„Minden megtörtént velünk, ami egy utazó rémálma lehet. De ettől eltekintve 100 százalékos siker lett az expedíció” – mondta a Mondolo egyesület szegedi rendezvényén Molnár Ábel hegymászó, aki két társával együtt nemrég tért vissza a föld legmagasabb aktív vulkáni csúcsáról.
Az expedíció a Vulkáni Kvartett fantázianevet kapta, mert eredetileg négyen indultak volna, és négy különböző csúcsot hódítottak volna meg. Egy ember azonban kiszállt, így hárman maradtak: Molnár Ábel, Fülöp Gábor és Kelemen Zsolt, akik végül a 6893 méter magas Ojos del Salado csúcsot is bevették. A név szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „a sós (folyó) szemei”, a vulkán az Andok hegységben, Chile és Argentína határán fekszik.
Az út fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő volt, a három férfinak számos nehezítő tényező ellenére kellett helytállnia az amúgy is extrém időjárási körülmények – mínusz fokok, homok, szél, erős UV-sugárzás és oxigénhiányos levegő – között. Az expedíció fő szponzora egyébként a Mészáros Lőrinchez köthető MBH bank volt, amelyből úgy tűnik, ki fog szállni az állam, és amelynek a neve kimaradt az Állami Számvevőszék Magyar Nemzeti Bankot vizsgáló jelentéséből.
Mit keres itt egy tehén?
A bonyodalmak már az odaúton elkezdődtek, Fülöp Gábornak elkallódott a csomagja a chilei reptéren, és napokkal később kapta csak meg. „Végre ruhát tudott cserélni 4 nap után, úgyhogy nagyon örült neki” – mondta Molnár Ábel. Az Andok lábánál fekvő menedékház, ahol a túra során a hegymászók is laktak, a beszámoló szerint kényelmes volt, de az ott tanyázó egerek, patkányok előszeretettel dézsmálták meg az utazók élelmiszer-tartalékait. „De nem voltunk irigyek, adtunk nekik is” – jegyezte meg a hegymászó.
Természetesen nem indultak egyből a legmagasabb csúcs felé, először akklimatizációs túrákat tettek, hogy megszokják az időjárási viszonyokat. Erre az egyik legjobb választás az 5921 méteres Mulas Muertas csúcs, ami magyarul nagyjából úgy fordítható, hogy „döglött öszvérek”. A hőmérséklet itt meglehetősen alacsony, erős szelek fújnak, és persze felfelé egyre ritkul a levegő. A kopár vidéken nincsenek árnyékot adó növények, így a hegymászóknak az UV-sugárzás ellen is védekezniük kellett.
A vidék jellegzetességei közé tartozik a hegyes fehér tüskékből álló nieves penitentes vagy egyszerűen penitentes, amit magyarra bűnbánó jégmezőnek fordíthatunk. „Ez egy rendkívül egyedi hóképződmény, ami csak ebben a száraz klímában jöhet így létre” – magyarázta Molnár. A név vallási eredetű: a jégképződmények csuklyás, térdelő szerzetesekre emlékeztetnek, akik épp imádkoznak vagy gyónnak.
A hegység lábánál fekvő tó, a Laguna Verde – amely a neve alapján zöld, de a fotókon inkább türkizkéknek látszott – is tanúskodik az extrém körülményekről. A festői sóstó partján évek óta hever egy tehéntetem. „Aki nem tudja, hogyan került ide, az mind csodálkozik, hogy mit keres itt egy tehén”, mondta az előadó, aki el is magyarázta, hogy régen intenzív cserekereskedelem folyt a vidéken, és az egyik áruba bocsátott tehén út közben elpusztult, a száraz klíma pedig meglepően jól konzerválta.
Egy függőleges sziklafal desszertnek
Az akklimatizációs túrák után következhetett a 6893 méteres Ojos del Salado. „Gábor hőn áhítva nézi a csúcsot, ugyanis már negyedjére fog próbálkozni ezzel a heggyel” – kommentálta Molnár Ábel az egyik bemutatott képet, szerinte a magyar statisztikák azt mutatják, hogy 4-5 emberből egy szokott feljutni a csúcsra.
„1000 méternyi szintkülönbség várt ránk. Éjjel háromkor indultunk el, hiszen úgy kellett kalkulálni az idővel, hogy fölfelé tizen-egynéhány órát fogunk kaptatni, lefelé pedig ennek a felét.”
Úgy számoltak, napnyugtára visszaérnek a menedékház mellett lévő konténerhez, amely feltűnő piros színével tájékozódási pont is a hegymászóknak.
Az Ojos del Salado meghódítása nem volt könnyű: mínusz 15 fokban kellett felfelé menni. „Az első órák rendkívül megterhelők, mindenki csak azt várja, hogy végre felkeljen a nap. Nem is nagyon beszélünk egymással, maximum egy-két szót. Az igazi megváltás, amikor végre a napocska előbukkan a vulkán mögül és megmelegíti a testünket.”
Az egyik szakaszon annyira laza szerkezetű volt a törmelékes talaj, hogy mire két lépést mentek előre, egyet visszacsúsztak. Volt, hogy 150 métert két óra alatt tudtak csak megtenni. „Miután ez a vulkán már rendesen kifacsarta az embert, ott van még a végére egy függőleges sziklafal desszertként. Ez is egy fordítópont a hegymászóknak. Annyi segítségünk volt, hogy a korábbiak hagytak ott fix köteleket, amelyeket tudtunk használni.”
