Vannak tárgyak, amelyek többek önmaguknál. Nemcsak emlékeket őriznek, hanem minket is, ezért kötődünk hozzájuk. És néha – a legfurcsább módokon – ezek a fontos tárgyak eltűnnek, elvesznek, máshoz kerülnek. Ilyenkor bármit megtennénk, hogy visszaszerezzük őket. Ez a tárgymentés. És ez az, amiből idén öt történet született a Volvóval, mely a kampány támogatójaként az irodalom melletti elköteleződést is képviseli. Mert hisz abban, hogy a történetek mozgatják a világot. Akár egy könyvön, akár egy úton keresztül.
Konkrétan megőrülök, ha nem lesz meg nagyon gyorsan, fenyegetőzöm anyunak a gyerekszobám közepén térdig a ruhákban, amiket a szekrényből a földre hánytunk. Esküszöm, láttam valahol nemrég, próbálja menteni az irháját anyu, és pont úgy turkálja bizonytalanul a ruhahalom tetejét, mint aki át sem érzi, hogy szó szerint élet-halál kérdés, hogy megtaláljuk-e a nagybátyám Nirvana pólóját.
Az ágy alatt sincs, tudatom a fejleményeket, ahogy kicsúszom az ágy alól, mint a filmekben egy autószerelő az autó alól, ha kellő nyomatékot akar adni a szavainak. Csupa lyuk volt, teszteli a terepet anyu, hogy megéri-e egyáltalán ez a „nagy felhajtás”, de elhallgat, ahogy beléfúrom dühös, elárult tekintetemet. Azt akarod mondani, hogy kidobtad, kérdezem, és ahogy anyu szemgolyói sunyin jobbra-balra fordulnak, a szívemhez kapok, repülősót azonnal! Nem dobtam ki, állítja vagy füllenti anyu, csak emlékeztettelek, hogy amúgy csupa lyuk volt.
Nem állok le felvilágosítani anyut, hogy épp ez a lényeg, minden lyuk egy történet azon a Nirvana pólón, amit a nagybátyám, Peti még Kurt Cobain életében vásárolt. Abban ismerte meg a feleségét egy koncerten, mondjuk nem Nirvanán, hanem Kispálon, amire belógtak a Szigetre, amikor még be lehetett lógni. Abban keverte a maltert a háza alapzatához, és abban beszélt a hitelügyintézővel is először telefonon, így teljesen nyilvánvaló, hogy a póló ereje segített jó döntést hozni neki, mikor az utolsó pillanatban megszólalt benne, hogy talán mégsem olyan jó ötlet az annyira tukmált devizahitel. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy szintén a pólót viselte, amikor elaludt a párizsi hotelben, és ezért nem jutott el a Bataclanba az Eagles of Death Metal koncertre! Véletlen? Aligha!
A póló ide-oda jár köztünk évek óta, akkor adta oda először, amikor a gimis felvételimre készültem. És felvettek! Aztán a nyelvvizsgámon, az érettségimen és a színműs felvételin is ott lapult a béna szabású fehér ingem alatt. Siker siker hátán, a pólónak köszönhetően. És most, most megint neki van rá szüksége, mert egy kereszteződésben eléhajtott egy kibaszott robogó és három nappal és két életmentő műtéttel később még mindig eszméletlenül fekszik az intenzív osztályon. Szóval légy szíves, csapom imára két tenyerem anyu előtt, próbálj meg visszaemlékezni, hogy hova került onnan, ahol a legutóbbi ittjártamkor hagytam, amely hely változatlan, hiszen ebben alszom mindig, ha itthon vagyok, és távozásom után hanyag eleganciával várja a párnámon, hogy anyu kimossa az ágyneművel egyetemben.
Azt hiszem – szedi olyan bizonytalan szaporasággal a levegőt anyu, mint amikor egy pillanatra azt hitte Horvátországban, hogy véletlenül mégis fizetős parkolóban parkoltunk egész nap –, eladtam a piacon. Élesedik az emlékkép benne, kipattan a szeme, ahogy full HD lesz a vízió: igen, eladtam Asterixnek! Elképesztő, csóválom a fejem, de nincs idő se moralizálni, sem Asterix becenevének az eredetéről érdeklődni, fontosabb dolgunk van!
A műszerfalat nézem az anyósülésről, anyu 49-el hajt főúton. Lassabban nem lehetne?, durcáskodom, de anyuról lepattan a gépkocsivezető gyakorlatait érő bármilyen kritika, mint mindig. Fő a biztonság, mondja anélkül, hogy levenné a szemét az útról, én pedig megjegyzem, hogy konkrétan veszélyes ennyire lassan menni, mert ha valaki a megengedett kilencvennel halad ezen az úton, belénk jöhet hátulról. Ezen az úton most csak mi jövünk, kisfiam, zárja le a témát.
