A fenntartható fejlődés koncepciója egy Disney-mesére hasonlít

„A GDP az isten, és a fogyasztói társadalom erre a vallásra épül” – mondta Gelencsér András levegőkémikus, egyetemi tanár, a Pannon Egyetem korábbi rektora szegedi előadásán azt fejtegetve, hogy a minket körülvevő globális ökológiai válság oka alapvetően az emberi természetben, a növekedés örökös hajszolásában keresendő. Gelencsér szerint a korábban uralkodó „business as usual” szemlélet, vagyis hogy folytassunk mindent ugyanígy tovább, a kommunikációban lassan meghaladottá válik, „a politikában nem ez van a kirakatban”, de a gyakorlatban továbbra is ezt csináljuk.

A kémikus szerint még mindig terjed az a gondolat, hogy a jólét fogja megoldani a világ problémáit, ezért úgy képzeljük el a válság kezelését, hogy növeljük a jólétet meg a GDP-t. Ennek folyományaként a születések száma csökken, a népességszám szintén, majd idővel a dolog stabilizálódik: így az erőforrások elegendőek lesznek, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.

Gelencsér erre a nézetre reflektálva a közönség figyelmébe ajánlotta a fenti gondolattal élesen szembemenő, A növekedés határai című 1972-es jelentést, amely az elsők között foglalkozott a végtelen bővülés fenntarthatatlanságával. Mint elmondta, a mű nem tartozott éppen a bestseller irodalomba és rengeteg kritikát kapott a ’70-es években, és egyes körökből ma is.

Nem váltja meg a világot a vecsési Dallas

„A kőolaj a civilizáció hemoglobinja” – fogalmazott Gelencsér, majd arról beszélt, hogy a ’80-as évek óta folyamatosan több kőolajat használunk fel, mint amennyi új készletet felfedezünk. Jelenleg ötször akkora a fogyasztás, mint az utánpótlás. Hozzátette, egyes hírek a médiában torzítják ennek az aránynak az érzékelését: amikor olajat találunk valahol, azt olyan felhajtás övezi, ami nem foglalkozik azzal a ténnyel, hogy általában a fellelt készlet egészen elenyésző töredéke annak, amennyit amúgy felhasználunk. Példaként a „vecsési Dallast” említette, vagyis azt a közelmúltbéli esetet, amikor a Mol a Pest megyei településen olajra bukkant, nagy hírt vert, majd kiderült, hogy az itteni kitermelés az országos olajszükséglet 1 százalékát tudja biztosítani.

Gelencsér András úgy látja, „az erőforrásválság nem túl népszerű politikai szlogen, elég nehéz óriásplakátra tenni”, helyette valami pozitív, motiváló üzenetet keresnek a közéleti szereplők. A klímaváltozás, mint a fosszilis energiahordozókon alapuló gazdaság velejárója ugyanakkor kapóra jött, a zöld átállásra ugyanis egy egészen új pénzügyi-gazdasági modellt lehet felépíteni, ami ezzel együtt nem kérdőjelezi meg a gazdasági növekedés mindenhatóságát, ugyanúgy azt tekinti céljának. A kémikus szerint a fenntartható fejlődés koncepciója egy Disney-meséhez hasonlóan működik, amely során a jók, azaz a megújuló energiaforrások legyőzik a gonosz fosszilis hordozókat.

Harminc éve dekarbonizálunk, kétharmadával nőtt a kibocsátás

„Mindig kell egy idegen szó, hogy tudományosabban hangozzék a stratégia” – mondta Gelencsér arról, hogy az említett „mesének” a dekarbonizáció lett a varázsszava, és hogy ez a kifejezés jelenleg elég nagy mértékben meghatározza a világpolitikát. Magyarázata alapján ez leegyszerűsítés, a szén-dioxid kivonása a folyamatból önmagában nem jelentené a klímaváltozás megállítását. Azt is hozzátette, a fosszilis energiahordozók égetésekor nem csak a szénalapú vegyületekkel kell számolni, mert például kén-dioxid is szabadul fel, ami klímaszempontból a szén-dioxiddal épp ellentétes, hűtő hatású, és ha dekarbonizálunk, akkor ezektől együtt kellene búcsút vennünk.

