Amikor elindultunk az alsó-ausztriai Dürrenstein-csúcsra, még nem is tudtuk, hogy Közép-Európa legnagyobb legjei mellett fogunk elmenni.
„Ne már, most akarunk elindulni, amikor tényleg kezdek teljesen lelazulni?”
– mondja Vili fiam a hatalmas déli fal szélén ülve, miközben a sok száz méteres szakadék fölött lengedező szellőben hűsölteti túracipőtől-zoknitól megszabadított lábfejét. Persze, megértem, a Dürrenstein csúcsán vagyunk, majdnem kétezer méter magasan: a nap süt, az alpesi panoráma szemkápráztató, közben havasi madarak csivitelnek. De sajnos le kell jutnunk még a messzi faluba, ki tudja, milyen idő jön, így fél óra elteltével véget vetek a létező világok egyik legkellemesebb tevékenységének, a hegyi csúcspihenőnek.
Persze ehhez fel is kellett jutnunk ide, szóval csak szép sorrendben. Aznap dél körül érkeztünk meg Lunz am Seebe, ami egy kis hegyi üdülőtelepülés az alsó-ausztriai Lunzi-tó partján. Kocsival 4,5 óra az út a budapesti 0 kilométerkőtől, de buszon-vonaton is megoldható 6 óra alatt pár szerencsés átszállással. Nem messze a tótól, az Ybbs folyón áll a Töpper-híd (Töpperbrücke), amit Andreas Töpper osztrák iparmágnás építtetett és dekorált ki aranyozott öntöttvas szobrokkal 1855-ben. A nevezetes híd melletti ingyenes parkolóból indulunk.
Hamarosan, a Gstetten nevű tanyánál lefordulunk a műútról. Az irányt egy útjelző tábla mutatja, ami szerint aznapi célunk, a hegyi hütte 2,5 órányi kaptatásra fekszik (azért több lesz az, inkább 3-4 óra). A táblának támasztva egy lószargyűjtő vödör és egy seprű árulkodik arról, hogy a közeli tanya gazdája vigyáz az úttest és a túrázók bakancsának tisztaságára.
A Lechnergraben-patak völgyében széles, füves szekérúton indulunk el felfelé. Tipikus alpesi völgyben járunk, annak ellenére, hogy a völgy szája mindössze 600 méteres magasságban van. Az út keskeny ösvénybe vált, a patak medre egyre meredekebb, a patakvíz nagyobb köveken hullámokat vetve csobog lefelé. Egy ponton a zuhatag kisebb vízesésbe fordul, napfényben csillogó hullámokkal.
Ahogy izzadva törünk felfelé, a bükkfákat fenyves váltja. Szerencsétlen fák fele beteg, a szúvész nem kíméli a lucfenyőket. 1300 méteres magasságba érve felérünk a fennsík szélére, ahol elmegyünk a híres Grünloch, azaz a Zöld-lyuk mellett. A hatalmas, 500 méter átmérőjű és 50 méter mély víznyelő alján bújik meg egész Közép-Európa leghidegebb pontja, ahol 1932. február 19-én mínusz 52,6 Celsius-fokos hőmérsékletet mértek. Ez akkora kuriózum volt, hogy a második világháború alatt a Wehrmacht ide hozta tesztelni azokat a járműmotorokat, amikkel a szibériai frontra készültek. Néhány rozsdás darab ma is felfedezhető a töbör alján.
A lankásabbá váló karsztos mészkőfennsíkon mély, fenyőligetekkel körített, tálszerű töbrök és tehéntrágyával megszórt, zöldellő legelők adják a stafétát egymásnak. A kihívóan ránk bámuló, legelésző teheneket messzire elkerüljük, tábla is figyelmeztet rá, hogy veszélyesek tudnak lenni, ha akarnak. Bakancsunk mellett illatos zergeboglárkák bólogatnak gömbölyű, aranysárga virágaikkal.