Asterix, ez a pöttöm, bajszos hentes, egyáltalán nem tartja furcsának, hogy beállítunk hozzá. Zserbóval és pálinkával próbál becsábítani minket a felhajtóról a házba, de anyu törleszkedve felvezeti, hogy jaj, olyan ciki, és ne haragudjon már, és tényleg olyan kellemetlen, és butaságnak tűnhet, meg tényleg úgy szégyelli magát, hogy ilyennel ideállít egy vevőhöz, de… vissza kell kérnünk a Nirvana pólót, veszem át a szót anyutól.
Nirvana pólót, ráncolja a homlokát Asterix, mintha nem tudná, miről beszélünk. Felteszem, hogy máris megtapasztalta a póló erejét, a piacról hazafelé ott lapult a szatyrában, amikor végre nyert a Totón, és most mindent megtenne, hogy megőrizze új kabaláját. Tervet szövök a fejemben, hogy akkor mégis bemegyünk zserbózni, anyu iszik vele egy felest, én meg addig átkutatom a hálót és a fürdőt, de Asterix a fejéhez kap: ja, az a lyukas rongy?! Anyu izgatottan rávágja, hogy az, majd tapintatot gyakorol felém, és kevésbé lelkesen megerősíti, hogy egyről beszélnek.
Visszakaphatjuk, kérdezem, mire Asterix közli, hogy visszaadná ő, de kidobta. Anyu megköszöni azért a segítségét, és már menne, de én faggatni kezdem Asterixet, hogy hova dobta ki. Hát ki, mondja, mintha beérném ennyivel. Ide, a kukába? Nem ide, válaszolja heherészve, mintha azt kérdeztem volna, hogy itt kint szokta-e a végezni a dolgát. A ruhakonténerbe a bolt mellett, mondja.
Anyu tartja a ruhakonténer nyílását, próbálok bevilágítani a telefonom vakujával, és felmérem a nyílás dimenzióit. Oké, dugom ki a fejem a nyílásból, mondom mi lesz. Ha tartod addig, amíg valahogy felmászom a lapátra, szerintem beférek. Megkeresem, aztán kopogok, vagy nem is kell becsukni, tartod, amíg megtalálom, aztán kimászom. Anyu szófogadón biccent, és vagy öt percig elszántan próbálkozom, de hiába. Bezzeg, ha rajtam lenne a póló…
Éjjel nyugtalanul forgolódom, mikor egyszercsak huppanást hallok a padlószőnyegen. Egy könyv esett le a polcról. Kimászom az ágyból, hogy visszategyem. Joan Didion – A mágikus gondolatok éve. Megnyúlik az arcom: mivan?!, ez a könyv arról az évről szól, amikor meghalt a férje és a lánya, és irracionális gondolatokba, rituálékba kapaszkodott a gyászban. Ez egy jel? Látom pont a lényeg nem ment át, szólal meg egy női hang a szobám sarkából, felkapcsolom az éjjeli lámpát, és egy filigrán sziluett elevenné válik, ahogy belép a fényébe. Elkerekednek a szemeim: Joan Didion? A barátaimnak csak Joan. De neked igen, Joan Didion.
Joan Didion leül az íróasztalomra, és fáradt sóhajjal nyújtja a kezét a könyvéért. Odaadom neki.
A legválogatottabb semmiségekbe láttam bele üzenetet, jóslatot, jelentést. Egy éven át, sőt még tovább. De hadd kérdezzek valamit, Marton-Gosling Krisztián. Milyen elfuserált világ lenne az, amiben azon múlik a kapcsolatod jövője, hogy átérsz-e a zebrán, mielőtt pirosra vált a lámpa? Amiben a rádióban soron következő dal dönti el, hogy mi vár rád. Vagy amiben egy pólón múlik, hogy valaki túlel-e egy autóbalesetet.
Nyelek egyet, Joan Didion leteszi a könyvet és rám néz. Nem lehet esetleg, de tényleg csak kérdezem, hogy valójában minden mindegy és véletlenszerű és kaotikus, az összefüggések csupán utólag fabrikált narratívák, illúziók, és csak segítenek elviselni, hogy milyen kevés kontrollunk van az események felett? Nem lehet, hogy ezt a pólót csak te ruháztad fel – pardon a szóviccért – ennyi jelentéssel?
Kipattan a szemem a kutyaugatásra. Reggel van. Az íróasztal fölötti könyvespolcra nézek, és ott a Joan Didion könyv a helyén. Kidörzsölöm a csipát a szememből, és kimegyek a konyhába egy kávéért. Anyu hatalmas mosollyal fordul felém a tűzhelytől, és tekintetemet a konyhaasztalra vezeti. Ott a Nirvana póló. Nem hiszek a szememnek: hogyhogy? Hát olyan hülye vagyok, kezd bele anyu, hogy teljesen behaluztam, hogy eladtam, esküszöm, még arra is emlékszem, hogy Asterix felpróbálja.