A dekarbonizáció szándéka a világpolitikában egyébként az 1992-es riói csúcstalálkozótól, az első klímaügyi csúcstól datálható. Gelencsér elmondása szerint az azóta eltelt három évtized alatt 67 százalékkal sikerült növelni a fosszilis felhasználást, így adja magát a kérdés, milyen lenne, ha nem is akarnánk dekarbonizálni. Egy másik beszédes adat ezzel kapcsolatban, hogy a világ energia-felhasználásának 82 százaléka még mindig a nem megújuló hordozókból származik – viszonyításképp a dekarbonizációs célkitűzés előtt, a ’80-as években 85 százalékra volt tehető ez az arány, vagyis harminc év alatt mintegy három százalékkal sikerült javítani.

Ott nincs megoldás, ahol kéne

Alapvetően pont azok a szektorok nem képesek a zöld átállás felé indulni, amelyek a döntő részét teszik ki a kibocsátásnak, körülbelül a globális energia-felhasználás több mint ötven százalékára nincs működőképes megoldás, magyarázta a kémikus. Gyakorlatilag nem beszélhetünk ipari léptékben megjelent megoldásról, és ez jó eséllyel még egy darabig így is marad szerinte. Bár Svédországban 2026-ra tervezték egy zöld acélgyár beindítását, ez az egyedülálló projekt is várhatóan a 2040-es évekre csúszik, mert nem találtak megoldást bizonyos problémákra, például hogy az acél és a hidrogén „nem szeretik egymást”.

Gelencsér megjegyezte, a sikereket olyan dolgokban érjük el, mint az otthoni napelem meg elektromos autó, amelyeket a média szerinte ugyancsak felnagyítva éreztet jelentős előrelépésnek. Mindeközben a 2020-as évekre sikerült egyáltalán eljutni az elektromos repülőig és konténerszállító hajóig, amelyek egyébként kapacitásaik miatt nem vehetőek túl komolyan. Általánosságban elmondható, hogy az akkumulátorfejlesztés továbbra sem képes megközelíteni a fosszilis hordozók energiasűrűségét.

„A hidrogénnel egy baj van, hogy nem létezik” – tért át egy másik alternatív erőforrásra a kémikus, egyből meg is magyarázva a merész mondatot: energiát az elemi hidrogénből tudnánk kinyerni, de ebben a formában gyakorlatilag nem fordul elő. Így hát elő kell állítani vízből, tárolni kell, majd üzemanyagcellába vezetni, mindez pedig nagyobb energiát emészt fel, mint amit végül hasznosítani tudunk a végtermékből. Van egyébként ipari hidrogén-felhasználás, amely azonban döntően földgázból való kinyeréssel dolgozik.

A pazarlás szektortól függetlenül általános jelenség

„Ezt a fogyasztói társadalmat el kellene engedni” – tért rá Gelencsér András arra, hogy mit lehet mégis tenni, aminek, ha önmagában nem is oldja meg a globális válságot, de legalább értelme van. Ezután megemlítette a háborúk rendkívüli erőforrás-fogyasztását és környezetpusztítását is, felhívva a figyelmet arra, hogy a nagy nemzetközi egyezmények nem érintik a fegyverkezés témakörét, pedig itt is komoly energia-felhasználásról beszélhetünk.

A reklámokkal kapcsolatban a kémikus egy olyan felmérést említett, amely szerint harmadával esne vissza a fogyasztás, ha nem késztetnék az embereket vásárlásra, jellemzően azokkal az árucikkekkel kapcsolatban, amelyeknek a megvételén egyébként nem gondolkodnak.

A pazarlás szektortól függetlenül általános jelenség, a szakember itt több fogyasztási terület összefonódását látja: bár ehetnénk kevesebbet, az nem pörgetné a GDP-t, ahogy az sem, ha ezt követően nem vásárolnánk gyógyszereket, fogyasztószereket, vagy nem vennénk igénybe fitneszszolgáltatásokat. Gelencsér meglátása szerint a low-tech eszközökhöz való visszatérés is hasznos lépés lenne, sokszor indokolatlan elektrifikációt és digitalizációt folytatunk – például egy lombfúvóval elvégzett munkát egy seprűvel is hasonlóan lehet kivitelezni.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.