A salgótarjáni tanárember, futballedző, Sisa Tibor 2008-ban kapta meg az U19-es utánpótlás-válogatott élén az 1990-es korosztályt, amiben nagy tehetségek bontogatták a szárnyaikat. A csehországi Európa-bajnokságon a spanyolokat legyőzve jutottak tovább a csoportjukból, az elődöntőben az olaszok állították meg a Gulácsi Péterrel, Koman Vladimirrel, Németh Krisztiánnal felálló csapatot.
Az érem után a Magyar Labdarúgó Szövetség úgy döntött, hogy egy évvel később, az U20-as vb-re már Egervári Sándorral menjenek a játékosok. Sisa ezután a Honvéd vezetőedzője lett, 2009-ben megnyerte a Magyar Kupát, és megválasztották az év edzőjének. Közben az U19-es csapat Egervárival is bronzérmes lett Egyiptomban – válogatottszinten ezt a két érmet tudja felmutatni a magyar foci, a 2000-es, Szoboszlai Dominik nevével fémjelzett korosztály a hatodik lett az Eb-n.
Sisa a Varázsolj nekünk valami szépet című könyvben pályafutásának eddigi nagy rejtélyét is elmondta. Ebben a Mediabook Kiadó által megjelentetett kötetben 25 magyar edző beszél arról, mit tapasztalt a magyar futball elmúlt 25 évében. A könyv szerzői: Hajdú B. István, Marosi Gergely, Sz. Nagy Tamás, Pietsch Tibor és jómagam. Sisa ezt az interjút épp nekem adta.
„Megcsörrent a telefonom. A kérdés így szólt: tudnánk-e találkozni a felcsúti arborétum éttermében. Három nagypályás ült velem szemben, neveket nem mondanék”
– vágott bele a történetébe.
Tetszettek neki azok az elképzelések, amiket felvázoltak a résztvevők, de nem mondott azonnal igent, hanem egy hét gondolkodási időt kért, mert volt egy kuvaiti ajánlata is. Három nap múlva új edzője lett a Puskás Akadémiának, ezt az újságból tudta meg, vele nem is közölték.
„Később azt hallottam vissza, hogy a Sisa malmozott. Én? Hát csak felvázoltam őszintén a helyzetet, nem mondtam nemet, csak időt kértem. Semmi rosszra nem gondoltam. Telt-múlt az idő, az NB I.-ből soha többé nem kaptam felkérést. Nem jár ez nekem, de érdekes, hogy addig évente két-három csapat is megkeresett, aztán mintha elvágták volna. Az évek múlásával összekötöttem a történteket és az ajánlatok elmaradását.”
Nem alaptalanul tette mindezt, mert tíz évvel később egy ismerőse elmesélte neki, hogy ő maga ajánlotta be valahová, élvonalbeli klubhoz, mint aki pontosan tudja, hogy kell fiatalokat beépíteni. Megvan a pedagógiai érzéke a szakmához, annál is inkább, mert az edzősködés mellett a tanári pályáját sohasem adta fel. (Most Egerben tanít egyébként az egyetemen.) Azt a választ kapta ez az ismerős, hogy Sisával nem lehet.
„Sosem foglalkoztam politikával, nem érdekelt soha, de úgy néz ki, a politika foglalkozik velem”
– zárta le ezt a témát. Már korában is beszélni akart erről, de általában azt a választ kapta, senkinek nem jó, ha ezt szóba hozza. (Állításáról cikkünk megjelenése előtt kérdést küldtünk a Puskás Akadémiának, ha érkezik érdemi reakció, beszámolunk róla.)
Sisa egyébként a könyvben kimerítően taglalta a foci helyzetét, és hogy nem látja a nagy befektetés ellenére a fejlődést. Egy korábbi interjúnkban azt is elárulta, úgy lett itthon az edzőképzés vezetője, hogy a töredékét kapta annak, mint az arab világban, mégis hazatért, noha megtanulta a kinti nyelvet.
A korábban a Debrecennel bajnoki címeket szerzett edző, Supka Attila egyenesen azt állította a könyvben, hogy az elmúlt 25 évben az infrastruktúrán kívül nem látszik semmilyen fejlődés. Azt is hiányolta, hogy az elmúlt évtizedekben nem volt kinevezett szakmai vezető, aki irányt szab, és megmondja, merre kell menni.
Supka pillanatnyilag a kisvárdai akadémia vezetője, ott egy top talent programmal foglalkozik, mert annak idején ő maga is kiemelt tehetség volt a Honvédnál Détári Lajos mellett, és okult a saját példájából. Úgy látja, hogy egy-egy korosztályban általában két kimagasló tudású játékos van, nagyon ritka, ha több. Az ő fejlesztésükért kell mindent megtenni az összes szakembernek, no meg a másik kilenc játékosnak is azt a kettőt kell segítenie, akik sokra vihetik.
Kivételes eset, amikor egy kisebb ország korosztályos csapatában hemzsegnek a zsenik, öten-hatan is befutnak és világsztárok lesznek. Erre talán csak egy példa van, az 1987-es ifivilágbajnok jugoszláv csapatban együtt játszott Davor Šuker, Predrag Mijatović, Robert Prosinečki, Robert Jarni, Zvonimir Boban és Igor Štimac. Mijatović a Real Madriddal BL-győztes lett, ő lőtte a mindent eldöntő gólt is 1998-ban, a másik öt pedig az 1998-as vb-bronzérmes horvát válogatott klasszisai lettek.
A könyvből már idéztük a korábbi szövetségi kapitány, Várhidi Péter lesújtó szavait a bundákról. A 25 edző interjúja látleletet ad a sportágról és annak problémáiról.
