A téli olimpia programja az elmúlt évtizedben dinamikusan bővült, egy sor látványos sportág került be. Ez a folyamat kicsit lassulni látszik, de a mostani olimpián is megismerhetünk egy eddig kevésbé fókuszban lévő sportágat, a síalpinizmust.
Ezt a sportágat a művelői leginkább a skimo névvel illetik, ami az angol „ski mountaineering” kifejezés rövidítése. A név egy kicsit csalóka, mert ugyan valóban kell mászni és ereszkedni is síléccel, az olimpián nem több ezer méter magas hegycsúcsokon küzdenek egymással az ellenfelek.
A síalpinizmus komplex sportág, a sí természetes használatából és a túrasízésből merített. Csak egy viszonylag széles, könnyű léc kell hozzá, amivel a laposokon és az emelkedőkön csoszogni lehet a mélyebb hóban is, sífutó elemeket használva, aztán a lejtőn már inkább az alpesi sí technikáját kell használni, ahol pedig lehetetlen lécen továbbhaladni, a síző lecsatol, és gyalogol.
Ugyan az olimpián most debütál a sportág, ez nem teljesen előzmény nélküli, az első téli játékokon, 1924-ben Chamonix-ban a military patrol nevű sportágnak is volt síléces hegymászó része. A military patrol egy hegyi katonai őrjárat feladatait szimulálta, volt benne lövészet is, és ezzel a biatlon ősének is tekinthető.
Bár vannak hosszú távú versenyek is belőle, az olimpiára egy sprintszám került be, ami körülbelül három perc alatt lemegy. A rajt után a sízők rögtön hegymenetbe kapcsolnak, az első szakaszt egy meredek, cikkcakkos emelkedő jelenti, ahol a léc tapadását egy úgynevezett fókaszőr biztosítja. Korábban valódi fókaszőrt használtak, hogy ne csússzanak vissza a havas, jeges kaptatón, de ma már szintetikus anyagból készítik a lécre húzott kiegészítőt. A második szakasz előtt a versenyzők lecsatolnak, a léceiket egy hátizsákszerű alkalmatosságba dugják, aztán egy meredek tereplépcsőn másznak vagy futnak fel. Eddigre már túl vannak 50-80 méternyi szintkülönbség leküzdésén.
A harmadik rész a lejtőzés, ami előtt a fókaszőrt el kell távolítani a lécről, és egy speciális kötéssel a cipő sarkát is rögzítik. A lejtmenet sem őrült tempójú, a technikája leginkább az óriás-műlesikláshoz hasonlítható. A célba nem lehet mindig csak úgy beszáguldani, egy rövid szegmenst megint fókaszőrrel kell teljesíteni, így kulcsfontosságú lehet, hogy ki milyen gyorsan tudja a felszerelését cserélni. Ezeket a váltásokat a versenyzők gyakorta hasonlítják a Forma–1-es kerékcseréhez, az ott elpazarolt másodpercek a győzelembe is kerülhetnek.
Az olimpián 18-18 férfi és nő indul a sprintszámban, és rendeznek egy vegyes váltót is, ahol a férfi és női versenyző kétszer-kétszer megy végig a pályán, nagyjából 7-7 perc alatt. A sportág kivételes állóképességet igényel, a gyors hegymászás nagyon megterhelő, de a lesikló részhez elengedhetetlen a technikai tudás is. A versenyszám jó taktikai érzéket követel, az emelkedőkön megválasztott tempó, az irambeosztás kulcsfontosságú.
A síalpinizmusban rendeznek hosszú távú versenyeket, amelyek 60-90 percesek és 1000 méter feletti szintkülönbség is lehet a kijelölt pályán, plusz hosszú gyalogos mászós részek is előfordulhatnak, a lejtmenetekben pedig gyakran mély hóval találkoznak a versenyzők, ahol maguknak kell nyomvonalat választani, ami sok kockázattal is jár. De van olyan szám is, amelyben gyakorlatilag csak felfelé haladnak a versenyzők 700-1000 méteres szintkülönbséget áthidalva. Ezek egyelőre az időtartamuk és a nehezen közvetíthetőségük miatt nem szerepelnek a programban.
