Kubába legtöbben a vakítóan fehér homokos strandokért, a híresen jó kubai szivarokért és rumért, valamint a régi amerikai autócsodákért mennek. Sokan szervezett úton járják be a sziget egy részét, esetleg hosszabb tengerparti nyaralást szerveznek egy-két kirándulással kiegészítve. Pedig vendégszerzőnk szerint végtelen lehetőség van a szigeten az aktív pihenésre. Mint beszámolójából kiderül, ők ebből az egyik legnehezebbet választották: a Pico Turquino megmászását.
2024. február–márciusban jártuk be a szigetet a párommal, és a legismertebb helyeken túl eljutottunk annak turistáktól mentes, elvarázsolt szegletébe is. Többször is túráztunk a szigeten, ezek közül a szó szerinti csúcspont az 1974 méter magas Pico Turquino megmászása volt.
A Sierra Maestra hegység és egyben a Kuba legmagasabb pontját érintő túra nemcsak igen látványos, de történelmi emlékeket is rejt. A csúcs közelében maga Fidel Castro bujkált gerilláival és szervezte a kubai forradalmat, aminek hatása a mai napig meghatározó a szigeten.
A Sierra Maestra hegység Kuba déli részén, mintegy 240 kilométer hosszan nyúlik el az egykori Oriente tartományban, Santiago de Cuba városától nyugatra. Területén két nemzeti park is osztozik, a Sierra Maestra és a Pico Turquino. Kétnaposra tervezett túránk az utóbbiban szelte át délről észak felé a hegységet.
Kubának ezen a részén már igen kevés a turista, ezért már a túra megszervezése és a kiindulópontra való eljutás is kalandos volt. A nemzeti parkok csak vezetővel látogathatók, illetve vannak a túrák lebonyolítására szakosodott vállalatok, amik gondoskodnak vezetőről. Ezekkel viszont nem egyszerű felvenni a kapcsolatot, mivel az internethasználat Kubában még 2024-ben sem elterjedt.
Ezért jó pár hónappal a tervezett indulás előtt különböző hazai és külföldi internetes fórumokon kezdtem meg az információgyűjtést, és hamarosan kaptam is egy WhatsApp-kontaktot a túraszervezéshez. Alex nagyon készségesen és mindig szinte azonnal válaszolt a kérdéseimre, ezért eleinte kételkedtem abban, hogy valódi emberrel beszélgetek.
Az eredetileg kinézett, északról délre tartó kétnapos túrát santiagói transzferrel oda-vissza végül logisztikai okokra hivatkozva fordított irányban javasolta megtenni, és rövid alkudozás után az árban is megegyeztünk. Abban maradtunk, hogy majd pár nappal a túra előtt megírja a részleteket. Már Kubában voltunk, amikor a helyi turistáknak szánt telefonos feltöltőkártya segítségével újra kerestem Alexet, aki viszont ezúttal már egyáltalán nem sietett válaszolni.
Egyre közeledett a túra napja, de még mindig nem tudtuk, hogy Santiagóból ki, mikor és hogyan visz el minket a kiindulópontra. Végül a városba érkezésünkkor sikerült elérni őt telefonon. Azt mondta, hogy a szállásunkon felkeres majd a hegyi vezetőnk, Miguel, akivel mindent egyeztethetünk. Így is lett.
Miguel meglepően jól beszélt angolul. Kikérdezett minket, mennyire vagyunk jó kondícióban, merre szoktunk, milyen terepen túrázni. Amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban elszántak és fizikailag alkalmasak vagyunk a csúcsmászásra, végre megtudtuk a start időpontját: másnap hajnali 4 órakor a szállásunkon vár minket a kocsi.
Kicsit meglepődtünk a korai induláson, de végül is hosszú túra várt ránk és még el is kellett autóznunk a kezdőpontra. A szállásunk felé sétálva értettem meg, miért az utolsó pillanatban kaptunk meg minden információt. Kubában sokszor kényszerül rá az ember, hogy tervet változtasson, így ezek az emberek a személyes találkozóig nem is vették biztosra a részvételünket, hiszen azt bármi meghiúsíthatta volna.