Megérkezünk aznapi szállásunkra, a fennsík egy szélesebb nyergében üldögélő Ybbstaler Hüttéhez. A menedékház gondnoka kiadja szobáinkat, majd megvacsorázunk. Személy szerint egy blunzengröstlt (reszelt tormával megszórt hagymás-véres hurkás serpenyős krumpli) burkolok be jó étvággyal, majd pár korsó sörrel öblítem. Rajtunk kívül két társaság van, az egyik osztrák, a másik cseh, ha jól veszem ki. Tévé, mobiltelefon nem játszik, pár kártyaparti után megyünk aludni.
Másnap bergsteiger, azaz hegymászó reggelivel indítunk: van benne minden a kolbásztól a dzsemig. Ezzel, meg a nálam levő csokival-diákcsemegével kihúzzuk délutánig, gondolom magamban. Igen ám, de mi lesz a vízzel? A házban nem iható víz folyik a csapból, a kinti kút a tehenek miatt lehet bacilusos, a kimért víz literje viszont egy euró. Bár egyikőnk, Zoli már járt erre, és emlékei szerint van egy forrás feljebb, biztos, ami biztos, veszünk fejenként másfél liter ivóvizet.
Az első kilométereken folytatódik a szomorú, kissé posztapokaliptikus fennsíki vidék. Kiszáradt, gyökerestül kifordult fenyők jelzik, hogy ezen a csatatéren alulmaradtak a fák a szú és a szél ellen vívott háborúban. Elkarsztosodott (az elemek által élesre karmolt) mészkősziklákkal teli, göcsörtös karsztbokrokkal benőtt egykori hegyi legelőn vágunk át. Egykori, mondom, mert átlépünk a Dürrenstein-Lassing-völgy Vadonterület határán, amit az UNESCO világörökségi helyszínné nyilvánított 2017-ben, így az állattartásnak lejjebb kellett vonulnia a völgyben.
Ahol járunk, az már a déli völgy felé eső Rothwald őserdő-magterület kibővített, fenti része. Ez az ősvadon arról nevezetes, hogy egész Közép-Európa egyik legérintetlenebb és legnagyobb őserdeje, amelyben fakitermelés sohasem volt. 1875-ig azért nem, mert rendkívül nehéz volt megközelíteni, utána pedig azért nem, mert akkori tulajdonosa, Albert Rotschild úgy döntött, hogy ha már addig nem vágtak fát benne, akkor már ne is vágjanak. Mi már a felső végeken járunk, 1400 méter felett, ahol a szikla és a szél is beleszól az erdő életébe, de lejjebb a völgyben igazi ősbükkös burjánzik, ahová egyébként turista be sem teheti be a lábát.
Ennek tudatában érünk fel egy tisztásra, ahol ivóvíz csörgedez egy elnagyoltan kiépített, régi, csőbe foglalt forrásból: ez a Legsteinquelle. Vize tiszta, iható és jó mennyiségben folyik, azaz lehet, hogy egy órával korábban mégse kellett volna pénzért vizet vásárolni. Most már mindegy, a lényeg mégiscsak az, hogy van innivalónk.
Ahogy hatolunk egyre feljebb a töbrök, zsombolyok (aknabarlangok) és bizarr karrformák (sziklacsipkék) között, úgy ritkul az erdő. Ismét bezöldül fűvel a hegyoldal, a kőlejtők árnyékosabb zugaiban ott rekedt hófoltok tűnnek fel. A csúcs néhány kanyarnál már kibukkan előttünk, egyre szélesebbre tárul a hegyi panoráma.
Az utolsó szakaszon meglátjuk a hosszan elterpeszkedő hegytető csúcsán álló, míves Töpper-keresztet, amit a lenti Töpper-hídnál megismert iparmágnás állíttatott fel egy bő évszázaddal ezelőtt. A kereszt környéke nem cáfol rá a hegy nevére (Dürrenstein = Száraz-kő): csupa csupasz szikla. A csúcs déli oldala szakadékos és egymásra fekvő sziklarétegekből épül fel: olyan, mint egy gigászi rakott palacsinta. Az északi oldal lankásabb, és egy hatalmas alpesi legelőbe, a Herrenalmba torkollik, arra megyünk majd lefelé.
