Nagyzolás és túlzás lenne, ha világbajnokként mutatkoznék be

„Szürreális, ami történik velem. Egy film főszereplője lettem, ilyen megtiszteltetést magyar sportoló eddig még nem kapott a külföldi támogatójától. Pedig pár éve még csak sportolónak sem tartottam magam. Igazából még most is sokszor elbizonytalanodom, hogy élsportoló vagyok-e, de szívesen hagyom magam meggyőzni arról, hogy igen” – ezek voltak a crossfites Horváth Laura nyitógondolatai, akivel azok után beszélgettünk, hogy a Red Bull egy angol és magyar feliratos, 55 perces dokumentumfilmet készített a tavalyi szezonjáról és annak győztes zárásáról.

A díszbemutató Budapesten volt, és a film már a YouTube-on is megnézhető, így bárki végigkísérheti, hogyan nyerte meg Horváth Laura decemberben a koppenhágai szuperdöntőt. Emiatt a WFP (World Fitness Project) világbajnokának is lehet tekinteni, bár egy másik világbajnoki sorozatból is van már vb-aranyérme: 2023-ban a CrossFit Gamesen lett a világ legjobbja.

„Nem szoktam úgy bemutatkozni, hogy világbajnok vagyok, nagyzolás és talán túlzás is lenne. Nem szeretem, ha áradoznak rólam. Egy átlagos sportoló vagyok, aki örömét leli az edzésekben, nagyon jól elvan a saját kis buborékjában a testvéreivel, és eközben megmaradt Laurának, akit általában elkísér a kutyája, amikor a súlyok közt járkál. Nevezhetnek sokféleképpen, adhatnak sokféle sapkát rám, én csak egy küzdőképes sportoló vagyok” – válaszolta arra a kérdésünkre, hogyan mutatná be önmagát.

Horváth egyetért azzal, hogy a crossfit (hivatalos nevén funkcionális fitnesz) a huszonegyedik század sportja, annál is inkább, mert a gyökerei nem vezetnek vissza az előző századba. Igazából egy edzésformából lett igazi, kőkemény, komoly nézősereg előtti izgalmas verseny. Úgy látja, hogy szerencsés szimbiózis ez, hogy akik a sportág rajongói, azok űzik is egyben.

Egy crossfitversenyen feltűnnek a jól ismert gépek és erősítőeszközök az edzőteremből. De van súlyemelés (lökés és szakítás), illetve olykor súlycipelés is nagy tempóban vagy fej felett. Az akrobatika határát is súrolják különböző gyakorlatokkal, amikor például kézállásban egy lépcsőn mennek fel és le, hogy aztán kötelet másszanak, vagy egy vízszintes rúdon húzódzkodjanak minél gyorsabban és dinamikusabban. Eközben a zsűri meglehetősen szigorú, ha nem hajtanak végre szabályosan egy-egy gyakorlatot, a bíró rögtön jelez, és meg kell ismételni. Horváthnak a koppenhágai záróversenyen épp azzal gyűlt meg a baja, hogy nem tudott abban a kis téglalapban maradni, amit előírnak a súlyemelésnél, a fáradtságtól kilépett.

A versenyek szervezői nem jelzik hónapokkal előre, hogy a nagyjából harminc gyakorlatból melyik lesz az, amire készülni kell egy adott hétvégére, csak egy héttel előre szólnak, hogy például az ergométeres evezőpadon lesz időre teljesített kalóriaégetés, utána pedig úszás, futás vagy kötélmászás is szerepel az étlapon. 12–15 feladatsor vár rájuk a háromnapos verseny alatt.

„Egy hét már nem elég arra, hogy valamire jobban készüljünk, fókuszáljunk. Ezért kell mindenre edzeni, és ehhez az alapképzettséghez tudunk visszanyúlni. Nagy különbség, hogy az edzésen nincs téthelyzet, a versenyen pedig ott az adrenalin. Egy kicsit mindenhez érteni kell. 97,5 kilós szakítás a rekordom, ami nem extra, ha a súlyemelőket nézem. A tornászok kézállása is biztosan kecsesebb vagy elegánsabb. Egy úszó is szebb tempókkal és gyorsabban halad előre nálam, az atléta tuti, hogy nem fut darabosan. De nálunk az összkép, a virágcsokor a lényeg, hogy ez így egyben sokszínű és még illatos is legyen” – érzékeltette a sport nehézségét és szépségét is egyben.

Horváth a filmben megörökített 2025-ös utolsó verseny elején, az egyik csalódást okozó gyakorlata után négyszer hányt sugárban, talán ez a legdrámaibb rész, és rámutat, mennyire nem könnyű egy ilyen küzdelem. Miután mélypontra került, jó reakciót adott, és rögtön elindult felfelé.

„Nyugi, csak víz volt. No, meg egy kis stressz, ami kijött belőlem. Izgulós vagyok, enni már egyébként sem tudok, és hátráltatna is. Persze hogy mindig mindenki csak fent, fent, fent és magasabban szeretne lenni, de az élet sem ilyen, a sport pedig nagyon nem. Ilyenkor kell összeszorítani a fogainkat, tovább nyomni a pedált, és előhozni azt, ami egyébként bennünk van, mert nem azért edzettünk, hogy az bennünk is maradjon. Ha baj van, állj fel, menj tovább, told, ne gondolkozz túl sokat” – így kommentálta ezt a jelenetet.

Horváth klasszikus családi projektben vesz részt, a versenyeken a színfalak mögött meg szokta ölelni a két fiútestvérét, akik rendre jó tanácsokkal is ellátják – a bátyja, Kristóf az edzője is –, és utána vág neki a feladatoknak.

„Szerencsés vagyok, mert középső gyerek vagyok, a bátyám a kishúgára mindig fokozottan figyelt, az öcsém meg azért szeretett külön, mert a nővére vagyok. Apukámnak pedig, bármerről nézem, én vagyok az egyetlen lánya. Nem voltak nekem extra céljaim, de a versenyzés igen. Mindenkiben ott van a versenyszellem, belőlem ebben a sportágban tört ki.”

Nincs kedvenc versenyszáma, de az alkata miatt is szereti a súlyemelést, el is indult már egyébként súlyemelő-Eb-n, és bekerült az első tízbe. De a futást is egyre jobban megszerette.

„A legfontosabb talán mégis az, hogy a hatásunkra a 60 éves anyukám is elkezdte a mozgást, és olyan ügyesen mozog a sporteszközök között, hogy ámulunk. Ez mindennél, bármilyen aranyéremnél többet ér, hidd el.”