A terv a következő volt: Santiagóból autóval elvisznek minket a 120 kilométerre lévő tengerparti Las Cuevasba, innen az első nap tengerszintről feltúrázunk a csúcsra, másnap pedig le fogunk jönni a hegység túloldalán. Az éjszakát egy kis hegyi menedékházban töltjük majd, a két napra ebédet, valamint vacsorát és reggelit is kapunk.
Ford Fairlane-nel a startponthoz
Pontban hajnali 4-kor ott volt értünk egy 1955-ös Ford Fairlane, benne Miguellel. Az útra fejenként két kis zsemlét kaptunk, benne egy szelet felvágottal, valamint banánt. Az étel sajnos már fél 6-kor, a Pico Turquino Nemzeti Park bejáratánál elfogyott. Festői tengerparti úton jutottunk el ide, de a tájból a sötét miatt nem sokat láttunk.
Túravezetőnkkel hat óra után, már világosban, tiszta időben indultunk neki az 1974 méter magas csúcsnak. A 11 kilométer hosszan folyamatosan emelkedő ösvény már önmagában is kemény menetnek nézett ki, de Miguel tempójából sejteni lehetett, hogy pihenni nem sokat fogunk. Túravezetőnk kezében egy titokzatos fehér nejlonszatyor volt, amiről később derült ki, miért is volt rá szükség.
A Sierra Maestra hegységben először amerikai fakereskedők taposták ki azokat az utakat, amelyeken mi is jártunk. Főleg értékes trópusi fákat, például mahagónit termeltek ki errefelé és szállítottak az Egyesült Államokba a 19. és a 20. században. Manapság a környék meglehetősen lakatlan, csak néhány kisebb önellátó farm található a hegy lábánál.
Az egyik ilyennél meg is álltunk pihenni 600 méteren, ahol elfogyaszthattunk egy becsületkasszás kávét. A helyi emberek állatokat tartanak, növényt termesztenek, és lovakkal, öszvérekkel mozgatják a nagyobb terheket. A kubaiak többsége irigyli őket, mert a nehéz gazdasági helyzetben is mindent meg tudnak termelni, amire szükségük van.
A hegység déli oldala viszonylag száraz. Az éghajlat ezer méter felett kezd megváltozni, amikor belépünk a köderdőbe. Ahogy a neve is mutatja, ez a magasság már gyakran a felhőben van, és jóval több a csapadék. És tényleg, egyik pillanatról a másikra egy felhőben találtuk magunkat. Elkezdtem aggódni a csúcsról való kilátás miatt.
Az igen meredeken, sokszor lépcsőkön emelkedő ösvényt ebben a magasságban ősi páfrányfák (Helecho arbóreo) szegélyezik. Ezek a növények még a jura korból származnak, és előfordul, hogy a húszméteres magasságot is elérik.
A viszonylag száraz és ritkás trópusi erdő 1200 méter magasan buja növényzetű dzsungellé válik, 1600 méter körül már a fenyvesek is megjelennek. Ahogy egyre feljebb hatoltunk, egyre több madár hangját hallhattuk. Közülük is kitűnt Kuba nemzeti madara, a tocororo, aminek még a tollazata is nemzeti színű. Nehéz megpillantani a fák tetején, de jellegzetes hangja elárulja. Könnyebben lehet találkozni kolibrivel, pici zöld kubai todival vagy az őshonos kubai klarinétmadárral. Mivel vezetőnk, Miguel, a környéken nőtt fel, mindent tudott az élővilágról, és ezt a tudását meg is osztotta velünk.
Már öt órája meneteltünk, a terep pedig egyre nehezebbé vált. A köves-sziklás egyenetlen talaj óriások játszóterére kezdett emlékeztetni. Tíz kilométernél elértük a lapos Pico Cuba csúcsot, ahol pár évvel ezelőttig kis menedékház állt. Miguel elmondta, hogy régebben heti több túrát is vezetett, de a koronavírus-járvány után a túrák száma nagyjából havi egyre csökkent. Kénytelen volt elköltözni a városba, és más megélhetés után nézni, hogy ötéves kislányát eltarthassa.
