Szlovákia nagy léptekkel igyekezik Magyarország után a fix drótköteles sziklamászópályák kiépítésében, mivel a szomszéd országban is egyre népszerűbb a német-olasz területről indult via ferrátázás. Csütörtökön az egyik legnépszerűbb szlovák via ferratán jártunk Körmöcbánya (Kremnica) mellett, ahol minden megtalálható a szűk sziklakéménytől kezdve a tág panorámás andezittoronyig, sőt itt inog Közép-Európa leghosszabb kötélhídja is.
Az 1231 méter magas Skalka-csúcs Kremnica (Körmöcbánya) mellett, a Körmöci-hegység észak-déli gerincének közepén foglal helyet. A hegy tetejét a Mátrához hasonlóan beépítették: síközpont, rádiótorony is van rajta. 2017 óta pedig itt mászható Szlovákia egyik legnépszerűbb fix drótköteles mászópálya-rendszere, azaz via ferratája. Csütörtökön a nemrég átépített és felújított pályák tesztelésére indultunk.
Budapestről Körmöcbánya nagyjából három órás autózás. Tömegközlekedéssel sem lehetetlen odautazni, csak kicsit körülményesebb. A városkából gyorsan fel lehet jutni a Skalka tetejére, és pár perc séta után már kezdődhet is a via ferrata. A pályarendszer lényegében öt útból (és azok variánsaiból) valamint egy 80 méter hosszú függőhídból áll.
Egy kávé felhörpölése után kezdetnek a közepes nehézségű Komin (Kémény) nevű útvonalat választjuk, amihez alá kell szállnunk 70-80 méternyit a sziklafalak tövébe a Zostupovka (Ereszke) nevű, A-B nehézségi fokozatú, erdőben lekígyózó ösvényen. Ez a nehézségi fokozat régebben fiaim szótárában a „bébikönnyű” kategóriát takarta, ennek megfelelően kis kapaszkodással haladunk lefelé a sziklák melletti fém lépőkéken.
Az ereszkedő vége felé egy kétszáz éves juharfa göcsörtös gyökerét kell használni kapaszkodónak ahhoz, hogy átlendüljünk egy kisebb, 15 méteres tibeti (drótkötél) hídra. Ez még nem a nagy kötélhíd, az éppen a fejünk felett himbálózik 50-60 méterrel, amikor felnézünk rá, látjuk az éppen áthaladó és hangosan kiabáló túrázók talpát. A kis hidat felfoghatjuk bemelegítésnek a nagy hídhoz, mindenesetre a fagyökérzettel kombinálva érdekes tornaelem az útvonalon.
Leérünk a sziklafal tövébe, ahol három beszállópont (via ferrata startpont) sorakozik. Az első egy kuriózum: egy 2 méter széles, 37 méter magas, acélsodronyból font kötélháló. Különleges, különleges, de túl sok izgalmat nem látok benne, nagyjából a kalózhajók vitorláihoz vezető kötélhágcsóra emlékeztet. Hagyjuk meg Flint kapitánynak és embereinek! A második pont az E nehézségű (igen combos) Výzva út beszállója, aminek már (magyarul kihívást jelentő) a neve is mutatja, hogy nem ezzel kell kezdeni.
Így hát marad a harmadik startpont, a Komin, azaz a Kémény nevű, közepes (C-s) nehézségű út kezdete. Ez pont jó lesz. Cikkcakkban emelkedünk a rücskös vulkáni kövezeten, ami önmagában is kiváló kapaszkodókat és lépéseket kínál. De hogy boldogak legyünk és a kezdő ferrátázók se ijedjenek meg, feszül a drótkötél, kattoghatnak a biztosító karabinerek, amikkel a beülőövünkhöz csatoljuk a fix drótot, így egy esetleges leszédülés esetén megállítja az esésünket. De megszédülésről, esésről szó sincs. A biztos lépéseket sziklába vert U-vasak teszik még könnyebbé, szépen araszolunk is fölfele.
Kezdetben a fák lombkoronaszintjén mászunk a sziklafalon, ez a szakasz a hazai Cuha-völgyi árnyas via ferratákra emlékeztet. Az egyik felszökés után izgalmas hely következik: a Jaskyniarska (Barlangocska). Ez egy függőleges sziklakürtő, amin az előttem haladók szuszogásából/lihegéséből ítélve nem olyan könnyű átszuszakolni magunkat. A függőleges aknát meg is lehet kerülni kívülről a falon egy alternatív via ferrata variánssal, de nem érzem még magam olyan pocakos télapónak, hogy féljek a beragadástól.
Sőt, még élvezem is, hogy pihentető háttámaszt kapok felfelé kapaszkodás közben. A lyukból kiérve még mindig egy nagy sziklahasadékban vagyunk, ahol dönthetünk: az árnyékos sziklaszorosban haladunk tovább felfelé, vagy kimászunk a fényre a nyílt sziklafalon. Ez utóbbi mellett döntök, a hasadékban ugyanis a nyakamba csöppent néhány kövér és hideg vízcsepp valahonnan, ezért ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a napsütésben lubickoljak.
A napsütötte falra kikanyarodva már az erdő felett vagyunk, kitágul a látóhatár. Van is időm szemlélődni az előttem haladó szöszmötölését kivárva. A Körmöci-hegység alacsonyabb vonulatain túl az Alacsony-Tátra magaslatai burkolóznak párába. Mire kinézegetem magam, szabaddá válik az út előttem: irány a Trubac-sziklatorony, aminek tetején az Emil Trubac hegymászó emlékére állított kereszt áll. Itt meg is pihenhetünk egy kicsit. Nemcsak azért, mert egy kőtorony tetején egy kicsit igazi hegymászónak is gondolhatjuk magunkat, hanem mert a szikla kényelmes ülőkét is kínál.