De előbb jól kiélvezzük a hegycsúcsot: fotózunk, eszegetünk, sétálgatunk. Körben 360 fokban az alsó-ausztriai és a stájerföldi csúcsok: a párás idő ellenére jól kivehető a Hochschwab, ahol tavaly, és az Ötscher, ahol négy éve jártunk. Vili fiam közben lógatja a lábát és hangulatba kerül.
Miután elhangzik a cikk elején felcsendülő mondat, összeszedjük magunkat, és elindulunk lefelé. A Vadonterületről kilépve óriási hegyi legelőkön vágunk át, a legnagyobbat Herrenalmnak nevezik. Ennek végében áll a Leonhardkreuz, azaz a hegyi jószágok egyik védőszentjének, Szent Leonardnak a keresztje, ami egyben spártai egyszerűségű paddal ellátott turistapihenő is. Kihasználjuk.
A keresztnél vége a könnyű sétának, meredek, kanyargó ereszkedésbe kezdünk az újra előbukkanó erdőben, térdeink legnagyobb örömére. 300 méternyi szintsüllyedést tudunk le elég gyorsan, aztán a Felső-tónál (Obersee, 1113 m) ismét könnyű galoppba és széles útba vált a szerpentines ösvény. A kellemes hangulatú Obersee egyébként népszerű természeti spot, sokan gyalogolnak fel a dömperúton Lunzból idáig, hogy lazuljanak a partján. Fürödni nem lehet benne, viszont cserébe úszó tőzeglápos részei vannak, valamint hegyeket tükröző felszíne.
Elhagyva a tavat, az útról kis ösvény nyílik jelzőtáblával. Brüllender Stier, azaz Ordító Bika – áll rajta. Hamar kiderül, hogy nem egy megvadult szarvasmarhához vezet az ösvény, hanem egy kis barlanghoz, amibe behajolva meghallhatjuk az Ordító Bika nevű barlangi vízesés mély moraját. Fülelek hosszan, de sajnos pont úgy járok, mint a bakonyi Fingó-kúttal: se kép, se hang. Talán majd másnak sikerül.
A Seebach völgyében hosszan kanyargó sétaúton még találkozunk egy nagyobb vízeséssel, valamint a kevésbé festői, de azért hangulatos Mitterseevel (Középső-tó), mire délután leérünk a Lunzi-tóhoz. A civilizáció első hírnöke a tó végében álló patinás Seehof-kastély. Elmegyünk mellette és a hívogató kastélytaverna mellett, kiérünk a nagy tófelület mellé. Szemet szúr, hogy a felfelé vezető út oldalában a helyi önkormányzat egy kis lyukakkal teli asztalkát helyezett el, aminek lyukaiból ingyenes Taschenbecher, azaz zsebhamutartó húzkodható ki a dohányzó túrázók számára, hogy mégse az erdőben dobálják el a csikket. Itthon sem lenne rossz ötlet néhány helyen.
Ellötyögünk a kis szabadstrand mellett, és odaérünk a kiépített, füves, fizetős ministrandhoz. A szerencsésebbeknek irány a 17 fokos, kristálytiszta víz, a sofőr meg lekocoghat a Springgraben-völgyben még három kilométernyit a Töpper-hídi parkolóig, ahol a kocsit hagytuk. Akár így, akár úgy, a fürdést nem szabad kihagyni a Velencei-tó mintegy negyedét kitevő Lunzi-tóban, hideg vize egyszerre frissíti és regenerálja a megfáradt túrázó testét-lelkét.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További ausztriai túráink:
- Hochschwab: ebbe a látképbe nem tolakszik be a civilizáció
- Elérhető Alpok: körülnéztünk a Hohe Veitsch fennsíkján
- Schneeberg: karácsonyi túra a Jégkirálynő birodalmában
- Az Ördög fürdőszobája a Bécsi-Alpokban
- Rax: túra a Bécsi-Alpok Akropoliszához
- Nincs is messze: szurdoktúra a Weichtalklamm sziklatemplomában
- Schneealpe: felhőtúra a Bécsi-Alpok legnagyobb fennsíkján