A Pico Cuba táborhely pedig egy hurrikán áldozata lett, ma már csak néhány pad emlékeztet a szebb napokra. Szomorúan vettük tudomásul hogy szerény reggelink után az előző nap vásárolt rágcsálnivalóink is fogytán vannak, és már csak néhány korty vizünk maradt. Sebaj, a csúcs után már csak ereszkedni kell, és közel van a szálláshely – gondoltam.
Délre értük el Kuba legmagasabb pontját, a Pico Turquinót. Noha a csúcs a Karib-tenger türkiz színéről kapta nevét, a tengert innen egy pillanatra sem láttuk. A lapos tetőn egy kis tisztás volt, aminek közepén José Martí költő és szabadságharcos, a kubai Petőfi Sándor szobra állt. De ő se látott ki: a fák eltakarták a panorámát. Nem mintha a még mindig köztünk lévő felhők engedték volna látni a tengert. Hiányérzetünk azért nem volt, teljesítményünket az utolsó korty vizünk elfogyasztásával ünnepeltük.
Kis pihenő és fényképezés után az eleredő esőben indultunk lefelé az 5 kilométerre fekvő menedékházba. A fel-le hullámzó út még tartogatott emelkedőket, ami nem esett túl jól megfáradt combizmainknak. A terep sem volt túl egyszerű, így az addigi 2 km/órás átlagtempónk még tovább romlott. Az út végére napi szintemelkedésből mindketten új rekordot döntöttünk: 2000 méternél több volt, az biztos.
Az 1350 méteren fekvő menedékház területe egy főépületből, két kisebb viskóból és egy vizesblokkból állt, amit a közeli forrás látott el vízzel. A főépületben volt a konyha is, ahol a tűzön már készült az ebédünk. Valamilyen marhapörköltfélét kaptunk ánizsteával, amit pillanatok alatt betermeltünk.
A séf a nemzeti park dolgozója, csak akkor megy fel a házba, amikor vendég van, akkor viszont ő a felelős mindenért. A Covid előtt nem volt ritka a napi 15-20 fős csoport sem, ma jó, ha két túra összejön egy hónapban. Mondani sem kell, mi is egyedül voltunk a házban a vezetőnkkel és a séffel. A csodálatos környezetben lévő kunyhó teraszáról visszanézhettünk a meghódított csúcsra. Kis ültetvények vettek körbe, amelyeken többek között citromot, babot, paradicsomot, fűszernövényeket termesztettek.
Délután a kitisztuló időben elláthattunk a tengerig. Mire sötét lett és Miguel is már horkolt, séfünk közölte, hogy jár vacsora is. Sőt, tulajdonképpen már készen is volt. Két méretes csirkecombot kaptunk zöldségekkel és banánpürével. Most értettük meg, hogy Miguel mit cipelt egész nap a fehér nejlonzacskóban: igen, a csirkehúst. A madárlátta csirke isteni volt, jóllakottan feküdtünk le.
Az éjszaka meglepően jól telt, de azért kellett a harmadik takaró is a 14 fok alá hűlő levegőben. A természetközeli szállásokon mindig egy kicsit éberebben alszik az ember, de Kubában szerencsére semmilyen mérges állattól nem kell tartanunk.
Lefelé a titkos ösvényen
Reggel fél hétkor megettük a maradék, kissé mócsingos marhapörköltet valamilyen furcsa, banános nokedlivel. Miguel hétkor kiadta az indulási parancsot. A verőfényes napsütésben elköszöntünk a szakácstól, és enyhén ereszkedő terepen, fantasztikus kilátópontok mellett indultunk el a Sierra Maestra főgerincén. Egy nyeregpontban a Miguel által ismert titkos ösvényen folytattuk a túrát, amit semmilyen térkép nem jelöl.
