Évszázados hagyománnyal szakított a sakkozó, aki leszedte a világbajnok királyát a tábláról, és a tömegbe dobta

A tavalyi budapesti sakkolimpia első két helyén végző ország, India és az Egyesült Államok különleges körülmények között találkozott egymással Texasban. Csapatversenyen játszottak, rövidített idejű partikat váltottak, de nem egyszerre, ahogy az olimpián szokás, hanem egymás után ültek a színpadra.

Nagyszabású show-műsort hoztak ki a mérkőzésből a szervezők, ez is volt a céljuk. A játékosok nem elegánsan, öltönyben, hanem számozott mezekben ültek asztalhoz Arlingtonban, a partit felügyelő bíró olyan fekete-fehér csíkos ruhában volt, mintha egy NFL-meccsről tért volna be a helyszínre. Sakkversenyen ritkán látható nagy tömeg jött össze a teremben, akik a kivetítőkön követhették végig, ki áll jól és rosszul, és végig buzdították a játékosokat.

Az utolsó partinál a japán felmenőkkel rendelkező, de amerikai színekben versenyző Hikaru Nakamura vezette a világos bábukat, a riválisa az az indiai Gukesh Dommaraju volt, aki még nincs húszéves, de ő a sakkozás regnáló világbajnoka (ilyen fiatalon még senki sem lett világbajnok), miután a kínai Dinget páros meccsen győzte le, a klasszikus szabályok szerint, ahol a gondolkodási idő két óra negyven lépésre.

Itt, mivel nagyon kevés idejük volt, gyorsan lépkedtek, de a játszma nem emiatt marad örökre emlékezetes, hanem mert ahogy Nakamura mattot adott, azonnal leszedte az ellenfele királyát a tábláról, és teátrálisan a tömegbe hajította. A közönség legnagyobb örömére. Nakamura úgy ünnepelt, mint egy labdajátékos, kézjelekkel még nagyobb tapsot kért. (Ezzel a sikerrel az USA 5–0-ra múlta felül Indiát, ami csak fokozta a hangulatot.)

Gukesh nem sértődött meg, egykedvűen felállt az asztaltól, összepakolt, nyilván egy kicsit bántotta a vereség, mert a parti több pontján is jobban állt, mint az ellenfele. De valahogy úgy fogta fel, hogy ez is a show része.

A korábbi világbajnok, az orosz Vlagyimir Kramnyik megsértődött helyette is, és az X-en fakadt ki. Szerinte Nakamura ezzel a viselkedéssel, ezzel az eredményhirdetéssel csak kárt okozott a sakknak.

„Ez nem pusztán közönségesség, hanem a modern sakk leépülésének diagnózisa. Nem tudom, kinek jutott eszébe ez a gyerekes, ízléstelen cselekedet. Valószínűleg ennek a »gondolkodónak« nem állt szándékában megalázni Gukesh-t, de felismerhette volna, hogy ez a nyilvános gesztus (az ellenfél királyának használata) sértő és provokatív, különösen a világbajnokkal szemben.”

A milliós nagyságrendű indiai rajongótábor is megalázónak tartotta azt, ami történt, nem tudtak úgy tekinteni a mozzanatra, mintha csak az önfeledt öröm szélsőséges megnyilvánulása lenne.

„Ha a sakk jövője olyan, ahol elfogadható viselkedésnek számít az ellenfél bábuinak a tömegbe dobálása, akkor nem vagyok biztos benne, hogy szeretném, ha bármi közöm is lenne ehhez” – a szingapúri nagymester, Kevin Goh Wei Ming is keményen fogalmazott.

Aztán jócskán a performansz után kiderült, hogy ez egy jó előre megkoreografált, egyeztetett jelenet volt, és egyenesen a szervezők javasolták, hogy legyen egy ilyen látványos befejezés. Erről Nakamura csapattársa, Levy Rozmann beszélt.

„Elfogadom, hogy kontextus nélkül úgy tűnik, Hikaru nagyon tiszteletlen volt. Arra biztattak minket, hogy a szórakoztatásért tegyük meg ezt. A befejező embernek kellett a királyt a tömegbe dobnia, és hát az övék volt az ötödik parti. Nem tudom, hogy Gukesh megtette volna-e, ha ő nyer. Nakamura nem spontánul dobta el a királyt.”

Sagar Shah youtuber úgy nyilatkozott, hogy ők neveltetésükből eredően másként tekintenek a sakkra Indiában, mint bárhol máshol a világban. Gukesh-nek azt tanította az első edzője és mindenki más is, aki végigkísérte az útján, hogy tisztelnie kell a táblát. Nemcsak egyszerű figurák vannak rajta, hanem kvázi szent dolgok. A krikettjátékosok is babusgatják az ütőiket, a labdákat, mert azok a bevételi forrásukat, a megélhetésüket jelentik.

És hogy mégis miért kérték a szervezők ezt az akár vulgárisnak is tekinthető megnyilvánulást abban a játékban, ahol az illemnek és az udvariasságnak évszázados hagyománya van?

Mert a sakknak a jelenleginél szélesebb táborra van szüksége. A világ egyik legősibb játéka ugyan, ahol a fegyelmezettség régi alapelv, de a tömegbázis szélesítésénél és a rajongók megszerzésénél nincs fontosabb – ezt már Ujwal Singh szakíró tette hozzá.

Emlékeztetett rá, hogy voltak briliáns elmék a sakktábla mellett az elmúlt évtizedekben, de hiába Bobby Fisher, Garri Kaszparov vagy Magnus Carlsen zsenialitása és generációs hatása, a sakk nem vált tömegsporttá. A rajongók figyelme pedig percről percre csökken, és ezt a figyelmet valahogy ki kell érdemelni. Félő, ha megmarad a sportág udvarias kézfogásos jellege, akkor kevésbé vonzza a fiatalokat, akikért nagy harc folyik a világban.

Carlsen maga is küzd a játék folyamatos és rendhagyó népszerűsítéséért, ő a freestyle változatban hisz, létre is hozta a Freestyle Chess World Tourt. A játékosok itt egymás között megvitatják a nyerő stratégiákat, ami afelé tereli a kamerákat, hogy ne csak két egymással szemben ülő ember fejét lehessen látni, akik olykor unalomig ismert játékra törekszenek. A szürke, irodai munkásokra emlékeztető zakókat felváltották a színesek, vagyis a képi megjelenésre is fokozottan figyelnek. A sakk tehát keresi az útját a népszerűség felé, az arénahangulat megteremtése is egyfajta irány, aztán majd kiderül, hogyan reagálnak erre a hirdetők, nézők.

A két mostani versenyző, Nakamura és Gukesh egyébként már a hónap végén újra összecsapnak egymással, és feltehetően addig még jó néhányszor megkérdezik Gukesh-től, hogy érezte magát akkor, amikor Nakamura hirtelen leszedte a tábláról a királyát.