A Las Vegas-i kütyüexpó, a CES egyik legnagyobb járulékos bónusza, hogy ha az ember már amúgy is utazott tízezer kilométert, pár száz még igazán belefér, hogy olyan természeti csodákat lásson, amiket itthon tuti nem. A Telex tavalyi CES-különítménye a Halál völgyében és a Yosemite Nemzeti Parkban kirándult a show után, idén pedig Amerika egyik top turistalátványossága, a Grand Canyon volt soron.
Ahhoz képest, hogy mennyire népszerű turistacélpont (csak hogy a nagyságrendet lássuk: az évi 5-6 millió látogató nagyjából a duplája Budapest nemzetközi turistaforgalmának), a Grand Canyonba már az eljutás sem egyszerű. Van ugyan egy kicsi helyi reptér, de jobb ötlet autót bérelni egy közeli nagyvárosban, és azzal átvágni a sivatagon. Ez praktikusan vagy Las Vegas vagy Phoenix – szóval Las Vegas, mert hát őszintén, mi a fenéért menne bárki is önszántából Phoenixbe. Vegasból a kanyon jó 4-5 óra autóútra van, benne egy vidám 1500 méteres szintemelkedéssel, de érdemes bevállalni, mert önmagában is elég hangulatos, és útközben meg lehet nézni például az egészen fantasztikus Hoover Damet, a közmondásos bámulatos gátszörnyet.
A Grand Canyon és környéke egy nemzeti parkban fekszik, amiből egyrészt az következik, hogy belépődíj van – autónként 35 dollár –, másrészt az, hogy nem illik köveket, növényeket és hasonlókat szuvenírként hazavinni (azt nem is írom, hogy mennyire nem illik például szemetelni). A kanyon déli oldala a népszerűbb, az északi jóval kevésbé van kiépítve, és mivel 2800 méter magasan van, az időjárás is zordabb, október és május között például zárva van minden turisztikai létesítmény, decembertől tavaszig pedig az oda vezető utak is.
A déli oldal jóval barátságosabb, egy csomó szálláslehetőséggel, de az időjárás itt is elég szélsőséges, ahogy az egy rendes sivatagtól elvárható. Télen sötétedés után elég gyorsan le tud zuhanni mínusz 10-15 fokra a hőmérséklet, és jegesek lehetnek a túraösvények, ami nem túl jó kombináció a több száz méteres függőleges sziklafalak mellé. Nyáron viszont lenn a kanyonban simán 40-45 fok van árnyékban, ezt tovább rontja, hogy árnyék néha több kilométeres szakaszokon egyáltalán nincs. Ilyenkor nagyon nem ajánlják a tűző napon túrázást, amit persze sokan figyelmen kívül hagynak, és ennek a következménye szezononként átlag 600 pórul járt túrázó kimentése a kanyonból (plusz még 150, akikért mentőhelikopterrel mennek le, ha annyira vészes a helyzet).
Szóval elméletileg májusban és szeptember–októberben van pár hét, amikor igazán kényelmesen lehet kirándulni a kanyonban, természetesen ilyenkor irdatlan tömegek is vannak. Tehát muszáj választani a zimankó, a kánikula, és a tömegnyomor között. Nekünk a CES miatt a januári időpont kötött volt, de némi mázlival kifogtunk egy 5-10 fokos napot, szikrázó napsütéssel. Így csak a délután 6 körül érkező naplemente miatt voltunk beszorítva kicsit, illetve azért, mert 2025 májusáig jó néhány túraútvonal le van zárva egy nagyobb vízvezeték-építési projekt miatt.
A Bright Angel Trail túrautat választottuk (és ajánljuk is jó szívvel mindenkinek, aki először jár a kanyonban), ami most a lezárások miatt nem visz el egészen a kanyon legaljába a Colorado folyóig, csak a Havasupai Garden nevű egykori indián faluig. Ez oda-vissza 15 kilométer, 925 méter szintkülönbséggel, ami nem hangzik túl fenyegetően egy közepesen gyakorlott túrázó számára, de ennél azért a valóságban kicsit húzósabb, mert a 925 métert először lefelé teszi meg az ember egyhuzamban, végig a térdeit terhelve, aztán ugyanígy egy hosszú kaptató lesz visszafelé is a kanyon pereméig.
A hivatalos szintidő erre 6-9 óra, nekünk három óra volt lefelé, fél óra pihenés és piknik az indián táborban (itt lehet éjjelre is maradni sátorral egyébként, ami egészen fantasztikus élmény lehet), aztán három felfelé. Ez teljesen szembemegy az általános bölcsességgel, hogy felfelé kétszer akkora időigénnyel számoljunk, mint lefelé – persze valószínűleg nem a sokéves megfigyeléseket cáfoltuk meg, hanem inkább a lefelé utunk idejét torzította az, hogy itt tényleg muszáj folyton megállni fényképezni.
Mert hát van mit. A Grand Canyonról mindenki tudja, hogy a Colorado folyó vájta ki évmilliók alatt az arizonai sivatag közepén, bő 400 kilométeres szakaszon egy 1800 méter mély, 20-30 kilométer széles szakadékot létrehozva, egészen fantasztikus sziklaképződményekkel. Mindenki látta is ezeket fotón, videón ezerszer, de ezzel együtt is mellbevágó az élmény, amikor ott vagy ennek az egésznek a közepében; nincs az a kamera, ami akár csak a töredékét visszaadná.