Ez az út egyszerűbb, nincs benne emelkedő és aszfaltos szakasz, mint a hivatalos verzión. Viszont sajnos elkerüli a La Plata Parancsnokságot, ahol egykor Fidel Castro főhadiszállása volt. Kicsit sajnáltam, hogy kihagytuk, bár eredetileg sem volt benne a programunkban, és egy plusznap kellett volna hozzá.
Azt mindenesetre átérezhettük, hogy milyen lehetett ezen a terepen mozogniuk a forradalmároknak, és miért lehettek sikeresek a kormányerők ellen. A főgerincen nagyon nehéz a terep, alapos helyismeret kell, hogy ne tévedjünk el a sűrű dzsungelben. Ráadásul ezen a magasságon a növényzet is sokkal dúsabb, mint a száraz déli oldalon.
Egy elágazás után az ösvény erősen lejteni kezdett. A hegynek ezen az oldalán több az eső, ezért szabályos esőerdő nőtte be a területet. Lent a völgyben lakó farmerek már babot és rizst is termesztettek. Hamarosan elértük az első farmot, ahol hatalmas banánfák, citrom, és száradó ruhák jelezték, hogy itt bizony a dzsungel közepén élnek emberek.
Menet közben újabb érdekességeket tudtunk meg. A banánfa például életében csak egyszer hoz termést, utána ki lehet vágni és várni, amíg újrahajt. De láttuk azt a növényt is, aminek a kiszárított terméséből készítik a maracast (csörgőt), ami nélkül Kubában nincs zenekar. A legviccesebb azonban az a fa volt, amelynek földre hullott levelei eldobott vécépapírlapokra emlékeztettek. Cecropia peltata (ujjas hangyafa) – mondta a fa latin nevét Miguel olyan természetességgel, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy hívják a gyerekeit.
Kis patakokat, zúgókat keresztezett a jelöletlen út, majd egyszer csak leért a Yara folyó völgyébe, amit többször is keresztezni kellett. Nem mindig volt egyértelmű, hogyan lehet száraz lábbal átkelni a folyón, és amíg a hatalmas, víz csiszolta köveken bénáztunk, Miguelt szem elől tévesztettük. Végül a következő farmon értük utol, ahol a helyiekkel beszélgetett.
Így ment ez farmról farmra, míg el nem értünk egy hatalmas mahagónifához Santo Domingo szélén. Egy régi, de jó állapotban lévő gyerektábort idéző területen sétáltunk be a faluközpontba. Épp az iskolából tartott hazafele két hatéves kisfiú. Egyenruhát viseltek, Kubában ez így szokás. Nagyon illedelmesen köszöntek, sőt kezet is fogtak velünk.
Ezzel a közvetlenséggel a célban is találkoztunk, ahol az üresen álló egyik vendégház teraszán koktélt és sört is kaptunk a tulajdonostól. Vendégei a járvány óta igencsak megfogyatkoztak, de a hűtőjében mindig fellelhető valamilyen import sör. A koktél pedig Kubában alaptartozék, rum mindenhol, mindig van, az egyéb hozzávalók pedig… azt mindig megoldják valahogy.
A kis pihenő után megérkezett értünk a sofőrünk a 70 éves Forddal. Tízperces autózás után a hegység talán legszebb kilátású farmján találtuk magunkat, ahol már meg volt terítve az asztal az ebédhez. Bableves, csirkepörkölt, babos rizs, szószok, zöldségek volt a menü, az asztalunk pedig a hatalmas hegyekre és egy víztározóra nézett. Igazi királyi lakomát rendeztek nekünk a túra végére.
Késő délután értünk vissza Santiagóba Bayamo érintésével. Az úton visszafelé az autópálya mellett rendőröket láttunk hatalmas, sajttal teli zsákokat pakolni. A sajt Kubában ritka kincs, mi is csak egyszer kaptunk reggelihez, Miguel pedig évek óta nem evett. Mindenki eldöntheti magában, vajon hova vihették azokat a sajtokat a rendőrök. Santiagóba visszaérve egy hangulatos vacsora után a Zene Házában hallgattuk, ahogy a helyiek önfeledten rázzák a maracast, és azon gondolkodtunk, vajon mi a kubai boldogság titka. Zene, rum és jó idő – tényleg csak ennyi lenne?
