„A macskahúsnak is van már maximális ára”

1915 tavaszán, amikor Olaszország az antant oldalán belépett a háborúba, néhány nap alatt közel 100 ezer embert telepítettek át az Osztrák–Magyar Monarchia határ menti területéről a birodalom belső részeibe. Az intézkedés nyomán 30-35 ezer olasz és szlovén anyanyelvű osztrák állampolgárt néhány hónapig Magyarországon helyeztek el. Hogyan éltek, milyen problémákkal szembesültek, és miként tekintettek rájuk a helyiek? Levéltári források és a korabeli sajtó híradásai alapján rajzolódik ki a Magyarországra kitelepítettek helyzete.

„Az ő rongyaikat, rikító szegénységüket nézik”

1915. május elején több magyar vármegye kapott bizalmas értesítést a Belügyminisztériumtól, hogy olasz kitelepítetteket fognak elhelyezni náluk. Ekkor már biztosan tudható volt, hogy a Németországgal és az Osztrák–Magyar Monarchiával 1882 óta hármas szövetséget alkotó, ám a világháborúban addig semleges Olaszország, területekért cserébe, cserben hagyva korábbi szövetségeseit, hadba fog lépni az antant oldalán. Az osztrák katonai hatóságok a háborús helyzet miatt, részben a várható hadműveleti zóna civilektől való megtisztítása érdekében, részben pedig a határ menti olasz anyanyelvű népesség árulásától tartva döntöttek a lakosság kitelepítéséről és a hátországba szállításáról. A tömeges evakuálást a május 23-i olasz hadüzenet utáni napokban hajtották végre, a kitelepítettek pedig többnapos vonatút után, május utolsó napjaiban érkeztek meg a Magyarországon számukra kijelölt tartózkodási helyekre.

Mivel az akciót titokban tartották, és a helyi lakosságot nem készítették fel a kitelepítettek érkezésére, ők azt sem tudták pontosan, kik, honnan és miért jöttek. Makóra 1915. május 30-án érkezett meg az evakuáltak transzportja. Az egyik helyi újság kissé csalódottan arról írt, hogy „[a]z érkező olaszok nem Olaszországból valók, hanem Tirolból, tehát a monarchia alattvalói, akik mit sem tehetnek arról, hogy fajtestvéreik, az olasz nemzet, királyukkal élén megszegte adott szavát, s a leggaládabb árulást követték el velünk szemben. Fogadjuk tehát jó szívvel a háború tartamára közénk telepített olaszokat, mivel hadvezetőségünk s a kormány éppen azért internálta őket színmagyar alföldi városokba, mert az ő vidékük immár szintén harcszíntér lett, s elég fájdalom és kár nékik, hogy otthonuk, vagyonuk a háború dúlásának esik menthetetlenül martalékul. Itt nálunk legalább személyileg védve lesznek a háború borzalmaitól, s akinek pénze van, az itt költi, fogyasztja el, akinek nincs, az talál munkát.”

Az első benyomás, ami az érkező kitelepítettekkel kapcsolatban a helyiekben megfogalmazódott, a szánalom volt. „Az olasz menekültek vannak most az érdeklődés középpontjában, most ők vannak divatban szegények. Az ő rongyaikat, rikító szegénységüket nézik a makóiak őszinte szánalommal, mert az elmaradhatatlan összehasonlítás a mi fajtánkkal bizony nagyon balul üt ki szegényekre. Ilyenkor látjuk, hogy milyen gazdag, mily vagyonos a mi népünk, mennyire öntudatos, emberi ember, amikor ily szánalmasan látjuk képviselve az idegen, a hontalan szegénységet” – írta a Makói Ujság június elsején.

Keszthelyen hasonló érzéseket váltott ki a látványuk: „Szívrepesztő volt látni a sok hajléktalan asszonyt, aggastyánt és rengeteg gyermeket. Hallani az anyák kesergő siránkozását és könyörgését pár kanálnyi tejért, hogy a három napi fárasztó úttól és melegtől kimerült gyermekeiknek – kik úgy sorakoztak, mint az orgonasípok – enyhülést nyújthassanak. A fájdalom könnyeit a hála és boldogság fénye váltotta fel, midőn szomjukat enyhítve megpihentek a kis ártatlan és máris sokat szenvedett gyermekek.” A Szegedre érkező „gyermekek öltözete annyira hiányos volt, hogy […] a rendőrségnek kellett ideiglenesen a legszükségesebb ruhaneműről gondoskodnia”.