Végül feljutottak az Ojos del Salado csúcsra – Molnár Ábel már másodjára. Tervben volt, hogy még megmásszák a közeli argentin csúcsot is, amelyről az ottaniak úgy tartják, hogy magasabb, mint a chilei. „Elvileg a chilei fél méterrel magasabb. Mindenesetre ez remek lehetőséget ad arra, hogy a két ország már legalább száz éve vitatkozzon egymással.” De erre a magaslatra már nem maradt energiájuk. „Ez eléggé fájó volt, mert amikor feljutottam, az argentin csúcson is voltak még mászók, és integettünk egymásnak. De azért nem olyan rossz, hogyha az ember kétszer eljut ide, ez egy fantasztikus, életre szóló élmény.”
Elvesztették egymást
Fülöp Gábor ért fel utoljára, délután 4 óra környékén, addigra már gyülekeztek a sötét fellegek. Kis idő múlva megkezdték az ereszkedést. „És hát itt történt az, ami teljesen megváltoztatta a továbbiakat. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy túlságosan előre mentem” – emlékezett vissza Molnár. Úgy haladtak lefelé, hogy mindig megvárta későn érkező társát, váltottak pár szót, aztán mentek tovább. Egy alkalommal egy kicsit megnőtt köztük a távolság, és ez pont elég volt ahhoz, hogy már ne lássák egymást, és Fülöp Gábor rossz irányba ereszkedjen tovább.
„Én visszamentem a pontig, ahol utoljára láttam őt, de nem találtam semmit. A kiabálásokra sem érkezett válasz. Mind a hármunknál volt egy adóvevő, azonban nem sikerült felvenni egymással a kapcsolatot. Sőt később Gáboré le is merült, tehát neki minden összejött ezen a csúcstámadós körön, ami csak megtörténhet” – idézte fel Molnár Ábel. Harmadik társuk, Kelemen Zsolt és ő lejutottak, Fülöp Gábor viszont kint ragadt a hegyen, nagyjából 6600 méter magasan.
„Az egész éjszakát kint töltötte. Bolyongott, hallucinációi is voltak, el is ájult néhány órára. De túlélte.”
Az elveszett túrázó nem látta a piros konténert, így tudta, hogy rossz helyen van. Társai megpróbáltak segítséget hívni az alaptáborban lévő rádión, de az eszköz nem igazán működött. Utolsó reményként kitettek egy fejlámpát az ajtóra, hogy majd az mutassa az irányt. „Sok egyebet nem tudtunk tenni, hiszen itt szóba sem jöhet az, hogy mi visszajövünk érte 18 órányi mászás után. Így megvártuk. Eltelt az éjszaka, és bíztunk benne, hogy közben beesik a táborhelyre, mert már korábban is történt ilyen vele, három éve. Azonban, amikor felkeltünk, nem volt az ágyában, úgyhogy nem volt mit tenni, leadtuk a vészjelzést. Riasztottuk a chilei hegyimentőket.”
Időközben feljött a nap, és mire a mentőcsapat felért, Fülöp Gábor is meglett, úgyhogy tényleges mentésre nem került sor. Mint kiderült, a több mint harminc órát úgy töltötte el a hegyen, hogy nem volt nála folyadék, de maradandó sérülése nem lett. Chilében egyébként ingyenes a hegyimentés, de Molnár szerint, ha ez Ausztriában történik meg velük, lehet, hogy a társuk élete végéig fizetné, hogy megmentették.
„Amikor visszaértünk, meglepődve tapasztaltuk, hogy a teljes chilei média velünk van elfoglalva. Így, hogy még az újságba is bekerültünk, egy nagyon szuper szuvenírt tudtunk magunkkal hazahozni” – mondta Molnár, és be is mutatott egy képet az egyik újságcikkről, amely Sikeres mentés az Ojos del Salado csúcsnál: a magyar turista biztonságban van a csendőrség kommunikációs központjának riasztása után címmel jelent meg a Diario Chañarcillo című lapban.
A magasban megszűnnek az érzelmek
„Ebben a magasságban annyira megszűnnek az érzelmek, hogy Gábornak semmilyen halálfélelme nem volt, nem érzett dühöt, csalódottságot az irányunkba, hanem csak arra tudott gondolni, hogy neki a piros konténert meg kell találnia, mert az jelenti számára az életet – válaszolta Molnár Ábel, amikor arról kérdeztük, lelkileg hogyan viselték egymás elvesztését. – Annyira feszült a gondolkodásunk, hogy tényleg csak egyetlen dologra vagyunk képesek fókuszálni. Ez betudható az oxigénhiányos levegőnek, illetve a légnyomáskülönbségnek is.”
Amikor ketten leértek és volt idejük átgondolni a dolgokat, már sokkal ijesztőbbnek tűnt a helyzet. „Borzasztó órákat okozott, amíg nem tudtuk, hogy Gábor hol van. Ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy a legrosszabb is előfordulhatott volna. Imádkoztunk is érte” – idézte fel, majd hozzátette, hogy nem először jártak itt, tudták, mi vár rájuk. A férfi szerint minden hegymászónak tiszta, hogy ez egy igen veszélyes sportág, nagyon észnél kell lenni, minimalizálni kell a kockázatvállalást minden esetben.
„Viszont a csúcsról szétnézni egy olyan pillanat, ami egyszerűen elmondhatatlan. Az unokák biztos, hogy unásig fogják hallgatni ezt a sztorit, mert nem mindenki léphet fel a világ legmagasabb vulkánjára.”
A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További Szépkilátás cikkek a helyszínről:
A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.
