erőből, nyers, ösztönös dolgozni akarásból és persze félelemből, hogy ha ezt nem vállalom el, akkor biztos nem hívnak többet” – mondta el erről az időszakról.

Ez a lendület ugyanakkor, mint később számára kiderült, kimeríthető. És bár ideig-óráig pótolható bizonyos szerekkel a kifogyott energia, hosszú távon ez sem fenntartható megoldás. Fogalma sem volt arról, hogy ADHD-s, így azt sem tudta, hogy ez mivel jár, hogy ennek a „szupererőnek” vannak hátulütői is. Észre sem vette, hogy már pályája elején az alkoholizmus közelébe jutott. „Dehát a gőzt ki kellett ereszteni ugye. Rengeteg ehhez hasonló népi bölcsesség áll ki a funkcionális függőségekért” – mondta.

Ahogy nagyjából öt évvel ezelőttig az sem tűnt fel neki, hogy az a bizonyos fehér por olyan maradandó károkat tud okozni, amiket már nem lehet visszacsinálni. Ennek számlájára írja azt is, hogy sok mindenre nem emlékszik a sikerekkel teli korai időszakból.

Szerinte vannak a szakmájában sokan, aki érintettek, és ugyan már van mögöttük 5–10 évnyi függőség, mégsem tudatosult bennük, hogy ennek ára van. Nekik azt tanácsolja, hogy bátran csukják be a szemüket, és próbálják ki, mire jutnak, ha visszagondolnak adott időszakra. Tapasztalata szerint van, akinek lefekvés előtt az aznap reggeli emlékek felidézése is nehézséget okoz.

A siker nem feltétlenül jár boldogsággal

A szakmai kiégés felé vezető útban Dañila szerint az a durva, hogy nem egy Trainspotting- vagy Requiem egy álomért-szcenárió, ahogy azt a filmek alapján elképzeljük. Sokkal inkább olyan, pusztítóan untató fájdalommal teli, hosszú szürke zóna, amiben magányra és szégyenérzésre van ítélve az ember, ha nincs tisztában vele, hogy mi is történik vele. Ugyan nem szenved nagyon, ugyanakkor semmiképpen nem mondható boldognak sem.

„Szerintem ez a legveszélyesebb zóna, a lassú halál zónája. Nem mindig működik az a sztereotípia, hogy le kell menni legaljára és aztán fel. Lehet valahol középen lassan fulladozni csendben” – mondta erről. – „Pont olyan, mint egy börtön, amiben bizonyos helyzetekre, triggerekre csak egyfajta megoldás létezik, nincs más. Egy gondolati örvény, aminek az alján mindig ugyanaz vár, szenvedés, bűntudat és magány. Ha az ember elkezdi kerülgetni ezeket a helyzeteket és triggereket a folyamat elején, akkor hamar ráeszmél, hogy nagyjából semmi sem csinálhat, mert minden út a szorongáshoz és használathoz vezet.”

A fent említett helyzet sajnos nem azzal ér véget, hogy a hiperaktív ember széthajtja magát, aztán nem tud megnyugodni és munka nélkül meglenni, mert nem tudja kezelni az érzéseit, amitől megint ugrik vissza a munkába, különben szorong és/vagy züllésbe kezd. A következő fokozat az, amikor a munka sem mulasztja el a szorongást, még a munka is túl monoton, nem élvezetes. Nos mi marad?! Csak a züllés és a szorongás, felváltva.

Mit lehet tenni, amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj?

Dañila tapasztalata az, hogy ha valaki függő személyiségtípusnak érzi magát, akkor nincs mese, minél hamarabb segítséget kell kérnie. Mindenki teljesen más, egyedi eset, így az, hogy mennyi idő alatt lehet jobban lenni, akkor derül ki, amint elkezd szakemberhez járni, és elkezd dolgozni saját magán.

Dañila gyógyulásának története, amit minden kreatív területen dolgozó ember figyelmébe ajánl.

Aki segítséget kér, az már tudja, hogy mennyire nagy a baj. A gyógyuláshoz kell a hit a folyamatban, és önbizalom is, hogy tényleg meg is bízzon a saját gyógyulni akarásában, ítélőképességében, és ne kerüljön belső örvényekbe, amik nagyon veszélyesek – legalábbis nekem azok voltak.

Az én esetem nagyon nehéznek bizonyult, mert rengeteget hazudtam magamnak arról, hogy nem is vagyok súlyos eset, mert hát nem csinálom minden nap, nem is olyan sokat, vagy csak akkor csinálom, amikor írnom kell „treatmentet”, azaz koncentrálnom kell sokáig.

Sajnos erre évek mentek el, miközben azt a hibát is elkövettem, hogy nem beszéltem a belső vívódásaimról senkinek, amivel évekkel meghosszabbítottam a gyógyulás folyamatát. Annyira sokáig szükségszerűnek állítottam be magamnak a függőséget, hogy a kialakult téves hiedelmet sokkal több idő volt megdönteni, mint magát a sóvárgást.

A megoldás tehát az én esetemben is azzal kezdődött, hogy elmentem az első szakemberhez, akivel elkezdtünk a függőségről beszélni. Nagyon jó kezdés volt, azóta 6 év eltelt, és 4 másik terapeutával is dolgoztunk a problémáimon.