„Egy családnak 12 kilónyi podgyászt volt szabad elvinnie”

A túlnyomó többségben asszonyokból, kisgyerekekből és idősekből álló kitelepítettek helyzete valóban szánalomra méltó volt. Többségüknek a magukon lévő ruhákon és kis batyuikon kívül gyakorlatilag semmije sem volt. Az okokat a Vásárhelyi Reggeli Ujság világította meg: „Isztria partvidékén, a hadműveletekhez szükséges területek lakosságának 24 órai időt adtak, hogy felkészüljön az otthona elhagyására. Egy családnak 12 kilónyi podgyászt volt szabad elvinnie, de ebben már benne volt a 2–3 napra való élelem is. A többi vagyonkájuk, ingóságuk ott veszett.”

Olyanok is akadtak a kitelepítettek között, akiknek csupán két órát adtak a hatóságok, hogy felszálljanak a számukra kijelölt marhavagonokba, és a többnapos út során az élelmezésükről sem gondoskodtak. Az utazás alatt sokan szó szerint éheztek. Azok jártak jobban, akiknek volt idejük felkészülni a kitelepítésre, hiszen számos jelből tudhatták, hogy lakóhelyük hadműveleti terület lesz. Voltak, akik már jó előre összecsomagoltak. Akadtak ilyenek a Szegedre érkezők között is. Amikor begördült velük a vonat, „[e]lőször ledobálták a sok cók-mókot: a szegény falusi életnek száz és száz tartozékát: az ágyneműt, az elmaradhatatlan sokszínű paplannal, majd következett az élelmiszer: a liszt, a zsír, a kenyér. Szegeden a háború idején senki se eszik olyan fehér cipót, amilyet ők magukkal hoztak. Aztán jött a baromfi, a burgonya, a ruhanemű, a paraplé, a gyermekjáték. A cók-mók után kiugráltak a kocsikból a leányok, fiúk. Ezek kisegítették az ölbeli gyermekeket, akik közül sokan sírtak az álmosságtól. Majd az anyák következtek, a nénik, az aggastyánok, egy-két baromfival a hónuk alatt. Akadtak kalapos kisasszonyok is, elég elegánsak és valóban intelligensek, akik szintén batyut emeltek. A rovignoi tantestület néhány öreg tanítója és néhány bájos tanítónője az igazgatóval, akik külön szállás után érdeklődtek, de megértették velük, hogy öt napig a többivel kell maradniok egészségügyi vesztegzár alatt.”

„Az ágyuk szalma, amelyben szertehever kevéske cókmókjuk”

Akinek pénze volt, rögtön a megérkezés után igyekezett magánszálláshelyet találni, a többséget azonban iskolákból, raktárakból vagy gyárépületekből kialakított tömegszállásokon helyezték el. Szegeden például a városi szeméttelep, illetve a „Rettenetes Bűz-tó” melletti Saár-féle gyártelepen szállásolták el őket. „Megyek az ebédjükkel szobájukba tartó emberek után a lakásba – osztotta meg tapasztalatait a Délmagyarország tudósítója. – Az ágyuk szalma, amelyben szertehever kevéske cókmókjuk. Keresek egy szekrényt, egy zugot, ahol a fehérneműjüket tarthatják. Nincs. Úgy látszik, fehérneműjük sincs. A hatalmas, világos termet egészséges tisztaság uralhatná és betegséget párolgó piszok benne minden. Bizonyos, hogy napok óta nem szellőztették, pedig ehhez pénz se kell sok, még munka se, csak ember, aki megtűri a tiszta levegőt. Minthogy ilyen nincs közöttük, miért nem akad valaki, akinek ambíciója meg kötelessége is, hogy – ha másként nem megy – akár kancsukával is reájuk kényszerítse a tisztaságot. Ha másért nem, mi érettünk, akiknek szomszédságában telepítették meg ezeket a nomád erkölcsű, piszkos és tunya embereket.”