A két napos túra teljes díja 230 euró/fő volt, amiben minden benne volt (transzfer, étkezések, szállás, túravezető, nemzeti park belépő). Ezt mindenképpen euróban vagy dollárban kellett fizetni amit Kubában 1:1 arányban váltanak. Éttermi étkezéseket 10 euró alatt, de max 15 euró környékén, szállásokat 20-30 euró/kétágyas szoba/éj környékén lehet kihozni Arbnb-n. Magánszállásokon kívül, csak állami szállodákban lehet megszállni, ezek viszont jóval drágábbak, nincs róla tapasztalatunk. Egy nap költségei 30 és 50 euró között mozogtak számunkra.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Könnyebb utak is vannak
A Sierra Maestra hegység közel kétezres csúcsaival, változatos növényvilágával és kedves embereivel felejthetetlen élményt nyújt azoknak, akik vállalják a logisztikai nehézségeket és nem riadnak vissza a kissé nomád körülményektől. Turistákkal errefelé csak ritka esetben találkozni. A két nap alatt mintegy 25 kilométert és 2200 méter szintemelkedést gyűrtünk le, ami a kifejezetten nehéz tereppel kombinálva inkább a tapasztaltabb túrázóknak ajánlható.
A hegység azonban számos más útvonalat is tartalmaz, és választhatók egynapos kirándulások, például Fidel főhadiszállásához is. A nemzeti parkba több cégen keresztül lehet túravezetőt szervezni, azonban az interneten fellelhető kevés információ miatt ezekhez kontaktot inkább fórumokon találni. Nem lehetetlen helyben intézkedni, ekkor azonban fel kell készülni arra, hogy nem biztos, hogy az eredetileg kinézett túrát fogja teljesíteni az ember.
Népszerű kiindulópont a hegység felfedezéséhez Santo Domingo, de az igazán edzettek a tengerpartról is felkaptathatnak egy nap alatt a csúcsra, és vissza. Bár Kubában az év minden szakaszában 25–30 fok közötti hőmérsékletre számíthatunk, a hegyen az éjszakák igen hűvösek is lehetnek, a 10 fok alatti hőmérséklet sem ritka. Az időjárás, mint minden magashegységben, nagyon változatos tud lenni, a csúcsok pedig általában felhőben vannak a nap végére.
Kubai viszonyok
Kubáról mostanában leginkább az áramszünetek és az ellátási problémák miatt lehet hallani a hírekben. Ez valóban így van, Havanna belvárosát leszámítva mindennaposak az áramszünetek, és nem tudni mikor, mennyi ideig tartanak. A Covid óta megcsappant a turisták száma a szigeten, ami a turizmusra építő gazdaságot még jobban visszavetette. Az országban a mai napig jegyrendszer van, rendszeres a hiány gyógyszerekből, üzemanyagból, iskolaszerekből, műszaki cikkekből és alapvető tisztálkodási szerekből. A kubai peso hivatalos árfolyama már rég elszakadt a valódi értékétől, így a Latin-Amerikára jellemző dollarizáció itt is felerősödött. Kettős gazdaság alakult ki.
Az egyszeri turista dollárban (vagy euróban, angol fontban) fizethet, és az állami szállodákban, illetve dolláros boltokban a legtöbb dolgot megkaphatja, amire szüksége van, de a fent felsoroltakból itt is hiány van. A lakosság azonban nem fér hozzá ezekhez a javakhoz, és bevételük is csak akkor van az embereknek kemény valutában, ha a turizmusban dolgoznak, vagy ha a kivándorolt rokonok küldenek nekik pénzt. Jelentős az elvándorlás, becslések szerint minden negyedik kubai külföldön él. Az egészségügyben és az iparban óriási a szakemberhiány, a képzett munkaerő külföldön van. A bajokat a Kuba elleni gazdasági szankciók is súlyosbítják. Recseg-ropog a szocializmus, de 35 éve nem tud összeomlani.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További közép-amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