Kétszer tíznapos és egy 3 napos néma vipassana meditációs elvonuláson voltam, 10 hetes Shaolin coachingon, amibe a heti két harcművészeti edzés is beletartozott erőpróbákkal, egy eksztatikus remegős retreat után. Hatha, Bikram és Nidra jóga gyakorlása mellett, 2 maraton lefutása és legalább 8 témába vágó könyv (köztük elkerülhetetlen Máté Gábor: Szétszórt Elmék és Sóvárgás démona) elolvasása után bátran állíthatom, hogy a folyamat közben lévő nyitottság és állandó önfigyelés közös motívum, bármit gyakorolsz vagy olvasol a témában.

Minden iskola vagy terápia bizonyos pontján előtérbe helyezi például az önreflexiós naplózást. „Naplózd az érzéseidet és gondolataidat” – hallottam a hosszú terápiás utam elején. Fényévekre volt tőlem, hogy valaha és „önrefluxos valamicsodákat” írjak. ADHD-s társaim tudják, mit érez egy hozzám hasonló ember, amikor ezt a feladatot kapja. Aki örül, hogy 35 körül végre megtanul elolvasni pár oldalt egy könyvben, ami amúgy érdekli, és nem kezd elkalandozni a fantáziája, és nem kell visszaugrania állandóan pár sorral, vagy oldallal újra és újra, mert hiába, úgy érzi, hogy olvas, fogalma sincs, hogy miről van szó.

Ezek után még több, nem csak koncentrációt, de valamilyen új, fura mindsetet is igénylő feladatot végezzek, mint az írás, ráadásul rendszeresen? „Lehetetlen!” – gondoltam. És kiderült, hogy erre is rá lehet szokni, pont ahogy a szerekre. Amikor az ember megfigyeli, hogy mi a jó benne, akkor vissza-vissza fog esni ebbe az új, jó és egészséges függőségbe.

Nagyon sokat segített, segít és már nem tudom elképzelni az életem nélküle. Nem írok minden nap, de néha úgy rám jön, hogy amikor nincs is nálam a füzetem, csak előveszem a telefonom, és anélkül, hogy tudnám, hogy mit fogok írni, csak leírom, hogy mi van velem. Lehetek jól vagy szarul, néha szükségem van rá, és kész. Olyan, mint egy ingyen „dilidoki”, bárhol bármikor.

Sok kérdést felvetne, ha egy átlagos, filmszakmában dolgozó embert megvizsgálnánk, hogy jut-e ideje önreflexióra, tud-e sportolni, az 5 érzelmi alapszükségletből hánnyal vannak gondjai, és tisztában van-e ezzel. Sok alapszükséglet valószínűleg kielégítetlen marad, és talán ezért lehet találkozni ennyi öngyilkossággal és függőséggel mind a reklám-, mind a filmszakmában.

Sajnálatos módon a hazai filmipar rengeteg embert veszített el a túlfeszített munka következtében. Legalább négy emberről van szó, akivel dolgoztam is. Ezt a cikket az ő emléküknek ajánlom, és nagyon remélem, hogy talán sikerül valakinek reményt vagy inspirációt adni, mert bizony van kiút!

Angliában már külön figyelmet szentelnek a szakmában dolgozó embereknek, és bár ebben a szpotban egy produkciós asszisztensről van szó, pontosan így érzi magát egy neurodivergens rendező is, amikor ingerelárasztás éri állandóan:

Happy end and new beginning

Milyen érzés jól lenni sok-sok év „börtön” után? Olyan, mint a Blue Eye Samurai rajzfilmben, aminek közepén kiderül, hogy a Samurai egész életében súlyokat viselt a lábain, amiket egyszer csak levesz és eddig sosem látott sebességgel és erővel küzd.

Amikor egyszer csak lesz szubjektív megélésből származó összehasonlítás alapja valakinek, egy új rálátása ugyanarra az életre, az nagyon megdöbbentő, hatalmas erővel tud megváltoztatni egy embert és az életét. Nagyon sok összetevője volt az én folyamatomnak, de talán a legfontosabb az alkotáshoz való visszatalálás.

Nemcsak a filmhez és a reklámhoz, hanem a befejezetlen művészeti tanulmányaimhoz is visszamentem, és végül idén elvégeztem egy képzőművészeti MA-t egy angol–francia egyetemen. A tanulás közbeni alkotás is egyfajta terápia volt.

Nem titkolt vágyam, hogy jövő évben művészeti kiállítást rendezzek azonos címen, mint a diploma munkám: „Thanks, God!” – amivel kifejezhetem a hálámat azért, hogy keresztülmehettem egy ilyen nem mindennapos, tanulságos kalandon.

Szerencsésnek tudhatom magam, hogy rendben vagyok, rendben van a karrierem, nem vagyok magányos, kiderült, hogy vannak, akik szeretnek, sőt mindig is ott voltak, csak nem vettem észre.

Újra nagy lelkesedéssel vállalok reklámos projekteket, videóklipet, és már megvan az első nagyjátékfilmem ötlete és producere is. A Kinopravda- és Kinomoto-csapatok nagyon sokat segítettek a számomra nehéz időkben. Igyekszünk nem csak tartani magunkat a már évek alatt feltett minőségbeli mércéhez, de odafigyelünk magunkra és egymásra, hogy a fent említett mentálisan egészséges munkakörnyezetben dolgozhassunk.