A lap beszámolója az országban máshol is tapasztalható állapotokat tükrözte vissza. A kitelepítettek számára segély formájában csak a minimális ellátási feltételekről gondoskodott a kormányzat, a helyi hatóságok pedig igyekeztek beleférni az egyébként is csak utólag megtérített költségkeretbe. Az első hetekben a felnőttek után napi 62 fillér, a 8 év alatti gyerekek után ennek fele járt, ebből kellett számukra szállást és étkezést biztosítani. Ebben az időben Szegeden egy kiló kenyér 42–44 fillérbe, egy liter tej 36–48 fillérbe, a sertéshús kilója 3–4,4 koronába, a zsír kilója pedig 6 koronába került.

A kitelepítettek után járó állami segélyt 1915. június közepétől egységesen 90 fillérre emelték, de ez is alig fedezte a megélhetési költségeket. Éppen ez volt az egyik oka annak, hogy azokon a helyeken, ahol kezdetben közös főzőhelyről oldották meg a kitelepítettek élelmezését, feladták ezt a gyakorlatot, és készpénzben fizették ki az olaszoknak a támogatást, akiknek ettől kezdve maguknak kellett gondoskodniuk az ellátásukról. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel sok helyen csak uzsoraáron tudtak élelmiszert vásárolni. Makón például a 24 fillérben maximált árú tejet 30–34 fillérért árusították a termelők. Gyakori volt az éhezés a kitelepítettek között, és akadtak, akik koldultak is, bár ezt a hatóságok nem nézték jó szemmel.

„Egy macskáért 3–4 koronát követelt a tulajdonosa”

A kitelepítettek helyzete nem csak az elhelyezési és ellátási viszonyok miatt volt nehéz. Mindinkább felszínre kerültek a velük kapcsolatos előítéletek és sztereotípiák, amelyek napirenden tartásában a sajtó is szerepet vállalt. „Pontosan ezer lélek lakik most a rókusi Sár-féle rongytelepen, s ebből az ezerből ötszáz a gyermek, a többi asszony és mintegy száz férfi. A hatalmas, tágas udvar minden zuga szintje ontja magából a gyermekeket, kik mintha föld alól bújnának elő, minden lépésnél újabb és újabb hadseregek állják az utat. Lármáznak, kiabálnak, futkároznak, hajbakapnak és kibékülnek: folytatják a játékot ott, ahol Rovigno görbe utcáin és piszkos udvarain abbahagyták. A görbe utcák és az udvarok ottmaradtak, a piszkot azonban magukkal hozták, mint valami elmaradhatatlan kelléket” – írta róluk a Szegedi Napló újságírója.

A Sopron vármegyei alispán így méltatlankodott: „A vármegye területére hozott tengerparti menekült osztrák alattvalók szerfölött lusták. Csak jól élni akarnak és a munkából nem veszik ki a részüket. Egyáltalában nem akarnak dolgozni. A községek népét ez a viselkedés megbotránkoztatja.” Azzal viszont kevesen törődtek, hogy a kitelepítetteket milyen körülmények között szállásolták el, és azzal is, hogy túlnyomó többségük már csak az életkoruk és családi viszonyaik miatt sem volt alkalmas a munkavégzésre, hiszen a munkaképes fiatal asszonyoknak rendre több kisgyerekről kellett gondoskodniuk. Persze többen is voltak, akik önként vállaltak munkát, de akadtak helyek, ahol hatósági kényszerrel fogták munkára a kitelepítetteket. Szegeden például egy ideig éhbérért a kendergyárban dolgoztatták az asszonyokat, Hódmezővásárhelyen pedig mezőgazdasági munkát végeztettek velük.