A Bright Angel legfelső szakaszán elég nagy a jövés-menés, az első sziklaalagutakig még lemerészkednek az Instagram-turisták is szelfizni, de az első hivatalos pihenőhely, a Másfél Mérföldes Menedékház után már fél órákat tudtunk gyalogolni úgy, hogy emberrel nem találkoztunk, legfeljebb őzekkel. Amúgy a túrázók mellett előfordulnak olykor öszvérkaravánok (ilyen vezetett túrákra 500 dollár körül van a beugró), illetve a levegőben a Vegasból érkező helikopteres kanyonnézők (meglepő módon ezek is jellemzően hasonló áron), de egyébként már-már hipnotikus nyugalmat áraszt a táj – legalábbis ilyenkor, szezonon kívül.
Odafenn, a kanyon peremén végigfutó Rim Trailen ezt hiába is keresné az ember: a kanyonhoz érkező évi ötmilliós turistatömeg 90 százaléka ezt az útvonalat választja, jobb esetben gyalog, rosszabban autóval vagy busszal, néha meg-megállva fotózni. Meghökkentő, hogy a Grand Canyonhoz ellátogató turistáknak csak a tizede megy le konkrétan a Grand Canyonba, de hát ez van, örüljünk neki, hogy nincs akkora tömeg.
A pihenőhelyek akkurátusan, másfél mérföldenként (kb. 2,4 kilométer) vannak kiépítve, de azért nagy luxusra ne számítsunk, pár embernek árnyékot adó kőházikó, vécé, segélyhívó telefon, és ennyi. Még vizet sem tudunk vételezni mindegyiknél (ez elvileg változik majd, ha befejeződnek a már említett felújítási munkák), szóval mindenképpen tankoljunk fel alaposan még indulás előtt.
A hivatalos ajánlások rengeteg kaját is javasolnak, leginkább az energiaszelet, szárított hús, gyümölcs vonalon, ezt én annyival árnyalnám, hogy ha az ember megeszik reggelire még odafenn egy arizonai omlettet, az kábé egymillió kalória, elmegy vele árkon-bokron át egy bő fél napig anélkül, hogy evésre gondolna. (Ha valaki otthon kipróbálná: sajtos-baconös-paradicsomos omlett 4-5 tojásból, mellé egy halom sült krumpli, az egész leöntve csípős ranchero szósszal, plusz egy csomó pirítós vajjal.)
A kanyonban a Bright Angel mellett még tucatnyi túraútvonal van, pár kijelölt sátrazóhely, és egy szál előre kiépített, éjszakázásra alkalmas pihenőhely. Ez a Phantom Ranch, ahová nem is lehet csak úgy simán helyet foglalni, olyan nagy a túljelentkezés: egy-másfél évre előre kell jelentkezni egy sorsolásra, ezen dől el, ki alhat ott egy adott napon. Az útvonalakból többféleképpen is összerakható a Grand Canyon-túrák királya, a Rim to Rim, avagy R2R, amikor a teljes kanyonon átkel az ember keresztbe, beleértve a Colorado folyót (nyugi, van híd) is.
Ez útvonaltól függően 32–38 kilométer, 2×1800 méter szintkülönbséggel, jellemzően 12-14 óra alatt. Ezt konkrétan senkinek nem ajánlják a helyiek egy menetben, de tavasszal vagy ősszel, a durvább időjárási szélsőségeket elkerülve igazából simán megcsinálható egy gyakorlott túrázónak, hajnali indulással (a South Kaibab Trailen legendásan szép a napfelkelte!) ki is ér az ember a túloldalon még sötétedés előtt. Aki a híresebb magyar teljesítménytúrák közül lenyomta, mondjuk, a Gerecse 50-et, vagy akár a Telex pilisi gerinctúráját, bátran vállalkozhat egy R2R-re is.
És igen, létezik R2R2R is, oda-vissza a kanyon két széle között, de az már tényleg embertelen. Ami nyilván nem jelent semmit az igazán őrült ultramaratonistáknak, egy Christof Teuscher nevű fickó például tavaly ősszel minden rekordot és a józan ész határait sokszorosan megdöntve megcsinálta az R2R2R2R2R2R2R2R2R2R2R2R2R-t, 5 nap 10 óra 26 perc alatt egymás után hatszor (!) lenyomva a kanyon két széle közti oda-vissza utat, még olvasni is kész horror a beszámolót róla. Mindenesetre aki az Egyesült Államok nyugati partján jár, van két-három szabad napja, és talál olcsó belföldi repjegyet, tervezzen be egy Grand Canyon-túrát, tuti hogy nem fogja megbánni.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További amerikai túrák a Szépkilátás rovatban:
- A nemzeti park, aminek a bejáratánál le kell adni a szendvicset, nehogy ránk jöjjön a medve
- Földöntúli tájon jártunk az amerikai Halál-völgyben
- A világ legelvarázsoltabb túraútja: a Babafej-ösvény
- Magyar lány az USA legbrutálisabb túráján: Találkoztam grizzly medvével is, nem bántott
- Mit tegyél, ha egy éhes puma néz rád a sötétből? – így járta végig két magyar a 4200 kilométeres amerikai túrát