De nem azt adtam el neki, hanem egy kosaras mezt. Tisztán megvan, ahogy mutatja, hogyan pattogtatja majd a labdát benne. És hol volt, kérdezem. Beesett a mosógép mögé. Bólogatok. Nem is örülsz, kérdezi anyu, mire megnyugtatom, hogy dehogynem, tök jó, bár valójában tökmindegy, és visszaböfögöm neki Joan (Didion) szavait, hogy az egész világ egy kibaszott káosz, és semmi kontrollunk nincs az események fölött, ezért kapaszkodunk tárgyakba, de nem ez a póló fogja megmenteni Petit. Anyu próbálja követni az agymenést, de megcsörren a telefonja, és exkuzálja magát. Sikkantást hallok egy percen belül, anyu visszajön, és közli, hogy a kórházból telefonáltak. Peti magához tért.
Az írás és az interjú a Volvo, a Telex és a Margó Irodalmi Fesztivál együttműködésében született meg. A Volvo támogatásával öt kortárs szerző novellái jelennek meg nálunk, melyek megjelenés után ide kerülnek: https://telex.hu/cimke/volvo-novella. Az írások hangos verzióját a Radnóti színház színészei előadásában a cikkünkbe ágyazott lejátszót elindítva hallgathatod meg a Könyves Magazin Spotify-csatornáján.
A novella kapcsán készült interjúnk a szerzővel:
Könnyebbséget, mert így már a startkör ki van jelölve, hogy nagyjából milyen területen belül keresgéljek magamban. Ha nem felkérésre dolgozom, vagy nem kapok ennyire konkrét témát, akkor jellemzően mindig arról írok, ami épp nagyon dolgozik bennem. Mivel viszont általában mélyen személyes élményekről írok, itt az volt a kihívás, hogy milyen módon tudok igazán kapcsolódni a felvetett témához, és milyen formát választok annak a kibontására.
Nagyon megragadott az a gondolat, hogy mennyire tudunk ragaszkodni tárgyakhoz, hogy miként hordozhat szinte szakrális jelentőséget akár egy tucattermék is, mint a novellában elveszett Nirvana póló. Illetve, hogy milyen kétségbeesetten kapaszkodunk lényegében bármibe, ha súlyos krízisbe kerülünk, és milyen fontos bármilyen komfort, amit egy ilyen helyzetben megkaphatunk akárhonnan, néha egy dédelgetett tárgytól. A személyes élményem annyi ebben a novellában, hogy valóban volt egy Nirvana póló, amit a nagybátyám rám hagyott egy költözéskor, és valahogy ezen keresztül őrizgettem a gyerekkorom egy darabkáját, de anyukám csak egy lyukas pólót látott benne, és egy lomtalanításkor a legjobb szándéktól vezérelve kidobta.
A tárgyak a múlt ereklyéi lehetnek, és az évek múlásával néhánynak felértékelődik a jelentősége, néhánynak megkopik vagy teljesen eltűnik. Az, hogy mi dönti el, hogy melyiknek mi lesz a sorsa, erősen alkati kérdés. Én például jóval kevésbé ragaszkodom már tárgyakhoz, mint korábban, mert tudom, hogy annak az időszaknak az emlékét viszem magammal. Helyekhez sokkal jobban kötődöm, mint tárgyakhoz. De van olyan tárgy, aminek az elvesztését nehezen viselném. Ez egy plüssmaci, ami még csak nem is a gyerekkoromból való, a harmincadik születésnapomra kaptam az akkori páromtól, és valahogy ezen a plüssmacin keresztül sikerült kapcsolódnom akkoriban a bennem élő gyermekhez, és neki megígérni, érte megtenni dolgokat, amiket magamért nem voltam még képes.
Ilyen helyzetekben én sokáig a katasztrófa bekövetkezését próbáltam eltolni magamtól gondolatban, kétségbeesetten hárítva a lehetőségét is, mert attól féltem, hogy nem bírom el. De nyilván egy tragédia vagy krízis nem kerüli el az embert pusztán azért, mert nagyon nem szeretné, ki szeretné? Megtanultam arra törekedni, hogy bízzak mégis a lehető legjobb kimenetelben, elfogadva azt, hogy a legrossszabbra is van esély, és mindenekelőtt bízni abban, hogy akárhogy is alakul, meg fogok tudni vele birkózni.
Szerintem az embernek minden segít, amiben hisz. A babonák, hiedelmek, mágikus gondolatok, horoszkópok mind abból a szükségletünkből táplálkoznak, hogy kontrollt szerezzünk valami kontrollálhatatlan felett. Hogy mégis találjunk valami értelmet az értelmetlenben. Én is képes vagyok egymás után húzni a tarot kártyákat, ha nagy veszteség ér, és természetesen olyankor is tudom, hogy nem egy jó lap fog helyretenni bármit is, mégis sokat ad az illúzió, hogy a világ nem teljesen kaotikus és kiszámíthatatlan.
A novella és az interjú megjelenését a Volvo támogatta.