A Pesti Napló 1915. július 1-jén nehezen hihető nagyváradi források alapján arról cikkezett, hogy Biharban maximálták a macskahús árát. Az írás szerint a biharkeresztesi járásba internált hatszáz olasz nem tudta megszokni a magyar konyhát, és „az elébük rakott ízletes magyar ételeket érintetlenül visszaküldték”. Ehelyett a környéken lévő kecskéket ették meg, majd amikor ezek elfogytak, „különös előszeretettel kezdték enni a fiatal macskahúsból készült ételeket”, ennek következtében „a macska ára hirtelen hihetetlen magasra szökött. Egy macskáért 3–4 koronát követelt a tulajdonosa”, minek következtében a hatóság kénytelen volt maximálni a macskahús árát.

A hírt tovább színezte az Egri Ujság, amely már arról írt, hogy a Szilágyságban „az olaszok a mocsarakból és a tavakból kifogják a kígyót, békát, és azt nyersen vagy sütve citrommal, nagy élvezettel fogyasztják el”. A lap annak már nem járt utána, vajon honnan szereztek citromot a kitelepített olaszok, ehelyett a cikkíró az élesdi és biharkeresztesi járási főszolgabírók nehéz helyzetén elmélkedett, akik nagy gondban voltak, „hogy a télen, amikor a vizek befagynak és nem lesznek békák és egyéb apró, olaszoknak való vízi csemegék, mivel élelmezzék a különös gusztusú internáltakat”. De rögtön rá is talált a megoldásra: „Miután valamivel csak táplálni kell [őket], minden valószínűség szerint nagy arányokban fog fejlődni a macskabehozatal és békaimport. A macskák pedig büszkébben nyávognak, a békák gőgösebben brekegnek, amióta megtudták, hogy hitvány állati sorból ők is beléptek a fogyasztási cikkek táborába és ármegállapításokkal fogják molesztálni a hatóságokat.” Mindezt nem valamelyik korabeli vicclap, a Bolond Istók vagy a Borsszem Jankó közölte, hanem Eger 1894 óta megjelenő patinás polgári napilapja, méghozzá a legnagyobb komolysággal.

Pápán a helyi lap „a szájukat mindig járató, jókedvű, csinos és kevésbé csinos, de igen gyakran piszkos asszonyok és lányok” ledérségén élcelődött. A cikkíró szerint „[g]yorsan mozgó szájukról már magyar szók is peregtek, és valószínű, hogy ha az anyakönyvekbe nem csupán a születés helyét, hanem a születés előzményeinek színterét is be kellene jegyezni, akkor a mi olasz nőink közül ott, ahol majd az új olaszkáknak napvilágra jutása idején tartózkodni fognak, nem egynek kellene Pápa város nevét bediktálni”.

Voltak olyan lapok is, amelyek empatikusan írtak a kitelepítettekről. „[A]zt hiszem – írta egy siklósi újságíró –, ahhoz, hogy valaki ne éhezzen, legalább is éhen ne haljon és valami nyirkos helyen, vagy rekkentő hőségben ne aludjon, nem kell olyan nagy megértés. Csupán csak egy kis belátás és ezeknek a szegény emberek sanyarú sorsának az elképzelése, hogy harcba vonult fiúikon kívül még mit vesztettek, az édes otthont pl., mi magunk volnánk a menekültek és nem kapnánk se kenyeret, se helyet, hol tisztességesen lehajthatnánk fejünket.” De nem ez az alapállás volt az általános.

„A makói nép valósággal irtózott tőlük”

A megmaradt adatokból és a kitelepítettek visszaemlékezéseiből jól láthatóan működött velük szemben egyfajta homogenizáló előítélet, sőt ellenszenv, amely részben az olaszokkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiákból, részben a politikai kommunikációban sokszor hangoztatott, ellenséges olaszokkal való „fajrokonságukból” fakadt. Ezt számtalan esetben éreztették is velük. Visszaemlékezők szerint nemegyszer cigányoknak, tolvajoknak és koldusoknak tekintették az olasz vagy szlovén ajkú kitelepítetteket.