A sziklacsúcsról egy kis függőhíd vezet át a hegy oldalába, ahol egy ösvényt követve jutunk vissza a pontra, ahonnan elindultunk. Elhatározzuk, hogy pihentető kör jön: átmegyünk a hatalmas kötélhídon. De előbb kimegyünk a sziklafal tetején kialakított kőteraszra, ahonnan kis fémcsövek irányítják szemünk sugarát az egyes távoli hegycsúcsokra.
A kötélhídhoz már a korábban megismert Ereszkén ereszkedünk, de persze nem teljesen az ösvény aljáig. A híd elejénél kisebb sor áll, ez a pályarendszer legnépszerűbb eleme. Amikor sorra kerülök, átlendülök a fémsodronyon, beakasztom két karabineremet a hídon derékmagasságban végigfutó biztonsági drótkötélbe, és indulás!
A híd egy igazi tériszonyteszt, ugyanis ahhoz, hogy ne lépjünk/essünk be a fokok közé, folyamatosan a lábunk elé kell nézni. Ha pedig a lábunk elé nézünk, láthatjuk az alattunk tátongó húszemeletnyi űrt. Szó szerint a levegőben járunk. Egy-két túratársam arcán kiütközik a feszült idegesség, hideg verejtékcseppek gyöngyöznek a halántékon. Mivel nekem nincs különösebb gondom a térrel, inkább az okoz problémát, hogyan vegyem elő a fényképezőgépet, és fotózzak a hídról. A híd teste ugyanis inog ide-oda az előttem 20-30 méterrel előrébb járók mozgásától és muszáj alaposan fogni a kapaszkodót.
Oldalammal valahogy megtámasztom magam, és sikerül megoldani a fotózást, hurrá. A híd közepe felé azt veszem észre, hogy az inogás meglassul, ingássá változik. Egész élvezhető. Eszembe jut, amikor húsz évesen, kezdő ipari alpinistaként a viharban a fehérgyarmati adótorony tetején ragadtam a festékes bödönömmel és ecsetjeimmel, annak volt ilyen ringató jellegű a kilengése. A híd vége felé visszatér az ideges inogás, de már csak mosolygok rajta. Egy majdnem teljes gömbpanorámával bíró, kissé bizonytalan sétán vagyok túl, ami roppant élvezetes volt.
Harmadik körünket ismét a Kémény útvonalon indítjuk, ezúttal a két kihagyott variánst kipróbálva. A Barlangocska kürtőjét kívülről kerüljük, ami nem is annyira könnyű, mert a fal nem függőleges, sőt, kissé kifelé dől, ezért a karizmokat jobban megdolgoztatja. A Jaskyniarska fölött pedig ezúttal nem a napos oldalon indulunk el a Trubac-torony felé, hanem a hűvös, nedves sziklahasadékban mászunk tovább. Ennek a végén szintén kettéágazik az út.
A Kominárska nevű útváltozatra térve nem is sejtem még, hogy annak neve kéményseprőt jelent, megelőlegezve azt a néhány méteres szűk és sötét kürtőt, amin át kell kígyóznom valahogyan. A keskeny függőleges aknában beakad mindenem a kiálló sziklarügyekbe, amim csak be tud akadni. De végül szerencsésen kiszabadulok a sziklák szorításából. Visszasétálok harmadszor is az Ereszkéhez, ám elszaladt az idő, nincs több mászás, indulnunk kell.
Körmöcbányán egy gyors késői ebédre és egy rövid főtéri sétára jut még idő. Az utóbbi években nagyon megkedveltem a felvidéki bányavárosok szinte eredeti állapotban megmaradt régi főtereit. Körmöcbánya hatalmas, befüvesített, szabálytalan négyszög alakú, lejtős főtere túltesz Selmecbányán vagy Rozsnyón: békésen szendereg Csipkerózsika-álmában, amit a néhány ide-oda lézengő helyi lakos vagy beparkolt autó sem zavar meg.
A főtér egyik sarkában a gazdag nemesfémbányaszati korszakot idéző, 700 éves pénzverde (egykor a történelmi Magyarország legjelentősebb pénzverdéje) áll, amiben máig verik az érméket, ma már a szlovák eurót. A másik sarkát a körmöci vár és a gótikus Szent Katalin templom merész tornya uralja.
A harmadik sarokban pedig a Szentháromság-szobor emelkedik, amit a pestisjárványt túlélő körmöciek emeltek hálából 1772-ben. Sajnos nagyobb séta nem fér bele, ezért ha legközelebb eljövök ide ferratázni vagy túrázni – márpedig tervben van –, akkor mindenképpen legalább két napra tervezek, hogy ne kelljen kihagyni semmit.
A cikk elérhető kísérleti LTMP (Kevés Szöveg Sok Kép) formátumban itt.
Lapunk a Helly Hansen meghívására, a Wanderwell szervezésében járt a túrán más újságírókkal közösen, de a meghívó a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére semmilyen befolyással nem bírt.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További via ferratás cikkek a Szépkilátáson:
- Megnéztük, mit élveznek annyira a kőszáli kecskék a Bécs melletti óriás sziklafalon
- Kötélhíd visz át a bükki Barát-szurdok mélysége fölött
- Via ferrata a Cuha-völgyben: talpad alatt fütyül a mozdony
- Ég és víz között egyensúlyozva: a Garda-tó legszebb ferratái
- Ausztria egyik legkalandosabb via ferratája, a Königsjodler