A cigányokkal való azonosítás azért is kézenfekvő volt, mert a velük kapcsolatos sztereotípiákat – a nincstelenség, a feltűnő, de sokszor szakadt öltözet, a sok gyerek, a kéregetés, a nők csúnya öregedése („bagózó vén banyák”) vagy az erkölcstelenség – általánosítva az olaszokra nézve is érvényesnek tartották. Megítélésüket jól mutatja Skultéty Sándor szegedi főszámvevő 1915. szeptember eleji nyilatkozata: „Mikor idejöttek Szegedre, munkába álltak, de folytonos volt ellenük a panasz, hogy lusták és bármit tesznek is értük, mindig panaszkodnak. Tejbe, vajba fürösztötték őket és mégsem voltak megelégedve soha. A végén aztán kibujt a szeg a zsákból: azért voltak elégedetlenek, mert a munkát nem szerették és megtudták, hogy a segélyt úgyis megkapják. Hamarosan abba is hagytak minden dolgot; a telepre sem mentek vissza. Elszéledtek a városban és most a segélyből élnek. Alig harminc, harminchat dolgozik közülük. A többi kóborol a városban, a Tisza parton és lesi az alkalmat, hol juthat hozzá pár fillér borravalóhoz. Éppen, mint otthon. Vagy pedig alszik, hasra fekve. Utálatos, renyhe, dologtalan nép. És elbizakodott, hangos.”

Bár Skultéty aligha mondott mindenben igazat a „tejbe, vajba fürösztött” kitelepítettekről, hasonló képet festett róluk Tarnay Ivor Csanád vármegyei alispán is az 1929-ben írt visszaemlékezésében: „Nagyon nyomorúságos életet élő családok voltak ezek, s minden nyomorúságuk mellett is el kellett róluk ismerni, hogy lomposak, piszkosak és civakodók voltak. A makói nép valósággal irtózott tőlük, és cigányokhoz hasonlította őket. Senki sem akarta őket befogadni, féltette tőlük otthonát. Állandó perpatvarkodásukért, amelyeket főleg az asszonyok folytattak egymás között. Idegen világ volt ez számunkra. Ellentétes már tisztasághiányuk miatt is.”

„Napról napra rosszabb a sorsunk”

Az olasz határ menti kitelepítetteket 1915. szeptember elejétől kezdték elszállítani Magyarországról a Monarchia osztrák területére, ahol menekülttáborokban helyezték el őket. A folyamat november elejéig elhúzódott. Az egyik pécsi napilap így köszönt el tőlük: „Mert bizony a baj az volt, hogy itt voltak, s bárhogy szeretnénk is szeretni szegényeket, nem sikerül. Rövid itt tartózkodásuk alatt sem a kolduló könyörgésük, sem pedig a tisztaságtól való mentességük nem tették őket szimpatikussá. […] Mi megkönnyebbülve lélekzünk fel a távozásuk hírére, s csak annyit jegyzünk meg: Hála Istennek…” Vagy ahogy a Makói Ujság írta: „Szívesen láttuk őket, de a távozásuk sem ejt kétségbe bennünket. Nekünk is, nekik is jobb így.”

Azzal, hogy a kényszerrel kitelepített olasz és szlovén ajkú, olasz határ menti kitelepítettek hogyan élték meg ezt az időszakot, igazából senki sem foglalkozott a kortársak közül. Az érintettek lelkiállapotát jól mutatja egy, a Fejér vármegyei Pátkán elhelyezett isztriai kitelepített által írt, de a magyar hatóságok által elkobzott levél, amelynek szerzője így könyörgött a címzett hozzátartozójának: „Tégy valamit, hogy innen eljuthassunk, [mert] ha a telet itt kell töltenünk, meg fogunk fagyni. Napról napra rosszabb a sorsunk. Olyan kimerültek vagyunk, hogy jobb lenne a háborúban lenni, mint itt.”

A telet azonban a kitelepítettek már nem itt töltötték, de a későbbi visszaemlékezések szerint a zsúfolt ausztriai menekülttábori viszonyok, különösen a 20–30 ezer főt befogadó stájerországi Wagna bei Leibnitz-i, ahová a Magyarországról elszállított olaszok és szlovénok többségét vitték, még annál is rosszabbak voltak, mint amit itt tapasztaltak.

(A szerző az MNL CSCSVL Makói Levéltár történész-levéltárosa, az Erőszakkutató Intézet kutatója.)